Non habemus papam – írtam 2013. március 13-án, Ferenc pápa megválasztásának napján, némi protestáns éllel a szavaimban. Ha kissé barátságtalannak is hangzott, utólag talán megbocsátják nekem katolikus felebarátaim, hiszen a pápaság megítélése valahol identitáskérdés, választóvonal, része a kereszténység belső történetének, amely a mában is hat. És talán megbocsátják azt is, hogy a részvétnyilvánításom mellett ezúttal sem fogom elrejteni, amit gondolok. Ahhoz ugyanis protestánsnak sem kell lenni, hogy tizenkét év után kimondjuk: barátságos arcéle ellenére Ferenc pápa kifejezetten ellentmondásos vezetőként fog bekerülni a történelemkönyvekbe.
Ferenc pápa nyíltsága lebontott falakat. Befogadó pápaként megtestesítette a II. Vatikáni Zsinat (problémás) örökségét, és a radikális befogadás retorikájával egyben el is mosta a II. János Pál és XVI. Benedek pápák alatt még világos és egyértelmű etikai határokat. A Fiducia Supplicans nyilatkozat a melegpárok megáldásáról felszínre hozta a katolikus egyházon belüli súlyos megosztottságot és megmutatta a progresszív szárny belső lobbierejét. Egyben lerombolta azt a sokakban élő képzetet, hogy a római egyház a hit utolsó bástyája lehet a szekularizmus egyre vadabb ideológiáival szemben. Ferenc pápa nyíltsága olyan volt, mint egy tárt ajtókkal hagyott ház, mint az ostromlott Bizánc nyitva felejtett kapuja.
Volt számomra rokonszenves oldala is Ferenc pápának. Megnyerő volt például az egyszerűsége, amit a szavaiban, gesztusaiban, rengeteg külsőségben mutatott. Sőt, a neve is. Tetszett, hogy beiktatásakor elsősorban Róma püspökeként utalt magára. Jólesett, hogy kétszer is Magyarországra látogatott és a figyelmével kitüntette a nemzetemet. Noha nem vagyok római katolikus, a Kossuth téren elmondott beszéde magyar emberként számomra is felemelő volt. Sőt, meglepően jónak is tartottam. Ezzel együtt sem tudtam Ferenc pápát bölcs vezetőnek látni. Őt figyelve sokszor jutottak eszembe G. K. Chesterton szavai a megháborodott keresztény erényekről, különösen az irgalomról, amelyből fájdalmasan hiányzik az igazság. Ferenc pápa befolyásos pozíciókba emelt a hittartalom lebontásán munkálkodó farkasokat, és bármilyen furán is hangzik, nem kevés magas rangú katolikus vezető szerint talán ő maga is egyfajta pápabőrbe bújt farkas volt. Honorius után egy újabb eretnek pápa.
Nem az én dolgom, hogy ezt katolikusok helyett megválaszoljam. Evangéliumi protestánsként nyilván más gondjaim is akadtak az általa képviselt teológiai tartalommal, a Máriához mondott imáival, a Vatikánba bevitt Pachamamával, vagy akár azzal, amikor félreérthetetlen, pikáns gesztusként a reformáció 500. évfordulóját búcsúévvé nyilvánította. De ha római katolikus lennék, akkor sem látnám rózsásan a helyzetet. Ferenc utódjának nem lesz könnyű öröksége. Fel kell majd kötnie a gatyáját (elnézést a profán kifejezésért): ott lesz rögtön az asztalán a német katolikusok ügye, és hogy van-e még egyáltalán kiút az új áldásteológia által ásott mélységesen mély gödörből. És ezeregy egyéb probléma, amit Ferenc pápasága felszínre hozott, illetve maga is okozott a római katolikus egyházban.
Őszinte részvétem katolikusoknak, és egyben azt kívánom, hogy legyen jobb, bölcsebb vezetőjük a következő pápa. Olyan, aki továbbra is képviseli azt, ami Ferenc pápa magatartásában Krisztusra emlékeztetett, de a reformjait a Szentírás mentén képzeli el, nem a dél-amerikai baloldali mozgalmakban pácolt szinkretista inkluzivizmus alapján. Bár nekünk, protestánsoknak nincs pápánk, nekünk sem teljesen mindegy, hogy ki lesz a római felekezet Ferenc utáni vezetője. Ránk is hatni fog, hogy mit és hogyan tesz, és természetesen hatással lesz a kereszténység általános világi megítélésére is. Ferenc pápa halála mindenképpen történelmi pillanat.
De akármit is gondol Isten Ferenc pápáról és a pápaságról (és ebben mi, keresztények régóta nem értünk egyet, vitáink nem is a reformációval kezdődtek), abban bízhatunk, hogy a feltámadt Krisztus az ura a történelemnek. Végül nem a konklávén fog múlni az egyház jövője sem. A Húsvét ünnepe különös fénybe öltözteti a halál mai utasát, és egy nagyobb reménység felé fordítja a tekintetünket. Ide illő G. K. Chesterton mondata: „A kereszténység sokszor meghalt, és mindannyiszor újra felemelkedett, mert olyan Istene volt, aki ismerte a sírból kivezető utat.”
Nem mindenki gondolja így.
„Perhaps what I am most grateful for is Francis’ bold witness to a form of Christianity I could believe in. … Pope Francis showed the world something about God that angry, exclusive, doctrinaire forms of Christianity have suppressed and forgotten: that God is Love. It is a sign of our dark times that so many people who call themselves “Christians” despise this revolutionary sentiment as soft, wishy-washy, and “liberal.” Francis was willing to risk all these criticisms and more by erring always on the side of love and mercy. The world noticed. …
Francis was ever a Jesuit—in his particular attention to the poor and marginalized, but also in his intellectual curiosity. Faith seeking understanding, for Francis, was faith seeking to reckon with complexity. To be confronted by mystery. “Understanding” was not synonymous with clarity or certainty. It was one of the reasons that, in a wonderful letter on the importance of literature for priestly formation, Francis extolled the unique “wisdom” of literature:
“By acknowledging the futility and perhaps even the impossibility of reducing the mystery of the world and humanity to a dualistic polarity of true vs false or right vs wrong, the reader accepts the responsibility of passing judgement, not as a means of domination, but rather as an impetus towards greater listening.”
“Francis was willing to risk all these criticisms and more by erring always on the side of love and mercy.”
Ez az egyik legsúlyosabb és legtipikusabb félreértés ma. Amikor a szeretetet és az irgalmat elszakítod az igazságtól és a szentségtől, nem szeretetet és irgalmat kapsz végül, hanem valami egészen mást. Megháborodott erényeket, amelyek pusztítanak. A szeretet és az irgalom ellentétét.
Köszönöm Ádám a gyorsreagálású posztot!
