Kurt Vonnegut a fekete humor tragikomikus óriása volt, ellenkulturális ikon, pusztító ikonoklaszta, egy szépre szomjazó, boldogtalan kovakő, Mark Twain huszadik századi mogorva reinkarnációja. Egyszerre szerettem a könyveit és irtóztam tőlük. Az Időomlás után úgy éreztem magam, mint egy laposra kalapált alumíniumvilla, Az ötös számú vágóhíd még rosszabb állapotban hagyott. De amit ebben az előadásban (Shape of Stories) a jó történetek alakzatáról mond, attól a lélegzetem is elállt. Három okból.

Érdemes először is megnézni a krétával felrajzolt görbék közös tulajdonságát! Két régi, ismert szóban összefoglalva: megaláztatás és felmagasztaltatás. (Persze ott van baloldalon lent a csótányos változat Kafkával, de az inkább csak egy rossz vicc. Vagy épp egy jó.) Hátborzongató a mintázat, legalábbis számomra az, mert a felvázolt történetek pont olyan U-alakúak, ahogy a dogmatikáról szóló előadásaimban a krisztológia történeti ívét szoktam megrajzolni! És ez nem csak nekem tűnt fel, hiszen a keresztre tett megjegyzésével maga Vonnegut erősíti meg, hogy az evangélium valahol a történetek Története.

De – és ez a második ok – Vonnegut egy nagy csavarral zárja az előadását, és tulajdonképpen ezen múlik minden. A történeteknek szerinte van egy láthatatlan kerete bennünk, és minden görbületük ettől a belső keretezéstől függ. Ha nem mondják meg nekünk, hogy mi számít rossz hírnek és mi számít jó hírnek, minden történet végül lapos marad. Tudnunk kell előre, hogy mihez viszonyítsunk! A történeteknek azért van érdekes ívük, mert az író számolhat az olvasók előfeltevéseivel. Ha minden hír egyforma, minden történés lapos. A görbe attól függ, hogy végső soron mi a jó hír és mi a rossz. (Vonnegut szerette volna megkérdezni erről a mennyben a választ, mert sóvárgott a szép dolgok iránt, csak épp nem hitt a mennyben. Így a végső Jó Hírben sem.)

És itt jön a legvégső csavar. Szerinte Shakespeare azért írt látszólag pocsék, de igazából mesterművet a Hamlettel, mert nem hazudja nekünk, hogy tudná, mi a jó és mi a rossz. Az igazság története valójában lapos. Egy hosszú halálvonal. Ez a Nagy Igazság, ez a Végső Titok, ezt vallják be nekünk a legnagyobb mesterek. Nincs Jó Hír, ezért nincs történeti görbe sem, csak egy kalandtalan egyenes.

Milyen szomorú, hogy Vonnegut így gondolta! Milyen sivár! Milyen tragikomikus! Hiszen ott volt a Jó Hír mindvégig a szeme előtt! Ott volt a megaláztatás és a felmagasztaltatás U-alakú görbéje! Ott volt a kereszt és a feltámadás! Föl is rajzolta a táblára újra és újra! Csak nem hitte el. Lemondott róla és kinevette. Így maradt számára az előadás utáni groteszk tánc, a macabre Waltz a semmibe. Micsoda szatíra ez így! Milyen abszurd, fekete humor! Milyen kár!