Kedves olvasók, kedves testvérek! Ahogy kommentben jeleztem már, ezekben a napokban tapintatból korlátozom a kommentelést, akár szó és hang nélkül törlök nem kívánt hozzászólásokat. A mikroagresszió mértéke szinte elviselhetetlenné vált a közösségi médiában, kijár nekünk egy kis csend, azoknak különösen, akik gyászolnak. A kampányt most már abba lehet hagyni. Ez a kormány megy, egy másik kormány jön, eldőlt a közvéleménykutatók versenye is, szükségtelen a veszteseket tovább gyomrozni, sót hinteni a sebekbe meg egyenesen kegyetlen. Ha valaki mégis ezt csinálná, kérem, ne itt tegye.
Szeretném én is úgy folytatni a munkát, hogy nem ütközöm lépten-nyomon dühös, felkérdező testvérekbe, áltestvérekbe és idegenekbe, akik még mindig úgy zakatolnak tovább a féktelen fideszezésben, mintha nem ért volna véget a választás. Elérték, amit akartak, a kormányt leváltották. A Nemzeti Együttműködés Rendszerét valami más váltja le, ki fog derülni, hogy mi. Azt gondolom, a félelmek nem alaptalanok. De én szeretnék továbbra is az evangéliumról, a kereszténységről és a kultúráról beszélni. A kulturális trendekhez képest inkább következmény, hogy ki birtokolja a kormányrudat. Ha valaki ezt nem látja be, szerintem azt sem érti, mi söpörte most el a fennálló hatalmat. De nem is akarok erről vitatkozni. Csak annyit kérek, hogy itt ne folytatódjon a kampány, ellenben figyeljetek arra, amiről régóta ténylegesen beszélek. Aki eddig nem hitt nekem, látni fogja, hogy a kormány témái és az én témáim közötti átfedést a valóság okozza.
A mélyebb valóságra akarok koncentrálni, annak feltárásához szeretnék teret szorítani itt, a Divinity-n. A választási kampánynak vége van. A szellemi harcnak nincs. Aki gyászol, hadd gyászoljon, aki meg táncolni akar a gyászolók mellkasán, máshol tegye! Jóérzésű ember ezt megérti, a hívőktől meg ennyi tapintat elvárható. Hadd gondolkodjunk újra a két éve zajló pszichózis nélkül a politikát megelőző és azon túli kérdésekről! Hadd vegyünk végre egy kis levegőt! Hadd beszéljünk fontos kérdésekről anélkül, hogy valaki megint elmondaná, miért lop(ott) a kormány, miért (volt) rossz az egészségügy, miért szent Iványi Gábor, miért teszi tönkre az életünket Orbán Viktor, miért borzalmas ember, aki a Fideszt támogatja, és a riasztó jellemvonásokat teljesen ignorálva miért volt szükséges hatalmat adni Magyar Péternek. Ezeket most mindenki elengedheti, új helyzet van, meg fogjuk élni a következményeit. Aki tovább akar kampányolni, itt nem fog tudni kommentelni.
Fontosabb dolgunk van ugyanis ezután. Akiket nem sodort el a két éve tartó társadalmi piramisjáték, azoknak kiemelt feladatuk lesz a szellemi építkezésben. Leginkább az egyházzal van dolgunk, amely ugyanolyan mélyen van, mint a kormánypártok, csak más okokból. Ezeket az okokat kell megértenünk, ez a kulcsa szerintem mindennek. Én a magam szerény lehetőségeivel ebben szeretnék a jövőben is Isten eszközévé válni. Ezt a felületet is erre szántam, erre akarom megőrizni.
Kérem és köszönöm ebben a megértéseteket!
Isten adjon mindehez mindannyiunknak erőt és Tőle jövő bölcsességet! És áldást és békességet!
Kedves Ádám,
Értelmezésem szerint az Úr Jézus, „bocsáss meg nekik Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek” imája alapján viszonyulsz féltőn sok testvérünkhöz. Jól értem?
