„Ez a Mózes pedig igen alázatos volt, a földön élő minden embernél alázatosabb.” (4Móz 12,3)
Mirjám és Áron fellázadtak Mózes vezetésével szemben, ezért Isten súlyos betegséggel büntette Mirjámot. Áron könyörög Mirjámért, de a büntetése így is eltart egy hétig, hiszen – mondja az Úr – „ha csak az apja köpte volna szembe, akkor is szégyenkeznie kellene hét napig” (14). Végül visszafogadják a táborba a megtisztult Mirjámot, de az Úr nem hagy kétséget afelől, hogy a vitában egyértelműen szolgája, Mózes mellé állt.
Ebben a kontextusban olvassuk, hogy „Mózes pedig igen alázatos (ענו) volt, a földön élő minden embernél alázatosabb”. Az ánáv azt jelenti: alázatos, szelíd, szerény, jámbor. Mózes nem a saját dicsőségét kereste, nem törtetett, nem akart vezető lenni, nem volt büszke vagy erőszakos, még akkor sem, amikor jogtalanul támadták. Engedte, hogy Isten védje meg őt a nemtelen rágalmaktól.
Jézus a saját példájával is tanította: „Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Mt 23,11-12) Mózes alázatos, megbízható szolga volt Isten háza felett, ezért Isten felmagasztalta őt. Aki pedig fölébe akart kerekedni, azt megalázta.
John Stott írja egyik könyvében, hogy az evangéliumi hit által létrehozott (vagy létrehozandó) legdöntőbb tulajdonság az alázatosság. Ez saját kicsinységünk és bűnös voltunk felismeréséből fakad, valamint abból, hogy megismerjük Isten kegyelmét. Dávid király szerint Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat, a töredelmes és megtört szívet Isten nem veti meg. Mózesben ilyen töredelmes lélek volt.
Valamelyik régi szent mondta, hogy ha vezetői posztra keresünk embert, egyrészt olyat keressünk, akinek van rá ajándéka, másrészt olyat, aki alázatos. Ha nem találunk senkit, akiben mindkettő megvan, válasszuk azt, aki alázatos. Mózest is az alázata tette Isten kezében alkalmassá.
Az olyan ember, aki önmagát tartja alkalmasnak, alapvetően nem alkalmas még a szolgálatra. Isten választja ki azokat, akiket használni akar, és neki kedve telik olyanokat választani, akiket az emberek megvetnek, lenéznek, alkalmatlannak gondolnak. Mózesben negyven évig munkálta a töredelmes lelket, hogy végül munkatársává fogadhassa.
„Urunk, tisztítsd meg a mi szívünket is minden nagyravágyástól, büszkeségtől, hiú dicsőségvágytól! Tégy bennünket alázatos emberekké!”
Ámen.
„………….. válasszuk azt, aki alázatos. …………..”
Életformáló hatást gyakorolnak rám azok, akik a Jézustól tanult alázattal (Máté 11:29) reagálnak negatív indulatokat kiváltó megnyilvánulásaimra.
Alaptermészetünktől függően, nemcsak büszke ragadozók, hanem sokan félénk üregi nyuszik vagyunk, akik mindig szelídek és alázatosak. De az ige nyilván nem bátortalanságból, vagy félelemből táplálkozó alázatról beszél. Ezért, ami engem illet, én inkább az oroszlánok szelídségét és alázatát szeretném megismerni, hiszen Jézus nemcsak bárány, hanem Júdabeli oroszlán is.
Jézus, királyból lett szolga, nem pedig szolgából szolga. Az alázat nem azt jelenti, hogy harmatgyengeként vagyunk alázatosak, szolgalelkűként szolgák, vagy erőtlenként nem uralkodók, hisz mi mást tehetnénk? Vagyis, legyünk erősek, de mégis szelídek, kiválóak és mégsem dicsekvők, győzedelmesek, de alázatosak. Hősök, de úgy mint szerények.
Jézus nem azért volt alázatos, mert nem tehetett másképp. A keresztről is leszállhatott volna de nem tette. Jézus Úr volt, de tudott szolgálni, erős volt, de nem uralt le mást, mások mestere volt, de mindig alázatos szívű maradt. Csak a legnagyobbak tudnak igazán kicsik lenni. Csak a legerősebbek mutathatnak igazán szelídséget.
Jézus a mindenható Isten fiaként mondta: „Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű.”
Úgy vélem, Mózes sem azért lehetett a legalázatosabb ember nemzedékében, mert mindig, minden helyzetben megalázkodott, hanem azért mert neki bizonyára lett volna mivel kérkednie, hiszen ő nyilvánvalóan a mindenható Isten barátja volt (2Móz 33,11). Így tehát volt honnan alászállnia. Úgy vélem üregi nyulakként, nem helyénvaló szelíd lelkű alázatosságunkkal dicsekedni az oroszlánokkal szemben.
Jakab azt mondja
” Dicsekedjék pedig az alacsony [sorsú] atyafi az ő nagyságával;
A gazdag pedig az ő alacsonyságával… (Jak 1:9-10)
Vagyis, ha alacsony sorsúak vagyunk akkor kevésbé alázatoskodjunk, hanem inkább dicsekedjünk a nagyságunkkal, mert az alázatosság a nagyok (gazdagok) reszortja. Tehát előbb váljunk nagyokká, hogy egyáltalán lehetőségünk legyen alázatosnak lenni.
Keresztényként nagyon sok alázatos nyulat ismertem meg, és oly kevés oroszlánt, akik az alázatosságra igazán méltóvá lettek.
Ezért a magam részéről úgy látom, hogy az egyházban nem (vagy nem csak) alázatra van szükség, hanem olyan érdemes és erényes cselekedetekre, amelyek kapcsán lehetőségünk adódna igazán alázatosnak lenni. Szóval Mózes példája a nagyság és alkalmasság alázatát mintázza. Mindkettő fontos. De egyet értek azért, hogy az alázat fontosabb.