Van egy határozott mintázat a kortárs keresztény felekezetekben. A mintázat lényege a következő. Adott felekezetben megjelennek új tanítások, amelyek – a kultúrában zajló etikai változások mentén – alapjaiban kérdőjelezik meg a felekezet tanítását a házasság és a szexualitás terén. A felekezet nem lép fel ezen új tanításokkal szemben, nem gyakorol egyházfegyelmet, inkább csitítani próbálja a tiltakozásokat, és taktikázni kezd a felekezet egyben tartása érdekében. A felekezeten belül azonban folyamatosan nő a feszültség, állandósul a belháború, csappanni kezd a taglétszám, és végül (néha évtizedes belső küzdelem után) azok, akik a bibliai etikához ragaszkodnak, egy vagy több lépésben elhagyják a felekezetet. A méretében és jelentőségében összezsugorodott felekezet infrastruktúrája hitetlenek kezébe kerül, a hívők pedig új felekezete(ke)t hoznak létre. Az elmúlt néhány évtizedben rengetegszer ment végbe ez a folyamat, jelenleg épp a United Methodist Church és a globális Anglikán Közösség szakadását láthatjuk. A mintázatnak két kiemelt tanulsága van számunkra.
Az egyik tanulság az, hogy az egyházfegyelem gyakorlásának elhanyagolása nem egységet munkál, hanem sokkal nagyobb méretű szakadást eredményez, mint amit az egyházfegyelem fájdalmas lépése jelentett volna. Ha a vezetők elmulasztják, hogy fellépjenek azok ellen, akik az apostoli hittel gyökeresen ellentétes dolgokat tanítanak, olyan csatatérré változtatják az egyházat, amelyben állandósulnak, sőt, eszkalálódnak a konfliktusok. Ahogy az lenni szokott, a konfliktuskerülés durvább konfliktusokat szül. Ez biztosan így van a felekezeteket jelenleg megosztó tanok kapcsán, hiszen a szexuáletika terén megjelent eretnekségek semmiképpen nem összeegyeztethetők a hittel, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott. Már a „szentek” szó is jelzi, hogy a szentségtelen, Isten által utálatosnak nevezett szokások (amilyen a legfőbb vitapont, a homoszexuális gyakorlat) helyeslése összeférhetetlen az apostoli hittel (vö. Róm 1,24-32; 1Kor 6,9; 1Tim 1,10; 3Móz 18,22). Az egyházfegyelem elkerülhetetlen, és ha a nyáj felügyeletével megbízott pásztorok mégis az apostoli hit és az eretnekségek egyben tartására tesznek kísérletet, mélyebb válságot és nagyobb szakadást idéznek elő a felekezetben.
A második tanulság az, hogy ha a felekezetek vezetői figyeltek volna a Szentírás intéseire, időben felismerhették volna, mi a jelenlegi szakadások valódi oka. Pontosan ugyanaz, amiről Júdás apostol beszél: „Ti azonban, szeretteim, emlékezzetek meg azokról a beszédekről, amelyeket a mi Urunk Jézus Krisztus apostolai előre megmondtak. Azt mondták ugyanis, hogy az utolsó időben csúfolódók támadnak, akik istentelen dolgokra irányuló szenvedélyeik szerint élnek. Ezek szakadásokat támasztanak, testi emberek, akikben nincsen Szentlélek.” (Júd 17-19) Zúgolódókról van szó, sorsuk ellen lázadókról, akik bűnös vágyaik útján járnak (Júd 16). Azért kell az egyházon belül is küzdenünk a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott, mert „belopóztak” közénk bizonyos emberek, akik „istentelenek, akik a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra használják, és a mi egyedüli uralkodónkat és Urunkat, Jézus Krisztust megtagadják” (Júd 4). Erről van valójában szó. Sőt, arról, hogy ezek az emberek az egyház teológiáját fundamentális szinteken is átalakítanák, hogy az igazolja a tisztátalan, istentelen vágyaikat. Azért van szükség szakadásokra, hogy a kipróbáltak nyilvánvalóvá legyenek (1Kor 11,18-19).
Ha a felekezetek vezetői nem állnak ellen azoknak az istentelen embereknek, akik bár olykor kedves és alázatos testvéreknek látszanak, de saját kívánságaik szerint akarják átformálni az egyházat (vö. 2Pt 2), ha a pásztorok nem védik a nyájat és nem küzdenek a hitért, amely a szentekre bízatott, nem vállalják fel az egyházfegyelemmel járó nehéz döntéseket, akkor először a konfliktusokat és a háborúskodást állandósítják saját felekezetükben, majd félreértelmezett egységtörekvésükkel a nagyobb szakadást garantálják, végül a felekezet teljes eljelentéktelenedését készítik elő. Ez ma már nem jóslat, hanem a közelmúlt történelme. Tanuljunk belőle!
Ámen.
Számomra az a megdöbbentő, hogy ennyire könnyű dolga még sosem volt a kereszténységnek. A jelenlegi kihívás (szexuáletika, woke progresszió) viszonylatában ugyanis világos, következetes, félreérthetetlen a Biblia tanítása. Mégis idáig jutott minden felekezet.
Igen, ez tényleg megdöbbentő.
A UMC esetében is az amerikai kisebbség rúgta ki a nemzetközi többséget, és nekik kell nevet változtatni, az amcsi támogatást pótolni, ami országonként változó, de nálunk pl – ha jol tudom – kétszer annyit adakozhatunk hogy a lelkészek amúgy sem nagy fizuja megmaradjon.
Sajnos egyre gyakrabban tapasztalható a gyülekezet vezető pozícióiban lévőknek a bizonytalansága is: nem akarnak senkit megbántani, pláne nem akarnak senkit pellengérre állítani vagy „kiprédikálni” a templomból, és ilyenkor gyakran tűnik úgy, hogy a szeretet nevében nemcsak mindent elnéznek, mert az mindent elfedez, hanem belenyugszanak abba, hogy X vagy Y tag ilyen és őt így kell szeretni. És elmarad az az aktus, hogy a helyes útra vezessék / tereljék vissza – ami sokszor nyílt konfliktussal is jár. Ehhez ha hozzávesszük a társadalmi hangos kisebbségek agresszív támadásait, megbélyegző és minden fronton intézett támadásait azokkal szemben, akik nem az új idők nézeteit vallják, készen is van egy olyan közeg, ahol szépen lassan elfordulnak Istentől és az embert látják csupán. (Jómagam ex-gay vagyok, és mint ilyen, sokak szerint léteznem sem lenne szabad, ugyanakkor Isten segítségét és szabadítását naponta tapasztalom, ahogy gyógyul az identitásom – nem könnyű, nem lineáris és nem mondom, hogy soha nem fogott el a bizonytalanság, hogy emiatt nem vagyok szerethető és nem követhetem Őt, de pontosan emiatt érzem, hogy nagyon fontos lenne nyíltabban és határozottabban állást foglalni a bibliai értékrendszer mellett, mert ‘működik’ 🙂 )
Köszönöm, hogy leírtad a Magyarországi Evangélikus Egyház jelenlegi állapotát!
Kedves Péter! Azt mondtad, hogy ex-gay vagy. Esetleg van-e valamilyen bizonyságtételed erről? Nagy szükség lenne erre!
Kedves Luther! Sajnos látom én is belülről. Elkeserítő!
Fontos téma, és fontos tanulságok. Hozzá kell tenni, hogy egy globális méretű felekezet vezetése sokkal összetettebb annál, mint amit egy ilyen terjedelmű cikk képes kifejteni. Például azt, hogy ezekben a világméretű felekezetekben a gyülekezetek mellett olyan egyházi ügynökségek (boardok), intézmények, missziós és oktatási szervezetek működnek, amelyek sokszor sajnos párhuzamos „egyházként” működnek. Sok esetben ezek az ügynökségek az említett tévtanítások melegágyai, ahol a gyülekezeti fegyelem nem érvényesül, sőt.
