Jobb híján maradjunk Darwin elméleténél?
Lesslie Newbigin írja: „Köztudomású, hogy amikor valaki előáll egy olyan új elmélettel, mint amilyen például Kopernikuszé vagy Einsteiné volt, akkor a régi elmélet védelmezői általában éveken át szenvedélyes vitákat folytatnak az új elmélet híveivel. Ez a vita jó ideig eldöntetlennek tűnhet. Egy azonban bizonyos: a tudósok nem fordítanak hátat egy elméletnek csupán azért, mert néhány kísérlet eredménye ellentmondani látszik annak; kizárólag egy jobb elméletért hajlandók a régiről lemondani. Ez különösen szembeötlő a biológia területén. Sok tudós rámutatott már arra, hogy a darwini elmélet, amely az evolúciót véletlenszerű mutációkkal és természetes szelekcióval magyarázza, óriási következetlenségeket és képtelenségeket tartalmaz. A kozmológusok kimutatták, hogy a világmindenség eddigi becsült élettartama az evolúció legelső lépéseinek megtételéhez is kevésnek bizonyult volna. A kövületekben számos ponton mindmáig nem találtak bizonyítékot a fajok közötti átmenetre. Az elméletet cáfolni látszó tények közismertek. De amíg nincs jobb elmélet, marad a régi. Az evolúció elmélete bizonyíthatatlan, s ugyanakkor számos ésszerű érv szól ellene. De mindaddig elfogadott elmélet marad, amíg egy nála elfogadhatóbb el nem foglalja a helyét.” (Evangélium a pluralista társadalomban, Harmat, 2006, 49)
Az ID nem „kreacionizmus”, miért mondják sokan mégis annak?
Vannak makacsul megtapadt nyelvi tévedések, mint amikor valaki szaláminak nevez minden felvágottat, málnának minden üdítőt, vagy amikor újságírók az angol evangelical szót rendre hibásan evangélikusnak fordítják. Ilyen az is, amikor úgymond jól értesült hívők – a harcos darwinisták taktikáját követve – kreacionizmusnak nevezik az ID (Intelligent Design) tudományos hipotézisét. Akik átveszik ezt a rossz szokást, több elemi hibát is vétenek. Ezek közül az egyik legnyilvánvalóbb az, hogy a hipotézist és azok képviselőit (beleértve egyébként magasan jegyzett tudósokat – biológusokat, biokémikusokat, paleontológusokat, fizikusokat, kozmológusokat, tudományfilozófusokat –, akár Nobel-díjjal kitüntetetteket is, mert olyanok is vannak köztük) nem saját önértelmezésük alapján, hanem a legbefolyásosabb és leghangosabb kritikusok retorikai taktikája szerint nevezik el. Márpedig az ID önértelmezése szerint nem kreacionizmus, és ennek a különbségtételnek legalább három fő oka van, amelyek mindegyike lényeges.
Meghajtott térd
A Crown filmsorozat egyik jelenete megtestesíti számomra, hogy mi volt II. Erzsébet királynő. A jelenet a koronázási szertartás, amelynek egy pontján Fülöp herceg térdet hajt a királynő előtt. Ezt a filmben megelőzi kettejük közt egy nehéz beszélgetés: Fülöp az ellenérzését fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy férfiként engedelmességet fogadjon a feleségének. Ezt a házasságukban Erzsébet sem tartja helyesnek, de Fülöptől mégis azt kéri, hogy tegye meg a gesztust. „Nem előttem, hanem a korona előtt fogsz letérdelni.” És amikor Fülöp másnap valóban térdet hajt a korona előtt, nem Lilibet, hanem Isten előtt hajol meg. Bizonyos szempontból ez a gesztus a monarchia lényege. Ez volt II. Erzsébet lényege. A világegyetem akkor is királyság, ha a földön demokrácia van. A királynő a maga anakronizmusával olyan volt, mint egy újra és újra meghajtott térd. Egy egészen máshogy meghajtott térd.
