„A pap pedig végezzen engesztelést az Úr színe előtt azért az emberért, aki nem szándékosan követte el vétkét, hogy engesztelést szerezzen neki, és akkor bocsánatot nyer.” (4Móz 15,28)
A 15. rész a bűnbocsánat metódusait részletezi az olyan esetekkel kapcsolatban, amikor akár a nép, akár a nép egy tagja nem szándékosan vét a Tóra ellen. Ilyenkor áldozatot kellett bemutatniuk, amely rendezte a helyzetet. Ez azonban nem vonatkozott azokra az esetekre, amikor valaki szándékosan vétkezett.
A héber kifejezés így hangzik: בְּיָד רָמָה (be-jad rámá). Ez szó szerint „magas kézzel” vagy „emelt kézzel” történő cselekvést jelent. Az ilyen ember tudja, hogy vétkezik, nyakasan, büszkén vétkezik, tudatosan szegül szembe Isten akaratával. Ez egy rendkívül súlyos helyzet.
(Hogy mennyire súlyos, azt ugyanebben a fejezetben a szombatnapon fát gyűjtő ember példája szemlélteti, akit halálra kellett kövezni. Nem ártatlan vétekről volt szó, hanem Isten szavának nyílt, dacos megvetéséről.)
De vajon miért nem volt bűntörlő mechanizmus az ilyen szándékos bűnök esetében? Ijesztő, ugye, hogy lehet olyan bűn, amelyre nincs bocsánat? De vajon nem épp erről beszél Jézus is, amikor a Szentlélek elleni vétek kapcsán azt mondta, hogy az olyan megátalkodottság, amely sem ebben, sem az eljövendő világban nem nyer bocsánatot? Vajon nem erre utal a Zsidókhoz írt levél 10. fejezete is annak kapcsán, hogy „ha szándékosan vétkezünk az igazság teljes megismerése után, nincs többé bűneinkért való áldozat, hanem az ítéletnek valami félelmes várása, amikor tűz lángja fogja megemészteni az ellenszegülőket”?
Vajon mely király helyezne el a törvénykönyvében olyan mechanizmust, amely az ellene tudatosan, felemelt kézzel összeesküvőknek biztosít automatikus bocsánatot?
Mielőtt azok esnének kétségbe, akiknek nem kellene, említsük meg, hogy a felemelt kézzel vétkezés és a tudatlanul vétkezés között voltak átmenetek, amelyekre minden bizonnyal elérhető volt az engesztelés és a bűnbocsánat (pl. 3Móz 5,1; 5,20-26). De ez a fejezet olyannyira súlyosnak tartja az előbbit, hogy a köztes állapot lehetőségét meg sem említi. Olyan nagy a kockázat, hogy a szándékos vétkezés lehetőségétől mindenképpen távol kell tartanunk a lelkünket.
Ellenvethetjük, hogy Jézus Krisztus főpapi áldozata mindenfajta megvallott vétket eltöröl, hiszen Jézus is azt tanította, hogy semmiképpen nem küldi el a bűnöst, aki hozzá jön. Igen, de a felemelt kézzel vétkező nem jön Jézushoz. Vagy ha hozzá is jön, nem a bűnös mély alázatával jön, hanem csak úgy, mint Simon mágus, vagy ahogy Éli fiai mutatták be az áldozatot. Az áldozata is látszat. Az ilyen ember azért nem tud közel férkőzni az engesztelő áldozat bűnbocsátó valóságához, mert saját belső állapota rekeszti el tőle. Ez a felemelt kézzel való vétkezés lényege. Az ilyen ember önmagát zárja a kárhozat állapotába.
„Urunk, félelmetes ez a lehetőség! Őrizz meg bennünket attól, hogy felemelt kézzel vétkezzünk ellened! Ha rámutatsz egy vétkünkre, segíts haladéktalanul megvallani azt, és utána töredelmes, bűnbánó szívvel fogadni az értünk bemutatott áldozatot, mennyei Főpapunk engesztelő, bűntörlő áldozatát!”
Szia Ádám!
Pár észrevételem lenne.
1. Az újszövetség idejében, amikor a szívbe írt törvény valamiképpen (nem vagyok teológus) meghaladja a mózesi törvényt, nehezemre esik értelmezni a „véletlen vétség” fogalmát. Legalábbis én úgy tanultam, hogy a bűn az, ha tudva és akarva nem engedelmeskedünk Isten parancsának. Ez meglátásom szerint azt jelenti, hogy már csakis „felemelt kézzel” vétkezhetünk. Amikor véletlenül, akkor inkább balesetről beszélünk. Persze a balesetben is van hibás fél, de az ő figyelmi mulasztása azért nem tűnik felemelt kezűségnek. Vagy ez egy átmeneti típus lenne?
Lehet, hogy habitusomból fakad, de a gyakorlati életre nézve nagyon ritkának képzelek egy olyan belső állapotot, amikor valaki „az igazság teljes megismerése után” mond annak ellent. Inkább úgy fest a dolog a gyakorlatban, hogy mivel a teljes igazság e világon megismerhetetlen a maga tökéletességében, annak szövegekbe öntött változataihoz rendelünk alternatív értelmezéseket, találunk kreatívan kiskapukat, kidumáljuk tettünket a törvény hatálya alól. De ez éppen hogy az igazság teljes megismerésének hiányából fakad, mert a ténylegesen megismert teljes igazság szerintem per definitionem kidumálhatatlan. Bár nem elképzelhetetlen, hogy valaki úgy döntsön az igazság ellenében, hogy közben elismeri igazságnak, vajon számottevően gyakori lehet-e ez? Reális veszély-e ez egy alaphangoltságában jóakaratú ember számára?
2.b Az is egy lehetőség, hogy előre bánkódva gyengeségünk fölött olykor mégis elkövetjük azt, amire belső drive-jaink hívnak egy -amúgy elismerten helyesebb út helyett. Ez már felemelt kezűség? És ha utólag bánkódunk is miatta, ellehetetleníti a bocsánatot?
Kösz és üdv