Köszönöm. Csak pontosítanék: az Egyház, mint Krisztus élő teste ugyanott van, mint a Szentlélek eljövetele óta: közöttünk és bennünk, ha „hagyjuk magunkat megmenteni”, ill. ha megmentők vagyunk ugyanazon Lélek által. Az egyházról, az egyházakról természetesen érdemes szót váltani, de mi is inkább „egyházaink hitét nézzük, ne vétkeit”, bár van ideje a vétkek átgondolásának is, az őszinte bűnbánat céljából…
Köszönöm Ádám a sorait,nyugalmazott ref.hitoktatokent ugyanígy gondolom.Regota követem az írásait.Aldast kívánok szolgálataira! Katalin
Kedves Ádám!
Az elmúlt évben volt egy konferencia, ahol előadtál te is. Ha jól emlékszem a címe valami olyan volt, hogy „Evangéliumi centrum a politikai identitások korában.” Lehet, hogy a címe nem pont ez volt. Többször is meghallgattam ezt az előadást, számomra nagy megerősítést jelentett a református kereszténységemben, a hitemben. Attól fogva próbáltam távolabbról nézni a politikát, kevésbé bevonódni érzelmileg. Így ez a választás, a fidesz veressége, nem viselt meg, vagy alig érintett. Az írásodból úgy érzem, téged jobban megviselt az eredmény. Csak biztatni tudlak, hogy folytasd azt a munkát, amit eddig végeztél és emlékezz arra, amit nálam is jobban tudsz, hogy ez a világ, a választás is Isten terve és akarata szerint történt.
Kedves István,
ezt tegnap írtam: Isten döntött.
Kedves Ádám,
Köszönöm, hogy megosztottad gondolataidat. Valóban így van ez most és legyünk mi továbbra is a fény és remény a külvilágnak és mindannyiunknak. Áldás, békesség és az Urat dicsőítse munkánk gyümölcse.
„Nem kötelességem nyerni, de kötelességem igaznak maradni.
Nem kötelességem a siker, de kötelességem aszerint a világosság szerint élni, amit kaptam.”
Abraham Lincoln (internetről)
Sosem tudtam mit kezdeni a vallással. Mindig evidens volt, hogy Isten létezik, jó bizonyítékok vannak – a jelenen túl – mindabból a régi korból, amikor még nem éltem, nem tapasztaltam meg pl. az Evangéliumi eseményeket, melyek annyira meghatározóak lettek.
Logikai úton közelítettem a hithez, Istenhez. Sosem tudtam kirakni azt a puzzle darabkát, ami szerint ecclesia semper reformanda = nekünk kell újjászületnünk a Szentlélek kegyelme által.
Most akkor ez hogy van? Akarnom kell? De a Szentlélek nélkül nem fog menni? Vagy előbb a Szentlélek indítja meg bennem az akarást? És ha nincs ‘Lélek-élmény”? És ha van, honnan ismerhetem fel? Év ‘hogyan’ kell csinálni ezt az újjászületést?
Könyvtárnyi irodalma van a válaszoknak, de számomra többnyire misztikus, nem érthető (nem világos) körülírások voltak mindig is. Nem értettem a mikéntet.
Milyen egyszerű, pedig.
Vasárnap megsemmisültem. Nem azért, mert más nyert, hanem mert azok az erők nyertek, akiktől semmi jóra nem számítok. De miért történthetett ez?
Bárhogyan is zajlott, elvesztettük a védművet. És lassan jött a felismerés.
Egy bibliai és egy világi rejtvény összeolvadt és felfedte magát.
Sosem értettem, miért hagyták pl. 1919. szörnyű ámokfutását bekövetkezni. De hát mi…én ugyanúgy hagytam. Végignéztem 16 éven át, ahogy vasárnapig jutunk. A tankönyvek alapján nem így, ilyen hétköznapinak, szinte semmiségnek, könny(elm)űnek képzeltem el. Az.