Ma Ferenc pápa halála kapcsán böngészve találtam rá erre az amerikai vallási szaklap által ihletett cikkre, amely megerősíti a te látásodat:
https://mandiner.hu/kulfold/2025/04/szornyu-papa-volt-ferenc-de-nem-baj-tuleljuk-irja-az-amerikai-szaklap
„Amikor a szeretetet és az irgalmat elszakítod az igazságtól és a szentségtől”?
Jézus így válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!”
„Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek elé minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.
Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok,mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.
Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre! Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg.”
Úgy gondolom, hogy Ferenc pápa megítélésében kevés hangsúlyt kap az, hogy jezsuita volt. Hatalomtechnikus volt. Ez önmagában nem kritika, nem is dicséret, és pláne nem a hitének leminősítése. Sőt!
A kijelentései, egyes iratai a felületes szemlélő számára valamilyen nyitottságot, világiasságot sugalltak, olcsó népszerűséghajhászást. Aztán, ha jobban megnézzük, valójában semmilyen fundamentumot nem érintett a működése. Amikor úgy tűnt, hogy igen – pl. a Fiducia Supplicans nyilatkozat -, akkor elkezdődött annak egy egészen furcsa relativizálása: nem úgy értette, nem azt értette alatta. Ferenc pápa, a környezete, és a katolikus vezetők nem buták. A „progresszív lobbierő” kevés magyarázat ehhez, nincs áttörés, ilyen „egy lépést előre, két fél lépést hátra” kommunikációs akciókat láttunk., mintha szándékosan össze akarnák zavarni a híveket. A kérdés az, hogy miért?
Nem akarok egy rossz Dan Brown-t játszani (Da Vinci kód), de szerintem itt valami jezsuita mesterkedést láttunk, látunk. Lehetne az, hogy valóban megágyazott egy liberális fordulatnak, de az hol van? Értem én, és látom is, hogy a német katolikusok valami egészen furcsa irányba mennek, de az is biztos, hogy egy kemény fellépés velük szemben biztosan egyházszakadáshoz vezetett volna. De kérdem én, tovább erősödött a német liberális vonal Ferenc alatt a katolikus egyházban? Afrikában, Ázsiában, Amerikában? Szó sincs róla. A kommunikáció csak petárdázás, egy ideig hangos, de végül elhallgat.
Én inkább ezért azt érzem, hogy egy konzervatív mestertervet látunk. Szerintem itt a liberálisok körül kezd elfogyni a levegő. Aztán, ha nem lesz igazam, azt is belátom.
Tény, hogy a pápaválasztó bíborosok zömét már Ferenc nevezte ki. Biztos, hogy a világ kereszténysége szempontjából nagyon izgalmas időszak előtt állunk.
Kharisz,
pingpongozhatunk idézetekkel:
„Tehát ha valaki a legkisebb parancsolatok közül akár csak egyet is eltöröl, és úgy tanítja az embereket, az a legkisebb lesz a mennyek országában; ha pedig valaki ezeket megtartja és tanítja, nagy lesz az a mennyek országában.”
„Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják.”
Az irgalmasság az evangélium szívében van, ezért számunkra is alapvető. A hit szövetétől elszakított, Isten kijelentett akaratát felülbíráló „irgalmasság” viszont csak a nevében az, valójában az evangélium paródiája. Ferenc pápa kapcsán az utóbbi a bírálat tárgya.
Benchmark: a logikád koherens, de te azt feltételezed, hogy a mondatban – a cél szentesíti az eszközt – a cél kimondatlanul is valamiféle konzervatív római katolicizmus a jezsuiták részéről. Szerintem meg nem az. A cél a befolyás, mondhatnám patetikusabban, a hatalom. Ez a jezsuita bálvány mindmáig, és az ehhez vezető út a jelenkorban a kaméleonként való alkalmazkodás a körülményekhez és a kétértelmű beszéd. Vannak persze régi vágású, konzervatív jezsuiták, de ha megkérdezel egy domonkost, hogy mit gondol a jezsuitákról, körülbelül hasonló dolgokat fog neked mondani. Az egész jezsuitizmus egy átpszichologizált, megfoghatatlan, zavaros, érzelmi típusú szókészletet használ, egész egyszerűen azért, mert ezzel érzi úgy, hogy befolyást szerezhet. Az nem igaz, amit írsz, hogy a mélyben semmi sem változott, és minden csak porhintés volt, hogy a németeket, belgákat meg osztrákokat valahogy lecsillapítsák. Épp fordítva van: Ferenc előre ment volna az utóbbiak útján, ha nem lenne ott Afrika, meg az amerikai konzervatívabb egyházmegyék stb. A lakmuszpapír mind az, hogy az aktuális vezető kivel/kikkel szemben lép fel keményebben – minden más szöveg. Ferenc a legkeményebben, agresszívan a konzervatív, tradicionalista katolikusakkal szemben lépett fel. Ez beárazza az irányt, ahová tartott. Azért nevezett avatott bíborossá egy sereg embert – jellemzően a vele mindenben egyetértőket –, hogy biztosítsák, marad ez az irány. Még a halála előtti hetekben is arról lehetett, hallani, hogy tart attól, hogy a reformjait valaki utólag annulálja majd. Ferenc számára a német-osztrák-belga stb. progresszív út volt a szimpatikusabb, csak épp a szakadást megakadályozandó, nem mert olyan gyorsan haladni. És a helyzet sokkal rosszabb annál, mint aminek tűnik. A Fiducia supplicans (amin rajta van Ferenc kézjegye) nevezetű, megbotránkoztató, evangélium-ellenes dokumentum kétségtelenül határátlépés, révtanítás (ahogy arra több prominens katolikus vezető teológus is felhívta a figyelmet). Ami igazán szörnyű, hogy az ezt jegyző Viktor Manuel Fernandez bíborost tartják moderált konzervatívnak manapság katolikus körökben.
„Ez az egyik legsúlyosabb és legtipikusabb félreértés ma. Amikor a szeretetet és az irgalmat elszakítod az igazságtól és a szentségtől, nem szeretetet és irgalmat kapsz végül, hanem valami egészen mást. Megháborodott erényeket, amelyek pusztítanak. A szeretet és az irgalom ellentétét.”
„kövezzél meg, igen-igen, mondta neki Mózes a gödörből nevetve, kövezzél csak meg, de azután többé soha senkit, megígéred?, igazad van, Mózes, hülye törvény, hogy is találhattam ki ilyet, magam sem értem, túl könnyen elveszí-
ted a fejedet, Uram, az a te bajod, igazad volt mindig is, barátom, és most is igazad van, mondta Isten” (Visky András: Kitelepítés)
Nagyon köszönöm Ádám ezt a gyönyörű nekrológot.
Nagyon köszönöm Ádám, ezt a gyönyörű nekrológot.
Puck,
„Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy.”
Az igazságról és az irgalomról:
„kövezzél meg, igen-igen, mondta neki Mózes a gödörből nevetve, kövezzél csak meg, de azután többé soha senkit, megígéred?, igazad van, Mózes, hülye törvény, hogy is találhattam ki ilyet, magam sem értem, túl könnyen elveszíted a fejedet, Uram, az a te bajod, igazad volt mindig is, barátom, és most is igazad van, mondta Isten.” (Visky András: Kitelepítés)
Nem kellett volna megöregedned, míg meg nem bölcsültél.
