A földbe gyökerezett a lába,
mert a görbe ember állt az ajtóban.
Számított rá, de későbbre várta.
Próféta férje halála óta
tizenhárom ezüstpénzzel tartozott,
ennyivel volt a férfi adósa.
Jigálra és Merárira gondolt:
két fia veszélyekről mit sem tudva
a pálmafa árnyékában játszott.
Hámort zaklatták épp, a szamarat,
ki tűrte a fiúk durva játékát.
Csak időnként ásított nagyokat,
ilyenkor dobtak követ a mélán
figyelő szürke állat felé, de ez
jól viselte az otromba tréfát,
ecsetvégű farkával jelezte,
hogy bár a kövek feléje repülnek,
és a szemével követi az ívet,
a rossz viccnek ő ugyan nem ül fel;
dobálózhatnak felőle emberek,
ez nem árthat egy jámbor fülesnek.
A fiúk anyja odasietett
a kapuban álló hitelezőhöz,
teste kihűlt galambként remegett,
mikor bement, hogy lepényt főzzön
a férfinek, majd elé tegye tálban,
és átbeszéljenek mindent elölről.
A sarokba pillantva meglátta,
hogy az utolsó marék lisztből készül
majd a fukar ember lakomája.
„Vidd el a szamarat, és megtérül
a pénzed, a többit meg majd holnap,
rendezem, elég a szóm pecsétül,
hisz próféta felesége volna
szolgálód, aki hozzád ekként beszél,
nem afféle hazug, hitvány szolga.”
„Asszony, az adósságod nem kevés,
a lángost az utolsó lisztből adtad,
holnap sem leszel kevésbé szegény.
A szamarad és két fiad maradt,
ezeket add cserébe, hogy hat évig
a tulajdonomként szolgáljanak!”
A villám után sokáig késik
a távoli mennydörgés, hogy fülsértő
robaja elhatoljon az égig,
oda viszont már viszi a mélyből
az özvegyek és az árvák sikolyát,
és ahogy egy anya sóhajt kérőn,
akinek a megszabott távolság
nem a villámtól jut el a hangokig,
hanem hat év örökkévalóság.
„Tojásain a vén tyúk is kotlik,
nem ránt ki gazdája mindent alóla,
hadd üljek én is ezen holnapig.”
Elizeushoz sietett nyomban,
halott férje prófétamesteréhez:
„A két fiamból nem lesz rabszolga!”
„Holt férjem Istenére kérlek,
mutass nekem utat, tégy megint csodát!
Gyújts fényt, amely hozzám is elérhet!
Emlékszel, amikor lisztet dobtál
a halál levesébe, mikor a tök
miatt tanítványod felkiáltott,
és te láttad a kiáltás mögött
a bánatos özveggyé árvult kislányt,
és akkor sem volt neked közömbös,
hogy sok éhes száj az ÚRhoz kiált,
amikor Baál-Sálisából jött egy
ember, és árpakenyeret kínált,
de a te fődbe is jött egy ötlet:
lakomázzanak a kenyérből százan -
így lett, és még maradt is belőle!
Maradt még benned is bizonyára
tucatnyi csodás isteni sugallat,
szódra vár most Ábrahám leánya!”
„Mondd meg nekem, mi van a házadban?”
Eszébe jutott a liszt és így felelt:
„Nincs másom, csak egy korsó olajam.”
„Menj el, és kérj kölcsön edényeket!
Kérd el a szomszédaid lábosait,
kérj minél többet, de üreseket!
Majd csukd be a házad ajtajait,
hogy senki ne lássa, amit tenni fogsz,
és töltsél az olajból mindaddig,
amíg az összes edényből kifogysz.
És mikor a fiaid nem találnak
több edényt, nincs se barna, se piros,
és elapad az olaj forrása,
add el mind az összegyűjtött olajat,
fizesd ki az összes adósságod!”
Az asszony a fejét meghajtotta,
elment, és minden pontosan úgy történt,
ahogyan Elizeus megmondta.
Szerzett fazekat, lábast és bögrét,
tálat, korsót, kancsót, kisebb csuprokat,
szomszédai adtak neki önként,
és bent a házban csorgott az olaj,
halkan, csendben, titkos derűvel, fénnyel,
minden cseppjén megcsillant a hajnal,
ragyogott, táncolt, bugyogott, éledt,
mint régi vendég vett a házban szállást
a remény, a nevetés, az élet.
A csuprok fürtök Áron szakállán,
a tálak és kancsók köntöse prémje,
felfogják az olaj áradását;
Sion leányához jött az Éden,
az élet vize aranylott a házban,
áradt a kifogyhatatlan élet,
és közben csökkent az adóssága,
és hol megsokasodott a kegyelem,
nem volt többé helye szolgaságnak.
Akit a szent olajjal felkentek,
annak a köntöse is olajos lesz,
az megszaporítja a kenyeret,
annál véget ér az éh, a córesz,
meggyógyítja a halál levesét,
oltalmat talál benne az özvegy,
lakomáján sok ezer a vendég,
még a szamárnak is tisztességet ad,
mikor a hátán a Sionra lép.
(Jigálnak: „Hámor is új nyerget kap,
ő is legyen részese a csodának,
élje át a teremtés is, ne csak
az úrnak legyen feltámadása!
Bánj úgy a szamárral, ahogyan szolga
bánik az urával, mert te sem lettél
rabszolga, tedd azt, mi a szolga dolga!”)
Csodás időutazás volt Ádám ez a vers!