Ugyanígy a próféták sorsa, és Izrael rendre következetesen önsorsrontó választásai, döntései, tévelygései. Ugyanígy nézhettek ki azok is.
Ha már biztonságban érezzük magunkat, pláne ha már kicsit (vagy nagyon) jól megy a nemzet sorsa, elkényelmesedünk.
Én is azt tettem. Négy évente egy iksz, ez a jogom-kötelességem, a többi megy magától. Nem megy magától.
A bűn nem azért rossz, mert ne lenne élvezetes, akár. Hanem mert rendetlenné tesz. Szétzilál. És a következmény rossz döntések eredőjeként köszön vissza.
A bűn része az önhittség tudattalan érzése, mely eltávolít a Gondviselő támsztól. Istentelenek lettünk, én biztosan távolra kerültem.
Most szembe kell néznem a saját belső sötétségem mélyén talán pislákoló fényt tompító-fedő bűneimmel.
Nem tudom, hogyan, de győznöm kell önmagam felett, hogy a széles úton tévelygésből ráleljek, és megpróbáljak rálépni, és – ha ez sikerül egyáltalán – megpróbáljak rajta maradni. Nem fog sikerülni tisztán, könnyen, bukdácsolni, vergődni fogok. De ez az út. „Én vagyok az út.” – mondta Krisztus, és Hozzá kell eljutnom.
Ecclesia semper reformanda.
Mi vagyunk az Egyház. Magunkat kell megreformálni, hogy megreformáljuk a látható (intézményi) Egyházat, melyet valahogy inkább kívülről intézményként tákolgatunk. Tudatosan, akarattal, küzdve, egymást segítve, közösségben. „Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az Én nevemben, én is ott leszek.”
Bocsáss meg Istenem!
Kedves Miklós!
Legszívesebben ismeretlenül is megölelnélek. Engedd meg, hogy egyetlen igeverset tegyek a kérdésekkel teli vallomásod mellé. Úgy, mint aki magam is mélyen átérzem az országunk jövőjével kapcsolatos aggodalmaidat. De most Isten mintha azok szívével is foglalkozna (fájdalmasan), akik nem azzal a szívproblémával élnek, amely Magyar Pétert és a mögötte álló erőket juttatták hatalomra. Felemelő egy ilyen ember őszinte vallomását olvasni.
Az ige az újjászületésről szól, és pontosan arról a kérdésről, amelyet felteszel: ez hogyan lehetséges? Jézus beszélget erről Nikodémussal, aki az újjászületés kapcsán racionális kérdéseket tesz fel neki. Jézus pedig egy ponton behozza a pusztában felemelt érckígyó példáját. Ő (Jézus) is fel fog emeltetni, hogy aki felnéz rá, ahogy a kereszten értünk, a bűneinket hordozva szenved, meggyógyuljunk a bűneinkből. Az igevers ezután következik. Arra a mondatra gondolok, amit Orbán Balázs tett ki a fb oldalára Nagypénteken. Mi nem tudjuk önmagunkat újjászülni, de ha felnézünk Jézus keresztjére, az értünk méltatlanul, igazságtalanul megfeszített Úrra, akkor meggyógyulunk. Ezt mondta Jézus:
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3,16)
Imádkozom érted.
Kedves Ádám!
Nagyon szépen köszönöm. Imádkozok mindannyiunkért.
Az is lehet, hogy sok olyan ember, aki erős politikai, fideszes identitással rendelkezik, meg fog jelenni a gyülekezetekben, mert keresi a kapaszkodót, a biztos talajt az érzelmi megrázkódtatás után. Ezeket az embereket kell Jézushoz vezetni, a politikai identitást keresztény identitássá formálni.
Ámen, ámen!