Az evangéliumi keresztények kevésbbé vállalnak felelősséget az egyház ezen intézményeiben, vagyis az egyház társadalmi szolgálataiban (!), így sok esetben olyanok kerülnek pozícióba, akikben nagyobb az ambíció, mint az igaz hit.
Azért azt is meg kell jegyezni, hogy a protestáns felekezetekben nincs tanítóhivatal. Az egyház tanításáról és rendjéről demokratikus és parlamentáris folyamatokon keresztül hoznak döntéseket. Ezeken a fórumokon és bizottságokban évtizedeken át kemény vitát folytattak az egyház hitvalló tagjai. Tehát, nem csak úgy az egységtörekvés volt jellemző.
Azt is érdmes megjegyezni, hogy a hitvallóknak is az egyházrend szerint kell fellépniük a hamis tanok ellen. Ám egy olyan agresszív és dörzsölt tévtanítói működéssel kell harcolniuk, akik az összes jogi kiskaput kihasználva, sőt az egyházrendet megszegve is képesek voltak fennmaradni, és tovább bomlasztani az egyházban. Itt sem csupán az egységtörekvés mentén haladt tovább ez a történet.
A mi generációnk már megörökölte ennek a fajta egyházi működésnek a rossz gyümölcseit. Valahol mindennek a gyökerénél valóban ott lehetett a vezetők (véleményem szerint a püspökök) felelőssége, hogy nem tudtak a hamis tanok első megjelenésekor határozottan fellépni ellenük.
Mi a búza és konkoly egyházában élünk. Keresve a kapcsolatot azokkal, akikkel valódi hitbeli egységben lehetünk felekezeten belül és azon túl. És persze a hitvallási helyzeteket felvállalva jelen lenni egyházunkban, és persze végezve az evangéliumhirdetés szolgálatát.
Köszönöm Ádám a cikket. Metodistaként a bőrünkön érezzük. Van néhány kérdésem ehhez, amely pontosan azért mert közelmúlt és benne vagyunk nehezen belátható és folyamatos bizonytalanság forrása:
1. Hogyan alakul a továbbiakban a kiszakadó hitvallók helyzete? A vezetői ambíciók és a protest hangulat vezethet visszaélésekhez az új egyháztestekben, akár szektásodáshoz, radikalizálódáshoz. Hogyan kerülhető ez el? Lehet látni erre modelleket?
2. Mi a helyzet a maradó hitvalókkal? Hogyan tudja megőrizni az identitását, a hitét egy hitvalló közösség egy egységtörekvésre építő széthulló egyházi közegben? A kiszakadás az egyetlen opció végül, vagy van más példa?
Kedves Bence,
köszönöm a kiegészítéseidet. Fontos szempontok ezek is.
Kedves Donát,
az első kérdésed jogos kérdés, és érdemes figyelni a veszélyekre. Szerintem az egyik ellenszer az, hogy az új formát létrehozóknak ügyelniük kell arra, hogy ne egy negatív antiidentitást alakítsanak ki, hanem az evangéliumhoz kapcsolódó pozitív identitást. Ez tudatos törekvés kell, hogy legyen, mert a reakció valóban könnyen a másik irányba lökhet, állandóan az eredeti problémára reagáló felekezetet eredményezve. A szektásodást pedig megelőzheti a más felekezetű evangéliumi közösségekkel való kapcsolat, konferenciákon való részvétel, folyamatos interakció és vérfrissítés.
A második kérdésedben rejlő lehetőség szerintem egy nagyobb veszélyt magában hordozó helyzet. Abban a helyzetben szerintem szintén fennáll egyrészt a radikalizálódás, sérelmi indulat, folytonos belháború torzulása, másrészt a tompulás, a helytelen kompromisszumok, a hitvallás elerőtlenedésének veszélye. Ez utóbbit láttam pl. az idős Eugene Petersonnál, aki bent maradt a PCUSA felekezetben azután is, hogy a melegházasság ünneplése mellett döntött a felekezet, és élete végén majdnem maga is elfogadhatónak mondta ezt a gyakorlatot (azért csak majdnem, mert végül visszavonta ezirányú botrányos nyilatkozatát).