ó bocsánat, a bolond Puck kétszer küldte el a kommentet.
Nagy vágyam, hogy beérve magam egyszer meg is bölcsüljek.
Kedves András, köszönöm a visszajelzést, én „előre bejelentve” csak spekuláltam az álláspontom kialakításánál, nincsenek még olyan infóim se, mint neked.
Egyszerűen nem látom azokat a pontokat, azt a nyereséget, amit a katolikus egyház nyerhet egy további liberális nyitással, ezzel szemben elég egyértelmű, hogy mit veszíthet. Az egyháznak nincs territoriális hatalma egy adott terület felett, most már nem épülhetnek ki rokoni kapcsolatokon alapuló dinasztiák, a struktúra alapvetően a bizalomra épül. Ha ez a bizalom elvész, akkor sokat veszítenek, lásd reformáció.
Az lenne a (jezsuita) mesterterv, hogy szétverik a saját egyházukat? Ez őrültség, és még rendszer sincs benne…
Kinek jó ez az egész? Cui prodest? Cui bono?
Benchmark: őket nem érdekli, hogy dogmatikailag vagy etikailag módosul az egyház – ha így lenne, már rég evangéliumi protestánsok lennének. Az egyház a jezsuiták számára a pápa fennhatósága (akinek rendi esküjük szerint minden körülmények között engedelmességgel tartoznak) alá tartozó rendszer, az mellékes, hogy milyen a színe. A cél az, hogy a római katolikus egyháznak nevezett szervezet – ami a lényegét tekintve pápizmus – megmaradjon, sőt, domináns maradjon, vezető szerepben legyen a keresztyénségben és ha lehet vallási tekintetben a világra kiterjedően szakadatlanul. Minden változást ehhez szabnak, ezen mérnek le. Nincs túl nagy ár ahhoz, hogy a pápizmus domináns maradjon. Elvileg ott lenne az egyház legfőbb szempontja, tudom, hogy Urának, Jézusnak engedelmes legyen és továbbra is őt, az ő szavát kövesse, de mint látható a gyakorlatban a pápa foglalja el Krisztus helyét a szemükben: úgy köszöntik, üdvözlik, szinte imádják, mintha a Messiás jönne közéjük. Az apostolok nem követeltek maguknak ilyen tiszteletet, a rajongást meg eleve visszautasították. A pápák viszont fürdőznek benne, sőt, a katolicizmus azért életképes minden körülmények között, mert direkt épít erre, sőt, maga gerjeszti – mert épp ezt a gyarló, emberi rajongást szipkázza össze, cirkuszt adva a népnek. Közben az evangéliumból egy szociális gólem lesz, szerencsesüti üzenetekkel megspékelve.
Ferenc pápa temetésének napja nemzeti gyásznap lesz, bár neki a nemzetünkhöz nincs köze, legfeljebb az itt élő római katolikusokhoz.
Ő a világ pápája volt, szerette a „világot” és azokat is „amik a világban vannak”. A világ szerette őt. A mainstream média teljes erőbedobással magasztalja személyét és munkásságát
A pápaság szemfényvesztése nagy, olyannyira, hogy még egyes református vezetők is totálisan belezavarodtak hovatartozásukat illetően.
Isten bocsássa meg, de nekem evangélikusként is sokkal szimpatikusabb és szerethetőbb volt a páncélbíborosnak titulált, liberálisok által különösen támadott XVI. Benedek pápa és arról is meg vagyok győződve lemondása nem teljesen volt önkéntes, de ő elolvastam könyvét a Názáreti Jézust, ahol bőven idéz protestáns teológusokat, egzegétákat is, igazi jó könyv volt. Ferenc meg sokszor tett saját egyháza szempontjából is nevetséges eretnek kijelentéseket pl. az ember eredendően jó, mintha a Biblia mást mondana. hol van az eredeti bűn római tanítása a páli igék stb.? Én egy jobb vezetőt látok, igen a baloldali, liberális, mainstream médiák dicsőítik, mert ők csak a felszínt nézik, de az Úristen a szíveket vizsgálja.
Nos, megvan az utód, felszállt a fehér füst nemrég a Vatikánban… Egy szintén Latin-Amerikai kötődésű, viszont leginkább USA hátterű (Chicago bíborosa) 69 éves mérsékelt centralistának tartott személy ült ma Szt. Péter székébe. Az, hogy amerikai, rögtön persze konteókat ültet sok ember fejébe (lásd, biztosan Trump embere, nem is lehet más…) Itt azért bölcsebb hozzászólók vannak, ezen a blogon általában igényes gondolkodók fordulnak meg. Érdekel ki mit gondol, remél, vizionál a frissen – mai római konklávén megválasztott XIV. Leó pápáról alias Robert Francis Prevost, egykori ágostonrendi (Luther is!) papról? Vélhetően aktuális, hogy újra indítom most ezt a komment folyamot; de persze az sem lépne meg ha Ádám előrukkolna egy újabb cikkel, amely a „leköszönő” után a megválasztott pápáról szólna. Ezesetben természetesen folytassuk majd odaát a diskurzust:)
Egy jezsuita után egy ágostonrendi pápa.
Protestánsként hangsúlyozzuk, hogy Ágoston-rendi az új pápa, ezzel a renddel vannak kapcsolódási pontjaink 🙂
(Ha valaki nem értené: Luther Ágoston-rendi szerzetesként kezdte a pályafutását és a reformációt.)
@ΙΧΘΥΣ: Annyira nem Trump embere, hogy már kritizálni is merte az amatőr teológusi babérokra törő J.D. Vance-t:
„Prevost még püspökként február elején megosztott az X-en egy véleménycikket, amiben a szerző arról írt, hogy J. D. Vance amerikai alelnöknek nincs igaza. „Jézus sohasem kért minket, hogy rangsoroljuk a mások iránti szeretetünket”. A cikk a National Catholic Reporter című lapban jelent meg, arra reflektál, hogy Vance egy január 29-i interjúban arról beszélt, egy keresztény elgondolás szerint sorrendben a családunkat, szomszédunkat, közösségünket, polgártársainkat, végül a világ többi részét kell szeretnünk, amivel a szerző nem ért egyet.”
A Szemlélek is szemlézte ezt anno:
https://szemlelek.net/ordo-amoris-a-kereszteny-szeretet-rendje-neveben-hergelni-a-bevandorlok-ellen/
Ha Prevost valóban azt állította, hogy „Jézus sohasem kért minket, hogy rangsoroljuk a mások iránti szeretetünket”, akkor Prevost téved (lásd pl. Mt 15,4-6), és ez a tévedése aggasztó jel a jövőre nézve. Ágostonrendiként ráadásul Szent Ágoston tanításával is szembekerülne ezzel.
Ádám!