Kedves Ádám,
Azt írod: Leginkább az egyházzal van dolgunk, amely ugyanolyan mélyen van, mint a kormánypártok, csak más okokból. Ezeket az okokat kell megértenünk, …
Örülnék, ha kifejtenéd, hogy mit értesz ez alatt. Miért érzed úgy, hogy az egyház mélyen van? Miben nyilvánul ez meg? És melyik egyház(ak)ról van szó?
Valamint azt is kérdezném, hogy ez elsősorban a gyülekezeti vezetők felelőssége-e szerinted, vagy a teljes hívő közösségé.
Válaszodat köszönöm.
Ennek a kibontása lesz a következő időszak legégetőbb feladata.
A mi Öszödi-beszédünk.
„Egy szeg miatt a patkó elveszett,
A patkó miatt a ló elveszett,
A ló miatt a csata elveszett,
A csata miatt az ország elveszett,
Verd be jól azt a patkószeget!”
Elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon.
Nem azt, hogy hazudtunk éjjel-nappal, mert nem tettük. Az igazat mondtuk. Nevén neveztük, levezettük, megmagyaráztuk, figyelmeztettünk.
Nem is azt, hogy csődbe vittük az országot, mert nem tettük. Mínuszról átvettük és folyamatosan gyarapodó pluszba helyeztük, mindennapi szorgos munkával.
Nem is azt, hogy az ország népét semmibe vettük, mert egyrészt csak kaptak és kaptak a hálátlanok, hanem mert hosszútávú nemzetstratégia keretében a sokasodás és gyarapodás lehetőségeit, feltételeit is megteremtettük, mindennapi szorgos munkával.
A nevelést kúrtuk el.
A mulasztás bűnébe fulladva nem neveltük az utódgenerációt, de az egykorú polgártársakat sem. Önmagunkat sem!
Nevelés alatt a szülői, az oktatás-pedagógiai és a jogrend dimenziójában vett nemtörődömséget és ráhagyást értem.
Elbuktunk szülői, rokoni, szomszédi, polgártársi, kulturális és politikai minőségben is.
És amíg mi, hazafias érzületű, dolgos, a hazánkat építő, és keresztény – vagy az sem – jobboldal (tágabb kör) és kormányoldal (szűkebb kör) nem neveltük egymást, addig a mindenkor hazafiatlan, önző, gátlástalan, féktelen, hazug, istentelen tudatipar ráfogott az általunk magára hagyott honfitársaink nyakára és nem eresztette, míg teljesen fel nem töltötte őket a mérgével.
Ezek az emberek sem a semmiből pottyantak ide.
Történelmi léptékű a kudarc.
Egy olyan szélesen, annak minden macskakövét bejárt út eredője, amin az első megtett lépés az önzés volt. „Én akarok(!) valamit.” A hálaadás és a felelős kötelességvállalás helyett eloroztam azt, amit megköveteltem magamnak, amiről nem is tudom, mi, az vagy, hogy szükségem van-e rá, de letéptem a fáról, mert „én” többet és többet akarok… anyagi többet, ezért több munkaóra, kevesebb törődés következett.
Minden más pedig ebből következett.
Szemünket az égről leemeltük a föld szintjére, de nem találtuk meg, mire is van szükségünk, így aztán már befelé fordult a tekintetünk, de az „én” üres sötétségében sem leltünk válaszra. Izgága, habzsoló, az önzést csúcsra járató, széthullott közösségeinket érdektelenül vagy megvetve belülről tovább bomlasztó, telhetetlenségünkben is üres fogyasztókká aljasodtunk.
Isten teremtett képmása az ördög bálványimádójává romlott, és ez azzal is jár, hogy tudomása sincs erről.
Példa.
Hell energia ital.
Csak egy „jelentéktelen” puzzle darab a végtelenből. Mit árthat, minek felháborodni? Csak egy geg. Ártalmatlan, cool valami.
A kormány plakátkampányai bezzeg mekkora jelentőséggel propagálnak…! Nos, az összes milliónyi energiaital „plakáton” hirdeti az ördögöt, trendivé, fogyaszthatóvá alakítva a róla alkotott képünket. Meg a reklámplakátjai, digitális hirdetései, stb. Közben az is evidens, hogy az energiaital se nem szükséges a szervezetnek, se nem ártalmatlan. Mű, túlzó vacak. Ördögi vívmány, mert saját állítása szerint valami jót hirdet, de azt ténylegesen nem képes adni, ellenben sok alkalommal összesen sok pénzt e haszontalanságra lop el tőlünk, amit megtakaríthatnánk vagy valóban hasznosra költhetnénk: tudatosan, felelősen.
Bagatell. Nem.
Ilyen apró, szinte kínosan semmiségnek tűnő darabkákból építjük együtt, közösen a sátán oltárát. Klipek, dalok, versek, könyvek, filmek, sorozatok, divatipari szexizmus, marketing szexizmus, politikai célok… csupa-csupa átszexualizált, érték-ellenes, lehúzó, félrenevelő, boldogtalanságba, egymást tárgynak, és/vagy ellenségnek hazudó, veszélyes anti-evangelizáció.
Ha van a jelképeket, szimbolikát, pszichológiát, szociológiát, technikát, stb. kutató, ismerő, aprólékos tudatossággal alkalmazó tudományág, hát a marketing ilyen.
Senki ne gondolja vagy higgye, hogy nem tudatos minden egyes szín, fény-árnyék, szimbólum, kép, hang, gondolat strukturált alkalmazása.
A felvilágosodásra hivatkozó szekuláris világban az okkultizmus és pogány hedonizmus a domináns megjelenési forma és tartalom. Zászlóshajója a zenei pop-anti-kultúra. Ami folyamatos háttérzajként és tudatos újra- és újrafogyasztás keretében is kifejti hatását.
Az elvallástalanodott, szekularista tömeg – pláne a hívő keresztények – vajon valóban igényli és értő műelemzőként tudatosan fogyasztja a leginkább túlnyomórészt bibliai – sátáni – elemekkel csurig töltött tartalmak végtelen sorát, amit aztán kritikus viták keretében megvitatnak? Nem, csak beszívják – passzívan hagyják beivódni -, és hagyják hatni.
De a nem nyílt szimbólumredszerrel ostromló roham-hadtesteken túl a jó relativizálását, a morális érdektelenségbe terelést célzó mesék, filmek, könyvek, játékok is megdolgozzák a fogyasztóközönséget.
Az egyik vitathatatlanul legnagyobb, modern, popkulturális hatást – globálisan – a Trónok harca jelenti. És mi a jelentősége? Röviden: míg az Istentől el nem fordult – tökéletlen, bűnös, de hívő – emberek régi meséi a jónak és igaznak a rosszon és hazugságon való felülkerekedését példázták műfaji megvalósításukban, megcélozva az erre való törekvés térnyerését, addig a modern mesékben (animációs filmektől a csúcssorozatokig) a rossz és hazug kerekedik felül, erősebb, hatalmasabb, jobb szövegei vannak, egyszerűen menőbb és sikeresebb, mindig és mindig.
A kiválasztott feddhetetlen hős herceg tehát valódi csatáját vesztve, erényét is vesztve, megtagadva, a falon túlra, a semmibe száműztetik, mert az árulók, gyávák, megalkuvók hazug alkuikkal teszik rá enyves mancsukat a világra, ami egy cseppet sem lett jobb a mese végén, mint ahonnan indult az elején.
Columbo is nyugdíjba ment. A furfangos, állhatatos, az igazságot kitartóan kutató, a jó ügyéért elszántan vívó modern lovagok ideje lejárt. A sorozatgyilkos az új hős. A bűnös prédálja a bűnöst. A közönség tapsol.
