Kurt Vonnegut

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. február 14-én már egy napja potyogtak a bombák Drezdára. Az égő házak szép lassan tűzviharrá változtatták a barokk várost, és a légnyomáskülönbség iszonyú örvényként szippantotta magába és emésztette el a csapdába esett, tehetetlenül kapálódzó embereket. Történészek a mai napig vitatkoznak, hogy ez a lángoló pokol húszezer vagy kétszázezer embert porlasztott-e el azokban a napokban, de igazából mindegy is. A mindegy persze lehet úgy is mindegy, mint a tralfamadoriaknál, akik a halál láttán vállukat megvonva csak annyit mondanak: „így megy ez”, meg lehet úgy is mindegy, hogy a húszezer éppoly felfoghatatlan szám, mint a kétszázezer. Mindegy, legyen mondjuk százezer. Ha átlagolunk, ez három nap alatt annyi, mint tizennyolc nap alatt lenne hatszázezer, száznyolcvan nap alatt pedig hatmillió. Ipari szintű népirtás. A nyugati szőnyegbombázás elpusztított egy teljes várost annak polgáraival együtt, siettetve a náci Németország lélektani megroppanását és a háború végét. De ez akkor végül is rossz hír? Vagy ez is mindegy?