Akárhogy is olvasom az adott részt, az a családtagokról beszél. A Vance által felállított sorrend ebből szerintem nem következik. (Ezt bizonyos, a keresztény szavazók lelkiismeretét megnyugtatni akaró politikusok szokták citálni.) Az már más lapra tartozik, a menekültek/migránsok esetében egy világi hatalom milyen elvet kell, hogy figyelembe vegyen. XIV. Leó még bíborosként szerintem arra akarta felhíni a figyelmet, hogy ha már a Bibliára hivatkoznak, akkor ne mazsolázzanak a politikusok.
Erre a mondatra reagáltam: „Jézus sohasem kért minket, hogy rangsoroljuk a mások iránti szeretetünket” Ez nyilvánvalóan nem igaz. A szeretet sorrendjére számos más példa is van a Szentírásban. Maga a felebarátról (angolul: neighbour) szóló tanítás is a szeretet egyfajta sorrendjére utal.
-> Erre mondta egyszer egy kedves hívő misszionárius házaspár nekünk a gyülekezetben – közös utunk elején feleségemmel anno, mikor zöldfülű lelkészként kezdtem; „mindenkit szeretünk, de van akit tényleg!”
Apropó Leó. A Leo-nak ugye nincs túl jó konnotációja protestáns körökben – gondoljunk csak a reformáció körüli eseményekre… (X Leó reneszánsz pápa -> 1521ben kiátkozta ugye Luthert (és követőit?) ami bytheway mai napig nincs vissza vonva, ha jól tudom…?!)
Szóval amennyire pozitívan cseng fülükben Augusztinusz – főleg nekünk; a reformált és kálvinista irány szimpatizánsainak, talán annyira összeborzadunk egy Leo hallatán.
Nyilván anno Francesco névválasztása sem volt véletlen – bizonyára ez sem. Szerintetek miért tartotta fontosnak Prevost és tanácsadó köre, hogy 13 korábbi Leó után ő is fölvegye ezt a nevet? A régi latin bölcsesség szerint: “nomen est omen”…
Nem hiszem, hogy X. Leóra akar viszautalni, valószínűbbnek tartom, hogy inkább XIII. Leóra, aki számos téren egyensúlyozni próbált, és egyfajta szociálisan érzékeny középutat keresett a marxizmus és a szabad kapitalizmus között is. Mintha Prevost is hasonló szerepre törekedne. De majd kiderül…
Ádám!
Sok mindent lehet a Bibliából fügefalevélként használni. Szerintem XIV. Leó erre utalt. Mert Jézus vagy a Biblia a szeretet kapcsán csak sokadik helyen beszél „rangsoról”. Nem ez a lényeg.
Persze arról el lehet vitatkozni, hogy „ki kezdte?”, és Vance csak egy „naiv, szeressük az egész világot” hozzáállásra reagált, de a cipésznek szerintem illik a kaptafánál maradnia. Vagy, használja azt helyesen.
“nomen est omen”… XIV. Oroszlán (és nem Péter utóda)
„Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok neki ellen a hitben szilárdan, tudva, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken e világban.” (1Pe 5:8-9)
Ha a politikuson a keresztény tanítvány szeretetparancsát kérik számon, akkor a politikus jogosan mutat rá a szeretet sorrendjéről (ordo amoris) szóló régi keresztény tanításra, amely – szemben a Prevostnak tulajdonított állásponttal – Jézus tanításában is egyértelműen jelen van.
Ha Prevost nem téved, akkor Pál apostol téved, aki ezeket írja:
Gal 6:10 Annak okáért míg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen pedig a mi hitünknek cselédeivel.
1Tim 5:8 Ha pedig valaki az övéiről és főképpen az ő házanépéről gondot nem visel: a hitet megtagadta, és rosszabb a hitetlennél.
Mivel, végességünk folytán nem tudunk mindenkit ugyanúgy szeretni, nem tudunk mindenkiért egyformán felelősséget vállalni, és nem vagyunk képesek mindenkivel törődni, ezért szükségünk van egy szűkebb kapcsolati körre, ahol helyzetünk folytán képesek vagyunk időigényes, tartós és minőségi szeretetkapcsolatok kialakítására. Nem lehet mindenkihez egyforma erővel kötődni, nem kell mindenkit egyformán szeretnünk, mert a túlságosan széles spektrumú kapcsolódásaink által viszonyulásaink sablonossá, langyossá és felszinessé lesznek. Ezért főként az egyház tekintetében, de úgy vélem a nemzetek tekintetében is, léteznek olyan szűkebb koncentrikus terek, ahol az összekapcsolódásaink határát nem csak szeretetközlési szándékunk, vagy irgalmassági akaratunk jelenti, hanem a saját családunk-, saját gyülekezetünk-, vagy saját nemzetünk határa is. Ha az egyházból, vagy akár a világból hiányoznak az átlagon felüli mély-, szoros-, és felbonthatatlan közösségek kialakításának behatárolt helyszínei, úgy a határtalan és általánosabb viszonyrendszereinkben felhiggulnak szeretetkapcsolataink. Az átlagon felüli szoros szeretetkapcsolatok kialakításához ugyanis nem elegendő az irgalmassági szándék, hiszen nem tudunk (és szerintem nem is szabad) mindenkit egyformán, egyforma minőségben szeretni. (Pl.: A saját családom mélyebben szeretem mint a faluközösséget, ahol élek. A feleségemet másként vígasztalom, mint a kolléganőimet. stb.) A minden embert egyformán szeretni akaró felfogás nem kivitelezhető minden szempontból, szükségünk van egy olyan centralizált kapcsolati körökre is, ahol szeretetünk, felelősségünk, gondoskodásunk, mélységében és minőségében fejeződhet ki.
Isten rendelt bizonyos határokat a kapcsolataink rendezésére. Ezek segítségével tudjuk meghatározni, hogy kikért és milyen szinten tartozunk felelősséggel. Nyilván nem tartozunk ugyanolyan felelősséggel azon emberek iránt, akik tőlünk 20.000 km-el távolabb egy másik kontinensen élnek, mint azon emberek iránt, akikkel történetesen egy országban, egy faluban v. egy családban élünk. Különbözik a felelősségünk, saját nemzetünk tagjai és egyéb nemzetek között. Másként kell viszonyulunk az útunkba (hatáskörünkbe) kerülő hajléktalanokhoz, mint az összes hajléktalanhoz. Szóval serintem nem J.D.Vance, hanem Prevos eset át a ló túloldalára, de legalábbis rosszul fogalmazta meg amit mondani akart.
Így van, mélyen egyetértek.
Hallottam én már politikust a trükközéseit a Mt 10,16-tal takargatni, természetesen nem a galamb szelídségét idézve. És még büszke is volt rá. Szóval, szerintem jó vigyázni azzal, ha a Bibliát idézzük! Még ha „egyértelműen jelen is van” benne.