Tisztelet, becsület, igazság, szeretet, hazafiasság… néhány az ellopott, kifordított, megbélyegzett, megtört-megrontott értékek közül.
Értékek hiányában mit gondolunk önmagunkról, egymásról, a világmindenségről?
Nézzük az elmúlt 16 év legfőbb tanulságát.
Hiába vannak értékeink, hiába vannak helyi érdekeltségű csodás példáink, 16 év után nincs tetten érhető hazafias, keresztény kultúra, ellenben a sátánista-nihilista gyűlölet-trash-kultúra dominál.
Rég túl vagyunk – tárgyi-technológiai környezet nevelő hatása tekintetében – azon a ponton, amikor még a problémafelvetések a Szabó Ervin nevét viselő könyvtárt vagy a más árulók és tömeggyilkosok neveit viselő közterületeket érintették. Ezeknek ugyanis már jelentősége sincs, mivel az általunk rosszul, hiányosan felnevelt generációk számára teljesen ismeretlen és érdektelen minden ilyen név. A múlt. Őseink, elődeink, szüleink tapasztalat: irreleváns. Nem cool. Mégcsak vibe-ja sincs.
Válaszúthoz értünk.
Vagy a földhözragadt, kisszerű vendetta-ciklusokat futjuk tovább, ami mindenkit és mindent felőröl, vagy egy Krisztusi út felé mozdulunk el.
Olyan könnyű haragudni, hibáztatni, gyűlölni a mindenkori „másikat”, de annyival felszabadítóbb lenne végre az ön- és közfelelősség tudatos, (ön)fegyelmezett magatartása által együtt építkezni, sokasodni, gyarapodni: összefogni minden együtt létrehozott jóért.
Tudjuk, hogy csak az Úristennek áll módjában megkeményíteni az egyiptomi fáraó szívét és megnyitni a babiloni királyét.
Magyar Péter (vadul) megszelidítette azt, amiért mostantól felelős.
Népe élére kerülve őseink örökségének felelős gazdája lett. Hazánk vezetője. És ezzel válaszút elé ért.
Két nagy néprész-halmaz feszíti szét a mindenkori összes országot, így becses hazánkat is.
Mindig voltak-lesznek azok a kevesebb néprészt kitevők, akik telhetetlenek és hálatlanok. Őket soha senki sem fogja tudni kielégíteni, mert még az Istentöl sem hagyják megérinteni magukat, elkárhozott élőhalottak, akiket pediglen akkor is szolgálni kell, ha hálátlanságuk márványszilárdságú.
Mindenkinek elérhető támogatásokat, kedvezményeket, juttatásokat és lehetőségeket kell biztosítania a hazáját építeni, népét sokasítani, gyarapítani szándékozó, e kötelességet felismerő és ennek eleget tevő mindenkori kormánynak, vezetőnek.
És a másik, nagyobbik néprész – a nemszavazók nem mozdultak a változásért… – pedig azoké, akik felismerik, értékelik a jót, és hűséggel fenntartják a jó kormányzást, a jó kormányost.
Most tehát Magyar Péternek lehetősége nyílt elveszejteni népét a külföldről diktált-vágyott nemzethalál végrehajtójaként, de arra is, hogy hős őseink legnagyobbjainak panteonjába lépjen. És ha ezt az utóbbi utat választja, népe nagyobbik, hálára képes része a szívébe, bizalmába zárja, és felsorakozik mögé, követi, megvédi bárkivel szemben.
Most Istenhez kell tehát fordulnunk, hogy megáldja, és segítse őt a jó, igaz, helyes úton járni. Imádkozzunk buzgón az Úrhoz Magyar Péter megigazulásáért.
De soha ne feledjük, hogy míg mi ezt-azt ‘kívánunk’, a Teremtő-Gondviselő tudja, valójában mire van ‘szükségünk’.