Az őrszemek azért vannak a várfalon, hogy figyelmeztessenek
„Képzeljünk magunk elé egy várfalat, ahol őrszemek vagyunk” – kezdi az egyik különösen kijózanító írását Doug Wilson, aki annak idején az azóta elhunyt Christopher Hitchensszel is barátságos, de témáját tekintve halálosan komoly nyilvános vitákat folytatott (egy beszélgetésüket pedig egy autó hátsó ülésén vették fel). Wilson az a fajta apologéta, aki képes egyszerre elmésen és joviálisan küzdeni a hitért, és akinek – C. S. Lewis Chestertonra használt képével – nem azért villog a kardja, mert csillogtatni akarja, hanem mert az életéért harcol, s ezért igen gyorsan forgatja. Wilson várfalról és őrszemekről beszél, mert a fejében egy szellemi csata, pontosabban egy háború van, amely akkor is zajlik, ha mi egyébként nem szeretjük a csatákat és a háborúkat. „Küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott!” – mondja Júdás apostol, és hozzáteszi: „Mert belopóztak közétek bizonyos emberek, akiknek az ítélete régóta meg van írva: istentelenek, akik a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra használják, és a mi egyedüli uralkodónkat és Urunkat, Jézus Krisztust megtagadják.” (Júd 3-4) Pontosan ehhez kapcsolódik Wilson várfalas hasonlata.
Thomas Mann: József és testvérei 2-3.
Ezen a nyáron a végére értem Thomas Mann Józsefről szóló grandiózus opusának. Az első kötetről már írtam, és a cikket annak idején így fejeztem be: „Mann regényéből nekem egyelőre e találkozás [az Istennel való találkozás] hitelessége hiányzik. Nem a róla való beszéd, nem a képzelet gazdagsága, hanem maga a találkozás. A József és testvéreit olvasva egy lassan hömpölygő tájat néztem, benne különös, de megfogható emberekkel, fölöttük viszont nem volt nyitott az ég, a tekintet megáll a csillagoknál és a boltozatnál, amely mögött a tényleges menny kezdődhetne. Mann a természetfelettiben hívő természetről ír, a természetfelettiről nincs igazi mondandója. Lássuk, ez változik-e a másik két kötetben.” Nos, nem változott. Sőt, Mann az egész regényfolyamot egy rejtélyes mondattal fejezi be: „És így végződik a szép történet és istenkitalálás.” Ábrahám, Izsák és Jákób története tehát szép, de az Istenük Mann szerint kitalálás. Ez a német író végső gondolata.
Gorbacsov halálával a történelem vége is véget ért
Általános iskolás voltam, amikor Brezsnyev pártfőtitkár meghalt. Groteszk visszagondolni is rá, de órákon át néztük a tanteremben a temetését. Másfél évvel később meghalt Andropov pártfőtitkár, és a hosszú szertartás kezdődött elölről. Majd alighogy megválasztották helyette Csernyenko pártfőtitkárt, ő is meghalt. Akkor terjedt el a következő vicc. Csernyenko a másvilágra kerül, ahol a falon egy csomó óra van. Mikor megkérdezi, hogy mik ezek az órák, azt felelik neki, hogy minden óra egy országot jelképez, és amikor annak az országnak meghal a vezetője, az óra mutatója egyszer körbemegy. Csernyenko keresni kezdi az országa óráját, de nem találja, ezért egy idő után rákérdez: „És a Szovjetunió órája hol van?” „A Szovjetunióé? Ja, azt kitettük a vécébe ventilátornak, olyan gyorsan pörgött!”
Hangok, formák és az univerzum
Dórával elmentünk a Magyar Zene Házába. Elképesztően szép lett, és nemcsak a régi, omladozó betonépülethez képest, amelynek a helyére épült, hanem önmagában és a helyhez viszonyítva is. De nem erről akarok most írni, hanem egy gondolatról, ami megfogalmazódott bennem. A Hangdómban egy kortárs darabra váltottunk jegyet, mert éppen az ment. Aki volt már ott, tudja, hogy ez egy kör alakú, kupolás terem, kicsit olyan, mint a Planetárium, csak itt a földön elhelyezett babzsák-fotelekbe fekve kapunk látványos audiovizuális élményt. A mi esetünkben ez egy számítógéppel generált grafikus formakavalkád színes lüktetése volt, bár a lüktetés talán több szabályszerűséget feltételez, mint ami a dómban történt. Éppen ehhez kapcsolódik a zenehallgatás közben jött gondolatom.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK