„Így tanuld meg félni Istenedet, az URat mindenkor!” (5Móz 14,23b)
Az istenfélelem nem egyszerűen egy érzés. Tanulni lehet. Amikor az ember csecsemő a hitben, kevesebbet tud az istenfélelemről, mint amikor felnövekszik és érettségre jut, hiszen az érett hívő az istenfélelmet bizonyos értelemben megtanulta. De vajon mire utal itt az, hogy „így” tanuld meg? A l’máán tilmád (לְמַ֣עַן תִּלְמַ֗ד) pontosabb fordítása az lenne, hogy „azért, hogy megtanuld”, de a lényegen ez nem változtat. Van egy cselekvéssor, amit ha Izráel népe elvégez, megtanulja félni az URat. Mi ez a cselekvéssor ebben a kontextusban?
Hát ez: „Add meg a tizedet vetésed minden terméséből, ami a mezőn évről évre terem! Az ÚRnak, a te Istenednek színe előtt edd meg, azon a helyen, amelyet kiválaszt, hogy ott lakjék a neve. Ezt tedd gabonádnak, mustodnak és olajodnak a tizedével, marhádnak és juhodnak az elsőszülöttjével.” (22-23a) De ha túl távol van az a hely, akkor ezt kell tenniük: „Vásárolj a pénzen bármit, amit kívánsz: marhát vagy juhot, bort vagy egyéb részegítő italt, bármit, amit csak megkívánsz, és egyél ott Istenednek, az ÚRnak színe előtt, és örvendezz házad népével együtt!” (26)
Értjük? Az istenfélelem tanulása azt jelentette, hogy a zsidók a tized felajánlásakor hatalmasat lakomáztak az ÚR színe előtt. Isten még fel is szólítja őket, hogy örvendezzenek egész családjukkal együtt! Sőt, a lévitákról is gondoskodjanak, őket is vonják be az ünneplésbe, hiszen nekik nincsen földjük.
Miért istenfélelmet tanulnak ezáltal? Talán fontosabb az a kérdés, hogy miféle istenfélelmet tanulnak.
Először is olyat, amely korlátokat szab az embernek. A korlát ezúttal a tized. A zsidók a jószágaik, termésük, vagyonuk nem száz százalékával rendelkezhettek, hiszen a tized az ÚRé volt. Ez azt jelentette, hogy egész életükben, minden évben kézzelfogható módon elismerték, hogy van Isten felettük. A lévitákról való gondoskodás is az istentisztelet folyamatosságát biztosította.
Másrészt olyan istenfélelmet, ami örömteli. Évről évre azt tanulták meg, hogy „boldog nép az, amelynek az ÚR az Istene”. A Tőle való függés jutalma a közösen elfogyasztott lakoma. Az ÚR boldog Isten, az őt félőket is a maga örömébe hívja. Az istenfélelem tanulása és az öröm elválaszthatatlanok egymástól. A megtanult istenfélelem az ÚR által szabott korlátokon belüli bőség. Örömteli tisztelet.
„Urunk, hozzuk neked a tizedünket, mert megillet! Jövünk a közeledbe, mert ott örökkévaló öröm van!”
Ámen.
abszolút rokonnak érzem
(Ádámról-Éváról, meg a nagy almafáról?)
azzal a bennem körvonalazódó gondolattal, ami azt próbálja körbesejteni
mit adott Isten elsőként választott népének
a Törvényben (ban-ben: mindabban, ami a Törvényben benne van, amire utal, és igen, amire SEGÍT!)
és most nem tudom a teológia nyelvén kifejezni magam annak ellenére, hogy nemrégi nyugdíjas ref. lelkész volnék, vagy mi a szösz
ezért ezt írnám inkább (na ja, írom is, de ez o’an bevett fordulat, hogy majd felfordulok tőle olykor…)
Egyenruhát adott. Amit kötelező mindig(is!) viselni. – Mert ha nem, az mondjuk statáriális bíróságot jelent, és nem egyszerűen egy lekiabált fejet.
És van az a sztori (nagyon sok sztori…)
amiben részeg kadétok a csilivili ruhájukba flangálva
belebotlanak egy kiszolgált és kiszolgáltatott helyzetben lévő veteránba.
És köré gyűlnek, mint sakálok – mint keselyűk – mint riporterek … (a sor tetszés szerint folytatható ugyan, de fölösleges, mert ez mellékvágány.)
és meg akarják alázni, mert…
azt hiszik, attól ők nagyobbak lesznek?
vagy csak az elfogyasztott anyag vette át a kimenőt kapott agyuk helyén az irányítást?
– mindegy is –
belekötnek, alázzák verbálisan és manipulatíve
és végül megkérdezik, hogy mit keres rajta ez az egyenruha-maradvány?
(hogy jogalapot teremtsenek maguknak arra hogy letépjék, és ezzel feltegyék a s koronát a megalázásra – pedig a Megalázott koronáját már oly rég feltettük, mind, együtt, egyetlen mozdulattal, Őreá…)
Az elhangzó válasz lényege:
maguk azért viselik, mert muszáj!
Én azért, mert jogom van hozzá!
Demokráciát el lehet venni tőlünk,
Teokráciát sosem.
