„Nem fognak olvasni attól, aki maga nem olvas” – mondta annak idején Charles Haddon Spurgeon baptista prédikátor, és elképesztő mennyiségű teendője mellett hetente átlagosan hat (!) könyvet olvasott el, ami talán még elképesztőbb. Én nem olvasok hetente hat könyvet, de nem is vagyok egy Spurgeon, akinek a karizmája szinte minden tekintetben utánozhatatlan. Viszont olvastam azért én is, és szokásom szerint most is összegyűjtöttem a legjobb – vagy inkább legfontosabb – olvasmányaimat ebből az évből. Nem mindegyiket ajánlanám másnak is elolvasásra, de bennem biztosan sok gondolatot indítottak el az alábbi könyvek.

Teológia

1. Pierced for Our Transgressions (S. Jeffrey, M. Ovey, A. Sach). Ez a háromszerzős tanulmány a helyettes bűnhődés keresztény tana mellett érvel bibliai, teológiai, pásztori és történeti nézőpontból, egyenként megvizsgálva az ismert ellenvetéseket is. Bár a kötet 2007-ben jelent meg, a könyvben tárgyalt téma a magyar teológiai kontextusban idén vált igazán aktuálissá (vö. Nyilatkozat a helyettes bűnhődésről). J. I. Packertől és D. A. Carsontól kezdve, Tremper Longmanon és (az azóta elhunyt) I. H. Marshallon át, Lindsey Brownig és Jonathan Lambig számos ismert keresztény teológus és evangéliumi vezető ajánlja. Kiváló összefoglalása ennek a központi fontosságú bibliai tanításnak, remélem, egyszer magyarul is kiadják.

2. Thinking in Tongues (James K. A. Smith). Bár a könyv a pünkösdizmus filozófiai vetületéről (pontosabban a bölcselethez való hozzáadott értékéről) szól, és Smith filozófusként filozófiai kérdéseket tárgyal, a Thinking in Tongues a teológia területéhez is szorosan kapcsolódik, ezért itt említem. Vannak ugyan fenntartásaim a Smith által képviselt „Radical Orthodoxy” posztmodern előfeltevéseivel szemben, a megfelelő kritika mellett a könyvet kifejezetten érdekesnek és értékesnek tartom, mint ahogy azt a pünkösdi tapasztalatot is, amely a könyv gondolatmenetének a kiindulópontja.

3. The Formation of the Biblical Canon II. (Lee M. McDonald). Tavaly jelent meg, és átfogó jellege miatt az újszövetségi kánon kialakulásának témájában azonnal az egyik meghatározó művé vált. Komoly kutatómunka áll mögötte, rengeteg hasznos adatot és összefoglalást tartalmaz. Ugyanakkor a szerző megközelítésében mindvégig az ominózus „félig üres vagy félig tele pohár” dilemmát észleltem: az adatok értelmezésekor McDonald rendre előnyben részesíti a szkeptikus, minimalista, bizalmatlan olvasatot. Ezt indokolatlannak tartom, ezért minden értéke ellenére nem McDonald könyvét fogom ajánlani annak, aki szeretné megérteni az újszövetségi kánon létrejöttének a történetét. (F. F. Bruce, E. Ellis és M. Kruger monográfiái összességében szerintem jobbak.)

Spiritualitás

1. Ébredés az egyházban (Jonathan Edwards). Edwards egyszerre volt a 18. századi nagy ébredés (Great Awakening) vezető teológusa és konstruktív kritikusa. Mivel maga is részese volt az eseményeknek, ebben a könyvben a Lélek kiáradásáról és az emberi hibákról nem közömbös, távolságtartó elemzőként ír, hanem hívő lelkülettel és pásztori felelősséggel. Csodálattal beszél arról, amit az ébredésben Isten különös kegyelmének lát, és szomorúsággal arról, ami az emberi gyarlóság romboló munkája. Edwards kikerüli mind a túlzó lelkesedés, mind az indokolatlan szkepszis veszélyét, szeretettel, de józanul mérlegeli az ébredések ambivalens dinamikáját, ezért úgy tanít bölcsességre, hogy közben nem oltja meg a Szentlelket.

2. A keskeny úton (Sükös Pál). A fiktív történet alapja az az evangéliumi ébredés, amely a két világháború között Magyarországon ment végbe. Sokadszorra olvastam újra ezt a regényt (most Dórával együtt). Először édesapám olvasta nekünk, amikor gyerekek voltunk, és én is elolvastam a fiaimnak, amikor ők gyerekek voltak. Szerintem a magyar keresztény irodalom egyik legszebb alkotása. Azért teszem a spiritualitás kategóriába, mert rengeteg belső történést fogalmaz meg, amely a regényes forma ellenére mélyebbre visz a Krisztussal való kapcsolat megértésében, mint sok kifejezetten erre fókuszáló lelki olvasmány. Nagyon szeretem ezt a könyvet.

3. Barbara, gyere vissza! (Jack Miller). Megindító vallomás egy ismert presbiteriánus lelkész tollából, akinek a gyermeke hátat fordított a hitnek. Az őszinte történetmesélést az teszi még különlegesebbé, hogy az apa által írt fejezeteket a lány (Barbara) visszaemlékezése egészíti ki, ezért a fájdalmas történetet egyszerre olvassuk a hívő szülők és a hitetlen (bár azóta már hitre jutott) gyermek nézőpontjából. Megrendítő, de csodálatos, letehetetlen könyv, tele bátorítással és reménységgel.

