Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Lengyelországban az abortuszért tüntetnek, és akik tüntetnek, az abortusz tiltását nevezik erkölcstelennek. Eszünkbe juthat erről Camus mondása („azon a napon, amikor a bűn az ártatlanság képében tetszeleg, érdekes áttétel folytán az ártatlanságot szólítják fel önigazolásra”), de van ennél fontosabb vetülete is annak, ami történik.
„Az ÚR pedig azt mondta Mózesnek: Azért nem hallgat rátok a fáraó, hogy minél több csodát tegyek Egyiptom országában.” (2Móz 11,9)
Az, ahogy Isten megkeményíti a fáraó szívét, paradigma a gonosz problémájának megértéséhez is. Az Exodusz narratívája világossá teszi, hogy maga Isten keményíti a fáraó szívét, azért nem engedi el országából Egyiptom ura a hébereket. A fenti mondat azt is konkrétan leszögezi, hogy a fáraó keménységének az a célja, hogy Isten minél több csodát tegyen Egyiptom országában. Vagyis Isten a gonoszt eszközül használja jó céljai megvalósulásához.
„Mózes tehát kinyújtotta a botját Egyiptom földje fölé, és az ÚR keleti szelet hozott az országra egész nap és egész éjjel. Reggel aztán a keleti szél meghozta a sáskákat.” (2Móz 10,13)
A szúnyogok esetében azt olvassuk, hogy Áron kinyújtotta a botját, ráütött a föld porára, és az szúnyoggá vált Egyiptom egész földjén. Most viszont az egész nap és egész éjjel fújó keleti szél hozta a sáskákat. Vajon a sáskák miért nem teremtek ott hirtelen, mint a szúnyogok, Mózes miért nem mondjuk a nádat változtatta sáskákká? Miért játszik közvetítő szerepet a szél?
Napra pontosan tíz éve (2010. október 15-én) jelent meg az első poszt a Divinity-n. Annak idején nagy kedvet és erős indíttatást éreztem arra, hogy gyakrabban és szabadabban írhassam le mindazt, amit Istenről, a világról, a keresztény életről gondolok. A blog forma ezt a szabadságot biztosította, ráadásul a kommenteken keresztül folyamatosan visszajelzéseket is kaphattam, amelyek segítettek a további gondolkodásban. Ahogy a fejlécben jeleztem: teológiáról, spiritualitásról és kultúráról írtam meg rendszeresen a véleményemet, időnként reagálva az egyházban vagy a világban zajló jelenségekre, máskor egyszerűen azért írtam, mert egy témát érdekesnek vagy fontosnak találtam. Az indulás óta született ezernél is több cikk visszaolvasható a blog archívumában.
Az élettörténetek a legjobb és a legrosszabb etikai érvek (bármi mellett). A legjobbak, mert szubjektív megélésekkel senki sem akar vitatkozni. A személyes beszámoló együttérzést vált ki, érzelmileg bevon, csendben lefegyverez és egyetlen puskalövés nélkül véget vet a vitának. „Ja, ha te így élted ezt meg, akkor az más.” Mert tényleg, mit is mondhatnánk egy embernek, aki azért nem hisz Istenben, mert egy pap molesztálta gyerekkorában? Hogy jönnénk ahhoz, hogy megkérdőjelezzük egy férfi beszámolóját, hogy már kisiskolás korától fiúkhoz vonzódott és ez a természetes számára? Hogy lehetne cáfolni a személyes megéléseket anélkül, hogy magát a személyt hazugnak neveznénk, vagy az identitásában sértenénk? Inkább elfogadjuk, hogy a megélés önmagát igazolja.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK