„…a menedékvárosban kell laknia a főpap haláláig. Csak a főpap halála után térhet vissza a gyilkos a saját földjére.” (4Móz 35,28)
Azok számára, akik véletlenül öltek (mert mondjuk építkezés közben egy elejtett kő agyonütött egy másik embert), menedékvárosokat létesítettek Izráelben. Hat ilyen város volt. A gyilkos a hozzá legközelebbibe menekülhetett, ahol meghúzódhatott, ha valóban nem szándékos volt a tette. A várost azonban nem hagyhatta el egészen addig, amíg az aktuális főpap élt. De miért kellett így bűnhődnie, ha egyszer nem volt a tette szándékos?
Ha a figyelmünk középpontjában csak ez az ember van, könnyen megsajnálhatjuk. Nem akart rosszat, szinte vele is megtörtént az eset, áldozata a véletlen és a sors fintorának. Nem akart semmi rosszat. Ami történt, az neki is tragédia. Az egész élete derékba tört. Elveszítette a lakhelyét, a rokoni kapcsolatait, a munkáját, és be kell illeszkednie egy másik közösségbe, a léviták közé, és még az is teljesen bizonytalan, hogy mikor lesz ennek vége. A főpap meghalhat még abban az évben, de akár élhet évtizedekig is, túlélve akár őt magát is. Nem kegyetlen ez a büntetés?
Nézzük a másik oldaláról! A 25. versben ezt olvassuk: „Mentse meg a közösség a gyilkost a vérbosszulótól, és küldje vissza a közösség abba a menedékvárosba, ahova került. Lakjék ott, amíg meg nem hal a szent olajjal fölkent főpap.” A rendelkezés tehát az illető megmentéséről szól. Könyörületes, méltányos eljárás, amely figyelembe veszi a különbséget a szándékos emberölés és a nem szándékos emberölés között. Menedéket nyújt a vétkesnek.
Azonban ettől még igaz, hogy valakinek az életét kioltották. Az emberi életnek pedig felbecsülhetetlen értéke van. „Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.” (1Móz 6,9) Az asszír törvények lehetővé tették a bosszúállónak, hogy emberölés esetén válaszon: vagy megöli a gyilkost, vagy engedi, hogy a családja megváltsa őt a vagyonával, esetleg azzal, hogy a gyilkos fiát vagy leányát adják érte cserébe. Ilyen megváltás Izráelben szóba se kerülhetett (35,33-34). Hiszen az ember Isten képmása.
Bár a törvény figyelembe vette a szándékosság hiányát, azt is szem előtt tartotta, hogy egy ember életét oltották ki. Ez a tény sem maradhatott súlytalan. Ezért kellett a gyilkosnak a menedékvárosban maradnia a főpap haláláig. Hiszen a világ a nem szándékos tett miatt is alapvetően megváltozott. Immár hiányzik belőle Isten egyik képmása.
Mélységes misztérium, hogy ezt a helyzetet a főpap halála oldotta fel. Annak kellett meghalnia, aki a nép képviselője volt Isten előtt, és Isten képviselője a nép előtt. Aki előképe volt annak, aki „egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket” (Zsid 10,14).
„Urunk, félelmes és egyben vigasztaló, hogy mennyire fontos számodra az emberi élet!”
„……. „egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket” ……..”
Ez az idézet szemléletesem mutatja be az Áldozat gigantikus munkájának eredményét a megszenteltekért, akiket örökre tökéletessé tett.
Köszönöm az újabb posztot.