Másfél hónapja szeretnék írni egy élményemről, de csak most jutottam oda, hogy ezt a posztot szavakba öntsem. Januárban megnéztem a keresztény Jákim Stúdió előadásában A Karamazov Testvéreket. Közvetlenül az előadás után még ketté tudtam volna választani a bemutatott darabot és a bennem formálódó érzéseket, hogy objektívebb véleményt mondjak, ma már csak elhalványodó emlékekre tudok támaszkodni, amelyekben – mint egy rántottában a fehérje és a sárgája – eggyé váltak az előadás részletei és a belső reflexióim. De talán hiba is volna objektív ítéletre törekedni, és izgalmasabb, hogy mi marad meg ennyi idő után egy színházi élményből. Megpróbálom összeszedni és elmondani, mert ritka értéknek tartom a társulat munkáját.

Az emlékeim leginkább egy általános benyomásból és néhány konkrét képből állnak. Az általános benyomás az, hogy valahogy így kell kinéznie annak, amikor keresztények a saját világnézetüket jól képviselik a művészet világában. A szó legteljesebb értelmében katartikus élményt nyújtott. Dosztojevszkij regénye, amely a darab alapjául szolgál, természetesen a világirodalom egyik gyöngyszeme, tökéletes témaválasztás. Ettől a színdarab még lehetett volna pocsék. De nem volt az. Sőt! A profi és amatőr színészek közös játékában még ami amatőr volt, az is szerethetővé tette a darabot. Mert szeretettel csinálták, és mert jól sikerült.

A bennem maradt konkrét emlékek közül az első a színpadkép egyszerűsége. Egy nagy ládaszerű valami, mozgatható fedővel, meg egy függöny és előtte egy íróasztal. Néha székek és egyéb egyszerű kellékek. A színészek ügyesen mozogtak ebben a térben, kihasználva a fatákolmányban rejlő minden lehetőséget. A fantáziánk tette hozzá a többit. Az öltözet korhű volt, mentes a feleslegesen erőltetett modernizációtól. Dosztojevszkij világába csöppentünk vissza, az ígéret szerint, kivéve az időtlen ördögöt, aki ma is velünk van, csak már napszemüvegben, mobiltelefonnal, szűk szárú nadrágban.

A másik bennem maradt kép Fjodor Pavlovicsé, a cinikus és élvhajhász apáé, akit elképesztő könnyedséggel és humorral alakított az őt játszó színész. Ügyes húzás volt, hogy a Sátánt is ő formálta meg. Fjodor Pavlovics, a Sátán és a cinizmus pokoli hármasának összehozása revelatív asszociációkra adott lehetőséget. A karaktert sokáig nem fogom elfelejteni.

A harmadik emlékem a sztárec. Az őt alakító szakállas, kövér színészt a szívembe zártam. Olyan melegség áradt abból az emberből, amitől a szentség puha lett, a szeretet atyai, az irgalom kedves, a könnyek gyermekiek, a fájdalom égbekiáltó, a meghívás elutasíthatatlan. És ő volt mégis az, felülről való bölcsességével, aki felismerte Fjodor Pavlovics szofista cinizmusát és nem volt hajlandó társalogni vele. Nem gyűlölte őt, mint Iván, de éles, tiszta szemmel látta benne a Sátánt. A sztárec istenképű volt. Olyan, mint a Szeretet és a valódi Szentség. Mint Jézus.

A negyedik kép Grusenyka alakja. A lány (és az őt játszó színész) döbbenetes intenzitással mutatta be az emberi szív kettősségét, a jóra való vágyat és a gonosznak azt az irracionalitását, amelyet Dosztojevszkijnél senki sem ábrázolt eddig zseniálisabban. A darab egyik erőssége, hogy ez átjött. Csalárdabb a szív mindennél, és természetesen nem csak Grusenykáé vagy a nőké, hiszen a gonosz nem esztétikai kategória, az ábrándnak, a csalódásnak és a szégyen szégyennel való rejtegetésének viszont közeli rokona.

Aztán ott van Mitya. Olyan hatással volt rám a Mitya karakterében végbement változás, mint mikor egy fülledt szobában hirtelen ablakot nyitnak. A Karamazov fiú a sztárec által prófétált utat járja be: szenvedései kiteljesedésekor felszabadulásként éli meg, hogy a felkorbácsolt vágyak egyetlen nyugvóhelye Isten. A színpadon a menny Mitya legsötétebb éjszakáját ragyogta be. Mityán és a sztárecen keresztül hitelesen, valóságosként jelent meg az evangélium fénye, ami az örömhír színpadi bemutatásának sok erőtlen kísérletét látva mondhatom: nem kis teljesítmény!

A másik Karamazov fiú, Aljosa naiv alakja pedig számomra akkor vált szívbe markolóan valóságossá, amikor az égre emelve a szemét úgy öntötte ki Isten elé az emberek szenvedése miatti fájdalmát, mint egy elvékonyodó kiáltás, amely elér a mennyei Atya trónusáig. Olyankor Aljosa megtalálta a hangját, amit más karakterekkel beszélgetve, e világban idegenként egyébként téblábolva keresett. Aljosa gyermeki egyszerűsége – vagy talán inkább együgyűsége – ellenpontozta az apa és az ördög kifinomult szofizmusát, és Iván fokozódó őrületét. Az övé tiszta bolondság volt. Ennek az emléke is velem marad.

Az utolsó bennem dolgozó kép a fehér inges, fekete mellényes, őszesedő hajú narrátoré. Vele együtt nézni a színdarabot olyan volt, mint mikor Liviu Mocannal jártam végig a saját tárlatát, és ő alázattal lehajolva mesélt nekem a szobrairól. A narrátor segítségével a Dosztojevszkij által megteremtett dialogikus polifóniában megjelent a szerző hangja is, hogy az apák szívét a fiakhoz, a fiak szívét pedig az apákhoz fordítsa. Ahogy odaállt a függöny elé, és apaként beszélt hozzám, elapátlanodott apához, a mennyei Atya, a sztárec Istene felé fordította az arcom, aki az összetört szívet nem veti meg.

Aki teheti, menjen el és nézze meg A Karamazov Testvéreket. Öt hosszú felvonás mint egyetlen súlyos pillanat. Nem kell megijedni: a darab közben az ember nem figyel az időre. Az örökkévalóságba lép.

***

Itt a Jákim Stúdió honlapja. Következő előadások: március 18, április 22, május 6.