4. Count Zinzendorf (John R. Weinlick). Régóta érdekel a 18. századi ébredések története, de eddig inkább az angliai metodizmus és az amerikai Great Awakening volt a figyelmem fókuszában (különösen G. Whitefield és J. Edwards szolgálata), Zinzendorf gróf és a morva ébredés számomra a periférián maradt. Idén pótoltam ezt a hiányosságot, és elkezdtem behatóbban foglalkozni a herrnhuti mozgalom történetével is. Bár Weinlick életrajza kissé belefullad a részletekbe, ezért nem volt könnyű olvasmány, így is hasznos áttekintést adott Zinzendorf életéről és a körülötte kibontakozó, majd sokféle válságot megélt morva megújulásról és külmisszióról.

5. A lelki szolgálat három sarokpontja (Eugene Peterson). Szeretem az olyan könyveket, amelyek a témájuk szívét, lényegét próbálják megragadni, és Eugene Peterson pásztorlásról szóló könyve pont ilyen. Évekkel ezelőtt olvastam már angolul, de most, hogy magyarul is megjelent, ugyanolyan hatással volt rám, mint akkoriban. Mit jelent a lelkipásztori szolgálat? Peterson szerint mindenekelőtt imádságot, Bibliát és lelki kísérést. Ha nem ez van a pásztorok szolgálatának a közepén, akkor valami mást csinálnak, mint amiről ez a szolgálat eredendően szól. Peterson visszavezet a forráshoz. Minden lelkipásztornak és gyülekezetvezetőnek jó szívvel ajánlom ezt a könyvet!

Kultúra

1. A varázshegy (Thomas Mann). Hogy lehet ezer oldalt írni arról, hogy egy szanatóriumban nem történik semmi? Thomas Mann képes erre. Annyira lelassítja az időt, hogy hallani a lélegzést, a szívdobbanást, sőt, az érzéseket és vágyakozásokat is. Nem hiszem, hogy valaha újra fogom olvasni ezt a regényt, de egy pörgős időszak végén jó volt hozzálassulni és a segítségével egy kicsit befelé figyelni.

2. 21 lecke a 21. századra (Y. N. Harari). Ez az izráeli történész harmadik bestsellere, amit elsősorban azért olvastam el, mert az első kettőt is olvastam, és szeretnék majd írni valamit Harari történelemszemléletéről és emberképéről. Harari nevét hallva sokan legyintenek, komolytalannak tartva a téziseit, de szerintem nem lehet őt megkerülni, mert elképesztően nagy hatása van a kultúránkban. Harari a metanarratívákat elvető posztmodern kor utáni nyugati embernek ad új, szekuláris metanarratívát, amelyben van múlt, jelen és jövő. Csak éppen téves.

3. 12 szabály az életre (Jordan Peterson). Ha Harari ma az egyik megkerülhetetlen és autonóm véleményformáló, akkor Jordan Peterson a másik. A két ember két külön világ. Peterson 12 szabálya önmagában nem akkora durranás (sem tartalmában, sem stílusában), mint amekkora a hatása, de a dolgokat mindig kontextusukban érdemes látnunk. Jordan Peterson olyan trivialitásokat mond ki (pl. a jövőt jobbá teheti a jelenben hozott áldozat, a gyermekeket nevelni kell, a férfiasság nem betegség), amelyek csak azért durrannak nagyot, mert a nyugatot domináló progresszív világkép a legelemibb szinteken fordított már hátat a valóságnak. Keresztényként nem tartom problémamentesnek a könyvet, de sok olyan dolgot mond ki, amit a kultúránknak feltétlenül hallania kell.

4. Isteni színjáték (Dante Alighieri). Nyári olvasmányom volt Dante trilógiája, csodálatos élmény volt, itt írtam róla bővebben. Alapvetően az ragadott magával, hogy Dante még olyan világban hisz, amelyben az emberek a menny és a pokol között kifeszítve élnek, földi életüknek örökkévaló súlya, cselekedeteiknek önmagán túlmutató jelentése és jelentősége van, ezért lehetséges a valódi katarzis, a valódi megtisztulás, a megváltás is. Ez az, amit a modern kor naturalizmusa elvett a kultúránktól. Dante üdítő időutazás a mai embernek oda, ahol az idő és az örökkévaló egységben van, és „az érzékek szétszakadása” (T. S. Eliot) még nem történt meg.

5. Az ember, aki Csütörtök volt (G. K. Chesterton). Egyik kedvenc regényem, szeretek visszatérni hozzá, ahogy szerzőjéhez, Chestertonhoz is. Chesterton a paradoxonok és fricskák nagymestere, a gondolatbukfencek varázslója, az az írózseni, aki orrunknál fogva vezet bennünket, hogy a végén szédülve, összezavarodva, saját lázadásunk által megvezetve találjuk magunkat az isteni rend lábainál, megszégyenülve, mégis felszabadultan nevetve azon, hogy mennyire ostobák voltunk. Alig van a modern irodalomban komolyabb és egyben vidámabb mű ennél a regénynél. És talán nincs is nála időszerűbb sem.