Isten országa itt van köztünk;
Úr a szívünkben.
József
egy párbeszéddel reagálok
(talán mindannyiunknak is szól):
Igen. És szerintem ezért áll össze szépen a három réteg.
Törvény – egyenruha.
Van egy látható rend, amely emlékeztet arra, hogy „nem magamé vagyok”. Ez volt a te képed.
Szív – Isten országa köztünk.
Az egyenruha nem önmagáért van, hanem mert a Király uralma belülről kezdődik. Ez volt Szilágyi József válaszának hangsúlya.
Templom – közösség.
És itt jön az általad idézett korinthusi ige.
Érdekes, hogy az 1Kor 3,16-ban a görög szövegben a „ti” többes szám. Magyarul ezt nem mindig érezzük.
Nem egyszerűen azt mondja:
hanem inkább:
Ez szépen egybecseng az Ef 2,21–22-vel:
És az 1Pt 2,5:
Nem egyetlen kő a templom.
Templom csak akkor lesz, amikor a kövek egymáshoz is illeszkednek.
Ezért különösen tetszik, ahogy megfogalmaztad:
Ebben van egy finom egyensúly.
Nem arról van szó, hogy Isten csak a közösségben tud jelen lenni – hiszen az Újszövetség beszél arról is, hogy a hívő teste a Szentlélek temploma (1Kor 6,19). Hanem arról, hogy van egy közösségi teljessége az Ő jelenlétének, amelyet egyedül nem lehet megélni.
Talán ezért mondja Jézus is:
Nem azért, mert egyedül nincs velünk, hanem mert az Ő testének valósága csak a tagok együttlétében válik láthatóvá.
A te három rétegedet ezért én így foglalnám össze:
a Törvény megtanítja, hogy Kihez tartozunk;
a szív befogadja ezt az uralmat;
a közösség pedig láthatóvá teszi azt a templomot, amelyben Ő lakni akar.
Így a „benne” és az „Ő bennünk” valóban nem pusztán egyéni lelki élmény, hanem közös valóság. Ez a gondolat szépen végigfut a Törvénytől az apostoli levelekig.
(Bocs hogy pont a ChatGPT akadt „partnerül”. Csak nincs mindig olyan közegem, ahol ennyire jól imitálnák azu értő figyelmet…)
Idézet Miskolczy József kommentjéből:
„……. „ti magatok is, mint élő kövek…”
Nem egyetlen kő a templom.
Templom csak akkor lesz, amikor a kövek egymáshoz is illeszkednek. ……..”
Ez az egyik olyan téma, amin ha elmélkedem, mindig mély öröm kíséri. Áldás, ha ez az egymáshoz illeszkedés megtörténik hívő testvéri közösségekben.
Azonban szellemben Időnként távolabbra látok. Azt a templomot (szent Jeruzsálemet) szemlélem (Jel. 21:9-27), ami Isten perspektívájából már készen van. és amiről azt olvasom, hogy a Bárány felesége.
Ezt a templomot alkotó élő kövek immár 2000 éve a mindenkori jelenben szerte a világban találhatók voltak, vannak, ahol mint egy kőbányában, kifaragásuk történik (1 Királyok 6:7), aminek szemléletes előképe a salamoni templom építése.
A János 14:1-3 versei számomra azt üzenik, hogy amikor Jézus azt mondta „helyet készítek nektek”, akkor a fentebbi kifaragásra gondolt, hogy amikor élő köveit magához veszi, azok már tökéletes pontossággal illeszkedjenek egymáshoz, mert ott már sem kalapács, fejsze, vagy egyéb vasszerszám pengése nem fog hallatszani (1Kir. 6:7).
Örömteli és adakozó az Istenfélelem. Tetszik az alkalmazás. A kontextus alapján még eszembe jutott egy másik korlát is. Úgy vélem a közösségi élet (Istentisztelet), Isten által kötött helyen történő megélése is egy fontos korlát. A szóban forgó szakaszban háromszorosan is hangsúlyozza ezt az ige: „…azon a helyen, amelyet kiválaszt…” (23. vers) „…az a hely, amelyet az Úr, a te Istened választ…” (24. vers) „…és menj el arra a helyre, amelyet kiválaszt az Úr, a te Istened;” (25. vers)
Szóval Isten mondja meg, nem csak hogy hogyan, hanem hogy hol kell az Istenfélelmet megtanulni. Konkrétan kiknek a körében:
örvendezzél te és a te házadnak népe. (5Móz 14:26)
aki a te kapuidon belül [van], lévita (27. vers)
és a jövevény, árva és özvegy, akik a te kapuidon belül [vannak], (29. vers)
Vajon ma hányan mondhatják el, hogy ott és azok körében keresik az örömöt és a boldogulást ahová az Isten állította őket. A házastárshoz, a helyi Gyülekezethez, a nemzetünkhöz stb. való hűség eszköze nem csak hogy jól kell érezd magad, (bár, ahogy olvastuk ez is szükséges) hanem, hogy fontos legyen számodra az Isten rendelése. Tanuljuk meg ezt az Istenfélelmet.
Annak okáért amit az Isten egybe szerkesztett, ember el ne válassza. (Márk 10:7-9)