Amúgy tényleg érdemes visszamenni addig, „ki kezdte?”, és az egész kontextust nézni. Tény, hogy a gyakorlatilag ellenőrízetlen bevándorlás nagy problémákat és feszültségeket keltett, de Trump finoman fogalmazva sem a „keresztény tanítvány szeretetparancsát” követve beszélt róluk. (Amit egyébként szerintem senki nem is vár el tőle, ezt csak az őt védők adják az őt támadók szájába.) Viszont, ha valaki így beszél (néha a Bibliával „alátámasztva”), jogos felvetés, kell-e reagálni, és, ha igen, miképpen a keresztényeknek? XIV. Leó úgy érezte, igen, mert átlépett egy határt. Nem az a baj, hogy csak x-dik helyen „szereti őket”, hanem, hogy uszít.
Csak egy kis provokáció gyanánt. Bő három éve a bucsai mészárlásról írtál egy megható posztot. Az akkori menekültek hol helyezkednek el a Te „szeretet sorrendedben”?
Ők a megvert felebarát.
És mikor (nem) kell rajta segíteni? Ha „túl sokan” vannak, és problémát okoznak? Ezt most nem provokatív szándékkal kérdezem.
Nyilván a mennyiség is és a szükség jellege is fontos tényező. Egy vagy két embert befogadhatok a kétszobás lakásomba (bár nem biztos, hogy helyes, ha ehhez a két gyerekem ágyait kell elvennem), de harmincat biztosan nem. Sok tényezőt kell mérlegelni – egy politikusnak is, akit elsősorban a saját népe, saját országa közös ügyeinek intézésével bíztak meg, nem egy másikéval. De maradjunk a fenti poszt témájánál.
„…Inkább XIII. Leóra, aki számos téren egyensúlyozni próbált, és egyfajta szociálisan érzékeny középutat keresett a marxizmus és a szabad kapitalizmus között is.”
Ha ezzel XIII. Leó Rerum Novarum c. enciklikájára gondolsz, akkor az nem egyensúlyozás, hanem egy önálló, az adott korszakban nagyon modern program. (Sok helyen egyetemi tananyag, mint korabeli társadalmi rendszerelmélet, hasonlóan Luther, illetve Kálvin korabeli elméleteihez.) Egyébként gyorsan átolvasható, javaslom! Egyértelműen elveti a szocialista elveket, kitűnően érvel a munkabér és a magántulajdon összefüggései mellett, már akkor magas szinten használva olyan alapjogi mércét, mint az emberi méltóság.
Ezt úgy kell elképzelni, mintha valaki most olyan keresztény társadalom- és gazdaságképet, programot rajzolna fel, ami eltér – hogy két „húzónevet” említsek – Elon Musk, illetve George Soros által favorizált társadalom- és gazdaságfelfogástól. Lehet ilyet alkotni? Természetesen igen. Ennek része az is, hogy reflektál az uralkodó nézetekre, rámutat azok hibáira, attól még nem lesz egyensúlyozó. Ha a névválasztásával erre az irányra utal az új pápa, az szerintem jó irány. (Érdekesség, hogy a szakértők szerint Erdő Péter VII. Pál néven lett volna pápa, mert a II. Vatikáni Zsinatot lezáró és a döntéseit megvalósító VI. Pál nagy tisztelője volt.)
Én annak is örülök, hogy jogász (is) az új pápa, remélhetőleg megalapozottabb szövegek jönnek majd ki tőle, mint ez elődjétől, és – egyelőre – azt sem nézem ki belőle, hogy a hosszabb repülőutakon bombasztikus bejelentésekkel szórakoztatná a népes médiakíséretét.
Hogy milyen lesz valójában az új pápa, annak megítéléséhez kell néhány hónap.
Benchmark,
igen, a Rerum Novarumra gondoltam, amit most a tanácsodra el is olvastam (eddig másodlagos forrásokból olvastam csak róla). Igazad van abban, hogy XIII. Leó határozottan elutasította a szocializmust, emiatt a középút szó nem biztos, hogy szerencsés, még ha a magántulajdon védelme mellett a munkások védelme szintén hangsúlyos része is az enciklikának. Abban is igazad van, hogy a Rerum Novarum tényleg önálló utat vázol fel, amely a bibliai bölcsességre alapoz.
Köszönöm Ádám, örülök, hogy szóba jött ez az irat. Amikor én egy társadalmilag aktívabb egyházra gondolok, akkor ez az irat számomra régóta mérce, ráadásul a társadalmi igazságosság – nem kiforgatva, hanem a valós kérdések, pl. az igazságos bér, egészségügy, oktatás stb. – olyan téma, amiben nincs számottevő különbség a keresztény felekezeket között. És olyan ügyekről van szó, ahol a szakmai – gazdasági, jogi, szociológiai stb. – és a teológiai kompetenciák találkozhatnának.
Első benyomásom vegyes.
Rokonszenves kisugárzása van, de első beszédében számomra túlzóan hangsúlyos volt a befogadás tematikája, Ferenc pápa követése és a társadalmi igazságosság fejtegetése, mint Krisztus. Pozitív volt hogy a békét is fontosnak tartja.
XIII. Leó Rerum Novarum enciklikája biztosan fontos előkép, de ahhoz a pápához köthető egy ma is gyakran elhangzó, gonosz lélek elleni küzdelmet segítő ima („Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben, a Sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk…”) megszületése is, amit egy látomás ihletett, melyben elmondása szerint a XX. század szörnyűségeit látta előre.
Szerintem Ferenc pápához képest már az is pozitív fordulat lesz ha megfontoltabban és egyértelműebben nyilatkozik meg.
Konzervatívabb katolikusként ugyancsak pozitív volt szememben hogy az erkélyre a hagyományos pápai stólában lépett ki, amit Ferenc a megválasztásakor szándékosan (frissen lemondott, még élő elődje felé jelzésnek szánva) mellőzött.
A „szeretet sorrendjéről (ordo amoris) szóló régi keresztény tanítás” helyes értelmezése és alkalmazása a fent hivatkozott Szemlélek cikkben megtalálható, így ezt nem másolnám ide. De a lényeg nem ez, hanem az, hogy J.D. Vance teológia érvekkel igyekezett megtámogatni tíz millió illegális migráns kitoloncolását. És itt most ne veszítsük el a fonalat a migráció megítélése irányában (arról külön cikkekben már egyébként is volt szó), hanem koncentráljunk arra a nem elhanyagolható tényre, hogy az amerikai alelnök egy keresztény tanítás kiforgatásával indokolja a talán szükséges, de mindenképp rendkívül kegyetlen kitoloncolást. Milyen képet fest ez megint a nem-keresztényeknek a kereszténységről? Nem lett volna sokkal tisztességesebb felvállalni, hogy politikai/gazdasági/rendészeti/kulturális stb. okok miatt toloncolják ki őket? Miért kellett ebbe belekevernie a kereszténységet? Azt a kereszténységet, aki a történelemben rengetegszer állt valódi tettekkel a valódi menekültek valódi megsegítése mellett. És hány önelégült álkeresztényt hagy meg J.D. Vance abban a hitében, hogy a (közösségi) önzéssel keresztény szempontból minden rendben van?
Gandalf,
egy államhatalomnak a keresztény világnézet alapján ennél nehezebb döntéseket is meg kell tudnia hozni. Nem Vance keveri a kereszténységet bele a politikába (te jó ég, ez a mondat hány sebből vérzik!), hanem azok keverik a keresztény világnézet elemeit, akik az államhatalomtól valamiféle parttalan irgalmasságot várnak el, nem a rendfenntartást. Ez a teljes világnézeti káosz. Rengeteg nem keresztényt éppen az a megközelítés botránkoztatja meg, amikor az államhatalom rendfenntartó feladatát egy sajátosan értelmezett keresztény irgalmasság alapján vitatnák el! A politikus a rendfenntartással éppenséggel a szeretet rendje szerint jár el, hiszen előrébb sorolja a közössége biztonságát az abba törvénytelenül betolakodó idegenek érdekétől. A Biden kormányzat szándékos hanyagsága miatt tudott tízmillió idegen behatolni abba az országba, súlyos érdeksérelmeket okozva az ott élőknek. De ez a téma messzire vezet a fenti poszttól, ezért Téged is hadd kérjelek arra, hogy maradjunk az eredeti témánál.
„az államhatalomtól valamiféle parttalan irgalmasságot várnak el”.
Régóta töprengek azon, hogy a Dánieli szobor lábaiban mit jelenthet az agyag és a cserép. Arrafelé tapogatózom, hogy a törékeny agyag ezt az irgalmasságot jelentheti a birodalom szerkezetében. Amit a közvélemény nyomására képvisel a hatalom, és Virtue signalling -ként meg is jeleníti. Mindezt persze álnok módon teszi, ahogy az „erények megháborodása” irásodban is látjuk.
Ádám!
Kicsit úgy érzem, olyanokat adsz mások szájába, amik nem hangzottak el. Lehet, hogy más fórumokon találkozol vele, de ezen a blogon én olyan kommenttel még nem találkoztam, ami „az államhatalomtól valamiféle parttalan irgalmasságot vár el”. Valahogy mintha nem értenéd, mi a problémájuk a veled ezen a téren egyet nem értőknek.
Aquinói Szt. Tamás főművében, a Summa Theologica-ban írja:
„Egyes embertársaink ugyanis közel állnak hozzánk természetes eredetüket tekintve, amelyen nem képesek változtatni, mivel ennek alapján azok, amik. De az erény jóságát, amely által egyesek megközelítik Istent, az egyes ember megszerezheti és elveszítheti, és ez a jóság növekedhet és csökkenhet, amint a fentebb mondottakból kitűnik. Ezért a természetfeletti szeretetből következően akarhatom azt, hogy aki hozzám közel álló, jobbá váljon a másiknál, és így a boldogságnak nagyobb fokára jusson el.
Van azután egy másik mód is, ahogy a természetfeletti szeretetből következően jobban szeretjük a hozzánk közel állókat, mivel több módon szeretjük őket. Azok iránt ugyanis, akik nem állnak hozzánk közel, csak a természetfeletti szeretetből következő barátság van meg bennünk. Azokkal viszont, akik közel állnak hozzánk, másmilyen jellegű barátság is összefűz minket, a velünk való kapcsolatuk módja szerint. Mivel pedig az a jó, amelyen bármilyen tisztességes barátság alapul, a természetfeletti barátság alapját képező jóra irányul, mint célra, az következik, hogy a természetfeletti szeretet parancsolja bármely más barátság actusát, miként a céllal kapcsolatos mesterség parancsolja az eszközökkel kapcsolatos mesterséget. Így a természetfeletti szeretet által parancsolható maga az, hogy valakit azért szeretünk, mert vérrokon, házastárs, polgártárs; vagy bármely más megengedett ok miatt, ami a természetfeletti szeretet céljára irányítható. így a természetfeletti szeretettől kiváltva vagy parancsolva több módon szeretjük a hozzánk közelebb állókat.”
„…a természetfeletti szeretetből következően jobban kell szeretnünk azokat, akik közelebb állnak hozzánk, egyrészt, mivel azokat intenzívebben szeretjük, másrészt, mivel több okunk van őket szeretni. Ámde a szeretet intenzitása a szeretett és a szerető lény közötti kapcsolatból ered. Ezért a különböző személyek közötti szeretet mértékét a kapcsolat különböző alapja szabja meg, úgy tudniillik, hogy minden egyes embert a kapcsolat alapját képező dolgokban a többieknél jobban kell szeretnünk. Továbbá a szeretet különféle formáit a különböző kapcsolatok alapján kell összehasonlítanunk.
Így tehát azt kell mondanunk, hogy a vérrokonok barátsága természeti eredetű kapcsolaton alapul; a polgártársak barátsága a polgári közösségen, és a katonák barátsága a háborús közösségen. Ezért a természethez tartozó dolgokban a többieknél jobban kell szeretnünk a vérrokonokat; a polgári érintkezésben a polgártársakat és a háborús ügyekben a katonatársakat.”
https://www.teologiablog.hu/a-szeretet-prioritasai-4/
https://www.teologiablog.hu/a-szeretet-prioritasai-5/
https://mandiner.hu/hirek/2015/09/mit-mond-aquinoi-szent-tamas-a-bevandorlasrol
https://vigyazo.blog.hu/2015/06/06/irgalom_es_onvedelem_kereszteny_szemmel_a_menekultkerdesrol
Az alábbi cikk cáfolja a XIV. Leó pápa által hivatkozott cikk állításait. A válasz Aquinói Szent Tamás, a természetjog és a katolikus tanítóhivatal hagyományos felfogása alapján épül fel, világosan elválasztva az erkölcsi kötelességek rendjét (ordo caritatis) a modern baloldali humanitárius ideológia félrevezető absztrakcióitól.
A cikk szerzője, Kat Armas, miközben igyekszik lejáratni JD Vance állítását az ordo amorisról, vagyis a szeretet rendjéről, alapvető félreértésekre, teológiai csúsztatásokra és ideologikus logikai ugrásokra építi fel érvelését. Ez a fajta progresszív „keresztény” retorika meghamisítja Jézus tanítását, kiüresíti a természetes rend fontosságát, és felforgatja a közjó klasszikus katolikus fogalmát.
A Szentírás nem relativizálható „élő tanúságtételként”
A szerző azt írja:
„A Biblia nem merev kézikönyv, hanem élő tanúságtétel.”
Ez a kijelentés a relativizmus és a modernista hermeneutika visszhangja. A katolikus tanítás ezzel szemben vallja, hogy a Szentírás Isten kinyilatkoztatott igéje, amelyben tényleges erkölcsi parancsok és objektív normák is találhatók. Amikor Szent Pál azt írja, hogy „aki nem gondoskodik házanépéről, az a hitet megtagadta, és rosszabb a hitetlennél” (1Tim 5,8), azt nem pusztán az ókori kultúra „társadalmi valóságára” mondja, hanem örökérvényű erkölcsi rendet hirdet. Ez az ordo caritatis kezdete.
