Bonhoeffer és a kereszténység „vallástalan értelmezése” (5)

2011 aug. 4. | Divinity, Egyén, Közösség, Rendszeres teológia, Társadalom | 2 hozzászólás

5.1. ÓVATOSSÁG AZ ÉRTÉKELÉSBEN. Több dolog is óvatosságra int, amikor Bonhoeffer tegeli teológiáját értékeljük. Az egyik az, hogy Bonhoeffer teljes gondolatmenetét nem ismerjük. A kereszténység „vallástalan értelmezésé”-ről szóló gondolatairól csak a barátjának, Eberhard Bethgének írt leveleiből tudunk. Ezek azonban mind gondolattöredékek, a könyv, amit Bonhoeffer a börtönben írt, végleg elveszett.

A másik, ami óvatosságra int az, hogy Bonhoeffer gondolatait folyamataiban ismerjük, nem végeredményében. Nem tudhatjuk tehát, hogy melyek voltak Bonhoeffer végső következtetései, illetve milyen ellensúlyokkal és magyarázatokkal látta el az első hallásra meghökkentő tézisét. Több levelében maga is csak a kérdéseit fogalmazza meg. Azt sem tudhatjuk, vajon Bonhoeffer egyetértett volna-e levelei publikálásával.

Mivel azonban Bonhoeffer gondolattöredékei ebben a formájukban láttak napvilágot, és minimális az esélye annak, hogy többet tudjunk meg róluk, kritikánkat is csak ezekről a töredékekről mondhatjuk el. Továbbá éppen ezeknek a gondolatoknak az óriási visszhangja miatt nem engedhetjük meg magunknak, hogy egyszerűen ne mondjunk róluk véleményt.

5.2. POZITÍVUMOK. Két fő pozitívumát emelném ki Bonhoeffer késői teológiájának. Az egyik a szentség evilágisága és a földi élet igenlése. Bonhoeffer komolyan vette Nietzsche ezzel kapcsolatos kritikáját a kereszténységről, és igyekezett azt ellensúlyozni. Aki ismerte Bonhoeffert, látta, hogy kegyessége soha nem volt életidegen, Krisztus követését nem állította szembe az élet szeretetével. Amit a börtönben az evilágiságról és a földi élet szeretetéről írt, éppen annak a fényében is lenyűgöző, hogy bár nyomorúságos körülmények között volt, mégsem akart menekülni a jelenből.

Bonhoeffer dialektikus gondolkodó volt, sarkos megfogalmazásai mögött az a meggyőződése állt, hogy az igazságot csak az igazságok feszültségében, és nem kész rendszerekben ragadhatjuk meg. Éppen ezért nagyon fontos hangsúlyozni, hogy mindaz, amit a szentség evilágiságáról a Börtönlevelekben és az Etikában elmondott, csakis a Követés és a Szentek közössége fényében értendő. Bonhoeffer a tegeli börtönben is azonosult a Követéssel, legfeljebb kissé egyoldalúnak érezte az ott megfogalmazottakat.

A másik pozitívum Bonhoeffer új teológiájában az, amit a deus ex machina és az igaz Isten viszonyáról írt. Isten nem csak a rendkívüliben van jelen, hanem a hétköznapiban is. Sőt, a hétköznapiban talán még jobban is. Ennek a fényében érdemes átgondolnunk, hogy miként vélekedünk Isten gondviseléséről. Isten csak akkor cselekszik, amikor a szorult helyzetünkben csodás módon segítségünkre siet, vagy akkor is, amikor semmilyen látható jelét nem fedezzük fel jelenlétének? És mit gondolunk a világban való küldetésünkről? Az a valódi szolgálat, amikor részt veszünk gyülekezetünk „evangélizációjában”, vagy esetleg éppen az, amikor minden vallásos sallang nélkül bevásárolunk egy idős szomszédunknak?

5.3. KRITIKA. A Börtönlevelek megjelenése óta a „vallástalan kereszténység” gondolata sokféle kritikát kapott. Barth például egyáltalán nem lelkesedett érte, szerinte Bonhoeffer meglátott valami igazságot magányos cellája egyik sarkában, de az túl talányos, ezért jobb a korábbi Bonhoefferhez tartanunk magunkat. Barth talán kevéssé mérte fel mindannak a súlyát, ami Bonhoeffert ebben az időben foglalkoztatta, de jogosnak tűnik a figyelmeztetés: nem szabad kritika nélkül elfogadnunk mindazt, amit a börtöncella magányában leírt. (Ez utóbbi veszélyét Bonhoeffer egyébként maga is látta.) Saját kritikáimat hat rövid pontban foglalnám össze:

1. A nyelvezet gyakori kétértelműsége. Bonhoeffer nem mindig törekedett a szavak értelmének tisztázására (pl. vallás, elrejtés, erőtlenség), gyakran megelégedett azzal, hogy a szavak – konnotációik segítségével – hordozzák mindazt a jelentéstartalmat, amely hozzájuk kapcsolódik. Ennek következtében Bonhoeffer nyelvezete rendkívül erőteljes, ugyanakkor félreérthető (és talán félrevezető) is.

2. Az új teológia történeti megalapozása. Bonhoeffer alapvető változást látott a történelem menetében, melyet olyannyira jelentősnek tartott, hogy azt Krisztus és az Egyház „messiási szenvedésének” nevezte. Evangéliumi szemszögből azonban rendkívül problémás pünkösd óta egy újabb történeti változásra alapozni bármiféle krisztológiai megállapítást.

3. Helytelen következtetés a történelem alakulásáról. Bonhoeffer a világ teljes szekularizálódását feltételezte, mely a 60-as években is elképzelhetőnek tűnt még Európában. Mára azonban ez a hipotézis megdőlt, a világon mindenütt a spiritualitás növekedésének vagyunk tanúi, még ha a mi kontinensünkön ez nem is feltétlenül kapcsolódik a kereszténységhez. Ma már érzékenyebben reagálunk arra is, amikor a nyugati civilizációt azonosítják a „világgal”.

4. A dinamikus krisztológia problémája. Bonhoeffer krisztológiája magán hordozza az egzisztencializmus nyomait: Krisztus mindenek előtt a jelenlévő Krisztus, és csak másodsorban a történelmi személy. Ez egyrészt így helyes, másrészt viszont Krisztus jelenléte, illetve annak módozata Bonhoeffer számára az indokoltnál szubjektívebbé, és ezért a történelmi változásoknak jóval „kiszolgáltatottabbá” válik. Az evangéliumi felfogás ennél nagyobb bizonyosságot ad nekünk Krisztus jelenlétével kapcsolatban.

5. Az Egyház inkognitójának a problémája. Nem lehetünk biztosak abban, hogy az Egyház inkognitója nem fojtja-e bele az Egyházat az immanenciába, vagyis hogy az új világias szentség nem válik-e szentség nélküli világiassággá. A „disciplina arcana” (a korai keresztények titkos vallásgyakorlása) hasonlata arra utal, hogy Bonhoeffer nem vetette el az Egyház transzcendenciáját, de egy időre hallgatásra késztetné. Kérdés azonban, hogy a hallgatás mikor megy át felejtésbe, meddig képes az Egyház megőrizni transzcendens identitását, ha nem mondhatja ki identitása szavait?

6. A zavaros ekkleziológia problémája. Nem tudjuk, hogy Bonhoeffer a gyakorlatban hogyan képzelte el a „vallástalan” kereszténységet. Nagyon valószínű, hogy ő maga sem tudta még, milyennek is kellene kinéznie. A többi embertől más tekintetben megkülönböztethetetlen, „másokért élő” egyének? Vagy a 19. századi testvérgyülekezetek kenyértörési alkalmaihoz hasonló – a végidők krízisét az egyszerű, hierarchiától mentes testvériségben átvészelő – gyülekezeti élet? Esetleg valamiféle titkos társaság? Bonhoeffer nem mutat számunkra utat. Bethge szerint Bonhoeffer ekkleziológiája ezen a ponton teljesen feloldódott krisztológiájában, és kudarcot vallott az Egyház gyakorlati kérdéseit illetően.

***

A cikksorozat eredetileg az El Mondo újságban jelent meg 2006-tól. A Bonhoeffer tegeli teológájáról szóló hosszabb tanulmányom angol nyelven itt olvasható.

2 hozzászólás

  1. Ági

    Kedves Ádám!
    Sokat tanultam ebbõl sorozatból. Számomra fontos (a többi melett) amit az értékelésben kritikád 5. pontjában megfogalmaztál, az egyház inkognitójának veszelyeirõl. Azt gondolom, intézményként semmiképp nem lehetséges (biztos, hogy az ökumeizmus kritikája is valahol ebben gyökerezik) kisközösségi és egyéni szemontból pedig ha lehet, még nagyobb a „felejtés”, elvilágiasodás kockázata. Lehet-e nem színt vallani, épp a lényeget hallgatni el, akár csak egy idõre? Lehet kereszténységünk, hitünk és a változásunk alapja titkos? Gyakorlati megavlósulása tehát tényleg elég problémás… és lehet, hogy rosszul gondolom, de a sejtetés érzelmi manipulációhoz vezethet…
    Az biztos, hogy Bonhoeffer gondolati nagyon fontos kérdéseket feszegettek már akkor(ma is), az aktuális élethelyzetében, de végükre biztosan nem lehet pontot tenni.
    Köszönöm nagyon világos magyarázatodat.

  2. Szabados Ádám

    Ági, azt hiszem, egyetértünk. Örülök, hogy tetszett a sorozat. 🙂

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK