Jézus újból és újból arra hívja fel a figyelmünket, hogy ha követői akarunk lenni, egyszemélyes közönség előtt kell játszanunk. Az embereknek való tetszeni akarás alkalmatlanná tesz a tanítványságra, Jézus követőiként nekünk egyedül Isten tetszése számíthat. A farizeusok az emberek tapsára vártak, azt akarták, hogy kegyességüket az emberek lássák, mesternek, atyának és tanítónak szólítsák őket, hogy megkapják a vendégségeken és a zsinagógában a főhelyet, a tereken pedig előre köszönjenek nekik. Jézus határozottan rámutat: a tanítvány élete más. Őt Isten fogja felmagasztalni, ha képes megalázni és szolgává tenni önmagát. Ehhez egyszemélyes Közönség előtt kell játszania.
Pál apostol megértette a tanítványságnak ezt a kulcsmotívumát. A galáciai hívőknek írja: „Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” (Gal 1,10) A thesszalonikai testvéreknek is megfogalmazza ars poeticáját: „Hanem mivel az Isten ítélt minket alkalmasnak arra, hogy ránk bízza az evangéliumot, úgy hirdetjük azt, mint akik nem az embereknek akarnak tetszeni, hanem a szívünket vizsgáló Istennek.” (1Thessz 2,4)
Azoknak a rabszolgáknak, akik pusztán két dolog között választhattak – vagy örömmel csinálják meg a munkájukat, vagy zúgolódva, lelketlenül végzik el ugyanazt – Pál felszabadító igazságként hirdeti az egyszemélyes Közönség előtti szereplést: „Ti szolgák, engedelmeskedjetek minden tekintetben földi uraitoknak; ne látszatra szolgáljatok, mint akik embereknek akartok tetszeni, hanem tiszta szívvel, félve az Urat. Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek, tudván, hogy ti viszonzásul megkapjátok az Úrtól az örökséget; az Úr Krisztusnak szolgáljatok tehát.” (Kol 3,22-24) Az efézusi gyülekezetnek hasonlót fogalmaz meg: „Ne látszatra szolgáljatok, mintha embereknek akarnátok tetszeni, hanem Krisztus szolgáiként cselekedjétek Isten akaratát: lélekből, jóakarattal szolgáljatok, mint az Úrnak és nem mint embereknek” (Ef 6,6-7).
Isten tetszésénél nincsen nagyobb elismerés. Az ő figyelmét ráadásul soha nem kell felhívnunk magunkra.
Igen, csak és csak Isten tetszése számít, viszont Pál Timóteushoz írt első levelében a püspök (presbiter) ismérvéhez hozzáteszi, hogy „szükséges, hogy a kívülállóknak is jó véleményük legyen róla, nehogy gyalázatba és az ördög csapdájába essék.” (1Tim 3,7).
Tökéletesen igazad van. És akkor hadd fordítsam vissza is: alkalmatlan a presbiterségre az, aki azért akar azzá válni, hogy az embereknek jó véleményük legyen róla.
Mégcsak vissza sem kell fordítani. 🙂
Tovább ízlelgetve az említett verset, tkp Pál más nézőpontból, de ugyanazt az elvárást fogalmazza meg az Úr Krisztus szolgájával szemben, mondhatni tömörebben, mint az előző versekben.
A hangsúly – szerintem – a „jó” véleményen, a „jó” bizonyságon van, ami csakis akkor „jó”, s itt a hangsúly mintegy felerősödik, ha az Úr szolgáját rágalom (gyalázat) nem fogja, illetve hízelgés (ördög csapdája) nem ámítja a kívül lévőtől. „Hiszen az Isten országa […] igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm;…aki ebben szolgál Krisztusnak, az kedves az Isten előtt, és megbízható az emberek előtt.” (Róm 14, 17-18).
Ámen.