A szeretetnek van rendje – és ezt maga Jézus tanítja
Aquinói Szent Tamás tanítása szerint a szeretet nem kaotikus áramlás, hanem rendezett rend, amely Isten szeretetéből kiindulva a hozzánk legközelebb állók felé irányul először:
„A szeretet rendje szerint előbb kell szeretnünk azokat, akik hozzánk közelebb állnak vérségi vagy közösségi kötelékek révén.” (ST II–II q.26 a.7)
Ez nem önzés, hanem természetes erkölcsi kötelesség: a gyermek a szüleit, a férj a feleségét, az ember a nemzetét tartozik először segíteni, mielőtt a világ összes idegenét felkarolná.
A „hierarchia” nem a szeretet mértékének csökkentéséről szól, hanem kötelességek rendjéről, amelyet Isten a természet rendjébe írt.
Az irgalmas szamaritánus példabeszéde nem törli el a természetes kötelékeket
A szerző azt állítja, hogy Jézus a szamaritánus történetével „lebontja a határokat”, és eltörli a szeretet rendjét. Ez azonban súlyos tévedés. Az irgalmas szamaritánus egy konkrét példán mutatja be, hogy az adódó szükséghelyzetben is lehet irgalmat gyakorolni – de ez:
• nem válik kötelezővé minden idegen felé minden körülmények között,
• nem helyettesíti a családunkkal és közösségünkkel szembeni elsődleges kötelezettségeinket.
A szeretet nem válik absztrakttá vagy kozmopolitává Jézus tanításában. Ő is tudja, hogy az ember nem tud mindenkit egyformán szeretni – és nem is köteles.
A Szentírás ismer el földrajzi és nemzeti különbségeket
A szerző gúnyosan utal arra, hogy az Apostolok Cselekedeteiben szereplő „Júdea, Samária, a föld végső határáig” nem „hierarchia”, hanem puszta „földrajzi irányelv”. De ez megint félreértés vagy szándékos félremagyarázás.
Az egyház tanítása szerint az evangélium terjedése valóban fokozatos és körkörös, és ezt a szeretet rendje is tükrözi: előbb a saját családom, majd a városom, aztán a hazám, és csak ezután a világ többi része.
A misszió egyetemessége nem szünteti meg a fokozatosságot. Ellenkezőleg: a természetes rend beteljesítését jelenti.
A migráns nem szükségszerűen „a legkisebb” – a jogrend és a közjó is számít
A szerző a migránst egyértelműen „a legkisebbként”, „a kisemmizettként” mutatja be, aki „Jézus arcát hordozza”. Ez érzelmileg hatásos, de teológiailag hamis dichotómiát hoz létre:
• Nem minden migráns üldözött.
• Nem minden migráns ártatlan.
• A tömeges, illegális migráció sok esetben megsérti az igazságosságot, a jogot és a rendet.
Aquinói Tamás különbséget tesz:
„Az idegeneket nem lehet azonnal és teljes mértékben beengedni a közösségbe, nehogy kárt okozzanak.” (ST I–II q.105 a.3)
Ez világos: a nemzet önvédelme és a közjó védelme erkölcsi kötelesség, nem idegengyűlölet.
A modern baloldal „határtalan szeretete” valójában pusztító utópia
A szerző szerint:
„A szeretet nem véges, hanem egy folyó, amely vadul és korlátlanul áramlik.”
Ez az állítás nem keresztény, hanem romantikus anarchizmus. A szeretet nem „vad áradat”, hanem rendezett áramlás, amely a természet rendjére, az erkölcsre és a bölcsességre épül. Ha az államok elengedik határaikat, ha a családokat háttérbe szorítják egy univerzális „emberi szeretet” nevében, akkor:
• a közösségek szétesnek,
• az erkölcsi felelősség feloldódik,
• a szeretet nevén zűrzavar és önpusztítás jön.
Ez nem Jézus tanítása, hanem a francia forradalom utópiája.
Összegzés – Mit mond a valódi katolikus tanítás?
JD Vance állítása – miszerint a szeretetnek van rendje – teljesen összhangban van a katolikus hagyománnyal, különösen Aquinói Szent Tamással és a természetjog tanításával.
A cikkel szemben ki kell mondanunk:
• Isten nem törli el a természetes kötelékeket, hanem megszenteli őket.
• A szeretet nem korlátlan érzelem, hanem rendezett kötelesség.
• Az államnak joga és kötelessége védeni határait, nemzeti identitását és polgárait.
• A család, a közösség és a nemzet szeretete nem ellentétes az evangéliummal, hanem annak elsőrendű megvalósítása.
Aki ezt elutasítja, az nem Jézus tanítását követi, hanem a globalista humanizmus ideológiáját – amely a kereszténység nevében aláássa a rendet, a jogot és a valódi szeretetet.
Az egyházatyák Galata 6:10 („Tegyetek jót mindenkivel, de elsősorban a hívők háza népével”) és 1Timóteus 5:8 („Aki nem gondoskodik a hozzátartozóiról, főként háza népéről, az megtagadta a hitet, és rosszabb a hitetlennél”) verseit következetesen egy olyan szeretetfelfogás szolgálatába állítják, amely világos hierarchiát ismer el a felelősség gyakorlásában – ezzel teljes összhangban áll JD Vance és a tradicionális katolikus gondolkodás elveivel. A patrisztikus értelmezés alapján a szeretet nem határtalan érzelgés, hanem rendezett felelősségi rendben bontakozik ki: először a család, aztán a hívők közössége, majd az emberiség egésze irányába.
Szent Ágoston (De civitate Dei, XIX, 14):
Ágoston kifejezetten hangsúlyozza, hogy a szeretet „ordo amoris” (a szeretet rendje) szerint működik, és a legelső gondoskodási kötelezettség az ember saját háza népével, családjával szemben áll fenn. Aki nem gondoskodik róluk, az „megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél.” Az állami és egyházi közösségek is ezen belső rend szerint épülnek fel. Ez a rend Isten akaratának megfelelő társadalmi hierarchiát jelent, ahol a belső kör (család, nemzet) elsőbbséget élvez.
Szent Jeromos (Levél Demetriához; Levél Furiahoz; Levél Pammachiushoz):
Jeromos világosan kifejti, hogy az alamizsna és a szeretet elsősorban „a hívők háza népére” irányuljon. A szegények segítése kötelesség, de különösen azoké, akik a hit közösségéhez tartoznak. Ez nem kizárást, hanem rendet jelent. A jeromosi gondolatok egyértelműen támasztják alá, hogy a jótékonyságnak is van fokozata, és az igaz szeretet előnyben részesíti a „saját népet.”
Aranyszájú Szent János:
Krizosztomosz hangsúlyozza, hogy az embernek először a saját családjáról kell gondoskodnia, különben rosszabb a hitetlennél. Aki a sajátjait elhanyagolja, az Isten nevét is gyalázatossá teszi. Ezen túl Gal 6:10-et úgy értelmezi, hogy mindenkit segíteni kell, „de elsősorban a hívők háza népét” – tehát itt is jelen van a fokozatosság, nem egyenlőség.
Szent Ciprián:
Ciprián idézi 1Tim 5:8-at, amikor arról beszél, hogy „mindenkinek elsősorban a saját népéről kell gondoskodnia, különösen a hívőkről.” Ezt Izajás könyvével is alátámasztja („ne kerüld el tested fiait”), s ezzel egyértelműen a vérségi és hitbeli közösség irányába mutatja a legelső felelősséget.
Cassianus (Conferences):
Cassianus megkülönbözteti az általános szeretetet (agape), amely mindenkit illet, és az „affectio”-t, amely a természetes és erkölcsi közelségen alapul. Példaként hozza fel, hogy Jézus minden tanítványát szerette, de Jánost különösen, éppúgy, ahogy a családon belül is lehetnek fokozatok. Ez is az ordo amoris elvét támasztja alá.
Apostoli Konstitúciók (III–IV. század):
A Gal 6:10-et idézve egyértelműen kijelentik, hogy „az igazak előnyben részesüljenek” az adakozásban. Tehát nem mindenki között oszlik el egyenlően a szeretet cselekedete, hanem rangsorolt módon, a hit közössége irányában elsődlegesen.
Összegzés:
A fenti patrisztikus értelmezések világossá teszik, hogy a szeretet és gondoskodás nem korlátlan, globalista érzelemkitörés, hanem objektív és természetes rend szerint történik. Az elsődleges felelősség az ember saját családja, nemzeti közössége és a hívők közössége felé áll fenn. Ezt az ordo amoris fogalma foglalja keretbe, amely Szent Ágostonon keresztül a katolikus erkölcstan sarokköve lett. Az a gondolat, hogy a szeretetnek ne lenne rendje vagy fokozata, nem az evangélium, hanem modern, liberális ideológia – amely idegen a katolikus hagyománytól.
Ádám
Jelentősen félreértetted az írásom. Rosszul interpoláltál, és olyan skatulyába tettél, ami nem a valóság. Ne haragudj, de nem tartom elegánsnak, hogy ezután arra hívsz fejezzem be a téma kommentálását, mert nem ez a topic. Nincs bennem olthatatlan vágy aziránt, hogy enyém legyen az utolsó szó, de esetleg megvédhetem az álláspontom még egyszer?
Nem várok el az államhatalomtól valamiféle parttalan irgalmasságot. Azért írtam, hogy a kitoloncolás talán szükséges. (Sajnos nincs jó megoldásom a felelőtlenül bátorított migráció okozta problémák kezelésére.) Nem gondolom azt sem, hogy a migráció jó dolog, és felelősnek tartom a migrációt felelőtlenül bátorító politikusokat. Fontosnak tartom az államhatalom rendfenntartó feladatát, a közösség biztonságát az abba törvénytelenül betolakodó idegenekkel szemben. Azzal is tökéletesen egyetértek, hogy egy államhatalomnak a keresztény világnézet alapján nehéz döntéseket is meg kell tudnia hozni.
Véleményem szerint, amiben nem értünk egyet, hogy Vance a keresztény világnézet alapján áll-e. Szerintem nem. Szerintem Vance nem Isten embere, hanem Peter Thiel embere. Szerintem Vance alapvetően nem keresztény (még pusztán világnézeti szempontból sem), hanem neoreakcionista. (Akinek esetleg nem lenne ismerős ez a világnézet, az rövid leírást találhat róla pl. itt: https://zoldhang.hu/2025/03/17/trump-musk-techno-fasiszta-forgatokonyv/?utm_medium=paid&utm_source=fb&utm_id=120218628553620739&utm_content=120218628553590739&utm_term=120218628553610739&utm_campaign=120218628553620739&fbclid=IwY2xjawJI0BtleHRuA2FlbQEwAGFkaWQBqxo0rxSK0wEdaTZiuUlAKHT40EoOaJ_HJuph5RXAAsxvxLeShskLGo5oUZCLVmPnpovM_aem_-Vf-XeaEc_DpKbUV30D3qg)
Szerény véleményem szerint a fenti esetben ő eszközként akart használni egy kiragadott keresztény tanítást, hogy manipulálja a keresztény világnézetű szavazóit. Ezért gondolom, hogy ő igenis belekeveri a kereszténységet az egyébként nem-keresztény világnézetű politikájába. Nem arról van szó, hogy van egy keresztény világnézetű politikus, akinek a világnézete tükröződik a politikájában. Hanem hogy van egy nem keresztény politikus, aki egy kiragadott keresztény üzenettel manipulálja a keresztény világnézetű szavazóit. Amerikában ugyanis rengeteg evangéliumi keresztény emelte fel a hangját a kitoloncolások ellen. De mivel még ennél is nagyobb tábora van a rozsdaövezetek leszakadó fehér társadalmában a kitoloncolásnak, ezért nyilván jó populistákhoz méltóan a kedvükben akarnak járni.
De újfent mondom: másodlagos dolog, hogy itt éppen a rend vs. irgalmasság téma az apropója ennek. Bármi más is lehetett volna.
Az eredeti témához pedig olyan módon kapcsolódik ez, hogy rettentő fontos, hogy legyenek olyan prominens keresztény vezetők, akik szembesítik és leleplezik azokat a politikusokat (oldalaktól függetlenül), akik a keresztény világnézetre hivatkozva okoznak óriási károkat a keresztény üzenetnek, miközben a valós világnézetük és céljaik teljesen mások.
Tiszteletben tartva a kérésedet – ezután az utolsó hozzászólás után – nem fogom ezt a témát tovább ragozni itt, akármi lesz is a válaszod. Nem okozott örömöt most sem, hogy védekeznem kellett. Kevés szabadidőmet szívesebben fordítom inkább az egyébként kiváló teológiai cikkeid olvasására. Érdekel például a teológiai véleményed a Numeri 11 jegyzeteid kapcsán általam belinkelt Brueggeman tanulmányról.
Kedves Gandalf,
nem világos számomra, miért érezted, hogy betettelek egy skatulyába, ugyanis nem tettelek semmilyen skatulyába, egyszerűen arra az éles bírálatodra reagáltam, hogy az illegális migráció elleni fellépést Vance az ordo amorisra hivatkozva támasztja alá, illetve hogy belekeveri egyáltalán a kereszténységet.
Bár Vance-ről lényegesen jobb véleményem van, nem ő itt a téma. Köszönöm, ha ezt tiszteletben tartod.
45 perctől: adalék itt az ordo amoris témában!
Nem csak e miatt érdemes meghallgatni ezt az interjút.
(na persze kritikával is illethető – protestáns szempontból)