Az egyik legnagyobb kulturális különbség, ami elválasztja a szüleink és a gyermekeink generációját, illetve különféle szubkultúrákat átvágva ma is éles határvonalakat húz a civilizációnk egyik és másik fele között, a valósághoz való viszony. Erről Carl R. Trueman A modern én felemelkedése és diadala (Axioma- BKKI, 2024) című könyvében (itt és itt beszélgetünk róla) alapos eszmetörténeti áttekintést ad, expresszív individualizmusként beazonosítva azt a forradalmi változást, amely a valósághoz való megváltozott viszonyt jellemzi. De lehet egyszerűbben is fogalmazni. Doug Wilson amerikai teológus és kulturális elemző például röviden így foglalja össze a szemléletváltást:
„A régebbi gondolkodásmód szerint a világ olyan volt, amilyen – a mi feladatunk pedig az volt, hogy megtanuljunk alkalmazkodni hozzá. A valóság a maga módján szilárd és hajthatatlan volt – szinte makacs. A valóság nem volt választható lehetőség, és soha nem is volt az. Az empátiaforradalom azonban azt eredményezte, hogy ma már hajlamosak vagyunk azt hinni: nem nekünk kell igazodnunk a valósághoz, hanem a valóságnak hozzánk – pontosabban ahhoz, ahogyan éppen érzünk a dolgokkal kapcsolatban. Régen, ha egy férfi lánynak érezte magát, de a kromoszómái mást mutattak, akkor az érzéseknek kellett alárendelődniük a kromoszómáknak. Ma viszont úgy gondoljuk, hogy a kromoszómáknak kellene engedniük. És mivel ezek nem engednek – hiszen a valóság a maga módján még mindig a régi –, létrehoztunk egy egész társadalmat átható ‘játsszuk el, mintha’ játékot. Azokat pedig, akik nem hajlandók részt venni ebben a színjátékban, szigorúan rendreutasítják.” (“Empathy Blues,” Blog & Mablog)
Ezt nevezi Trueman expresszív individualizmusnak, valamint az ezzel párhuzamosan lezajlott átmenetnek a mimetikus társadalmakból (amelyekben igazodunk a rajtunk kívül álló valósághoz) a poetikus társadalmakba (amelyekben önmagunknak teremtünk valóságot és másoktól is annak visszaigazolását várjuk el). A szemléletváltás annyira radikális, amennyire csak radikális lehet egy szemléletváltás. Doug Wilson szerint egy dolog nem változott: a valóság makacs hajthatatlansága. És végül ez határoz meg mindent.
A nemi identitások kérdéskörén kívül hol érhető tetten ez a szemléletváltozás a kulturában?
Oktatás, gyereknevelés, gyakori munkahelyváltás, házassági hűség helyett önmegvalósítás, stb., stb.
Klasszikus és romantikus teológiák
A podcastot hallgatva eszembe jutott, amit több mint 20 éve, az evangélikus egyház megújulásan érdekében létrejött mozgalmunk, a két évtizeden (2002-2022) át szolgáló egyesületünk, az EBBE (=Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület) egyik vezetőjeként írtam:
„Az elmúlt fél évszázadban egyoldalúan a „korszerű” volt a bűvös jelszó és jelző: ezt hangoztatta már múlt századi gyökerű kultúrprotestantizmus, századunk derekán a teológiai egzisztencializmus, és a diakoniai teológia is, mindegyik a maga módján. Ám a korszerű elmúlik – és lám el is múlt – a korral. Ezért az általam ideálisnak tartott teológia és igehirdetés: „klasszikus”. A klasszikus igehirdetés nem a „romantikus”-an tetszetős, divatos eszmék szolgálatának rendeli alá Isten igéjét, hanem az emberi gondolkodást igazítja Isten igéjéhez. Tartását az adja, hogy van benne valami állandó. Több igehirdetési típus, kegyességi irányzat is lehet klasszikus. Evangélikus egyházunkban én azt tartom klasszikusnak, ami biblikus, tehát igeszerű; lutheri, tehát reformátori; és nyitott a jelenre, tehát aktuális…
A művészetekben a 20. század elején az addig elterjedt „romantikus” ízléssel szemben költők és filozófusok (T.E.Hulme, T.S.Eliot, James Joyce, Ortega Y Gasset, Simone Weil) meghirdették az „emberi”, a „személyes” kiesésének, és így a „klasszikus” eszményekhez való visszatérés szükségét. Simone Weil híres példája: a „személyes” az, amikor egy kisgyerek otthagyja piszkos ujjlenyomatát a házi feladatán; a személytelen, a klasszikus, a „jó”, a „szent” olyan, ami nem hordozza magán emberségünk fogyatékosságát. Paradox módon azt kell állítanunk, hogy a legszemélytelenebb az igazán személyes, azaz az isteni, a tökéletes gyógyít igazán bennünket. Jeremiás ma különösen is aktuálissá vált kemény szavai önkéntelenül is eszünkbe juthatnak itt: „Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testi erőre támaszkodik, az Úrtól pedig elfordul a szíve” (Jer 17,5).