Az ószövetségi bűnbeeséstől napjainkig kifogyhatatlan példák sora próbálja a szánkba rágni az igazságot: a biztonság elkényelmesít, a kényelem fegyelmezetlenné tesz, az önfegyelem hiánya kiszolgáltat a bűnöknek, és a bűn zsoldja a halál.
Az önsorsrontásra való hajlam az ember természetének része, de mellette az Isten felé fordulás igénye is a részét képezi. Segíts magadon, az Isten is megsegít: a jólétben eltunyulttá, dölyfössé, gőgössé, önhitté alantasuló emberek összessége istentelen, védtelen, kiszolgáltatott ‘tömegként’ az istenes, (ön)fegyelmezett, jóakaratú, tettleg segítőkész ‘közösség’ torz, amorf ellentéte csupán, és mivel eddigre elhitte, hogy nincs szükség imára, alázatra, amelynek alapja az egyén legbensőbb, őszinte önvizsgálata, önmagát vagy halott-hatalmatlan bálványokat kezd állítani, és azoknak hódolni önfeladásig.
Nemde, az ilyen népek, társadalmak kerülnek „Isten ítélete alá” a Bibliában is, ami annyit jelent, hogy a Gondviselő kiszolgáltatja a Teremtőtől a bűn felé forduló, abban megátalkodott, önhittségében önsorsrontóvá bukott immáron nem-közösségeket. Nincs közösségben Istennel, nincs közösségben egymással.
Mert milyen közösség az, ahol egymásra licitálva acsarkodik az istentelen és a keresztény? Arrogáns, gunyoros, (ön)fegyelmezetlen átokszóró adok-kapok csatazaja tombol, hát ki hallhatja meg ebben a pusztító lármában Isten hangját?
Ideje a föld mocskos porában hempergés helyett végre az égre emelni tekintetünket, hogy megkeressük a Megváltóhoz vezető utat jelző vezérlő csillagot.
Imádkozzunk. Buzgón imádkozzunk magunkért, egymásért, leginkább azokért, akikért a legnehezebb.
Isten tudja mi kell, mi csak azt, mit kívánunk.
„Legyen meg a Te akaratod.”
Köszönöm, hogy ezt megírtad.
Menyhárt Miklós jól megmozgattad a belsőmet a kommenteddel!
„Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a sziveteket!”
és
” távolítsátok el szívetek előbőreit” mondja az Írás.
Gyermekvédelmi törvényt elkaszálta az EU bírósága. Nem nehéz ebben a szodomai kultúra képviselőinek kezenyomát látni.
Itt van az ítélet magyarul:
https://curia.europa.eu/site/upload/docs/application/pdf/2026-04/cp260059hu.pdf
Van valami brutálisan hátborzongató abban ahogy technokrata módon, robotszerűen előadja ezt a szörnyűséget:
https://audiovisual.ec.europa.eu/media/video/I-287805
Horváth Bálint cikke:
https://axioma.hu/egy-nyugtalanito-birosagi-itelet-amikor-a-pluralizmus-felszamolja-onmagat/
Ébresztő, testvérek!
Épül az Antikrisztus birodalma. Szolgái már megvannak. Ez a bíró sem lesz büszke erre a „munkájára” amikor majd megáll az Igazi Bíró előtt.
Lannert Judit jelölése nem egyszerű személyi döntés. Nem arról van szó, hogy Magyar Péter talált egy „szakértőt”, aki majd rendbe teszi a tanárhiányt, a tankerületeket, a NAT-ot és a szétrohadó oktatási bürokráciát. Lannert Judit egy egész oktatásfilozófiai világot képvisel: progresszív, kompetenciaalapú, gyerekközpontú, esélyegyenlőségi, kreativitás- és kritikai gondolkodás-központú szemléletet. Vagyis pontosan azt a pedagógiai nyelvet, amely harminc éve újra és újra megígéri, hogy most aztán végre felszabadítja a gyereket a „poroszos”, „magoltató”, „frontális”, „versengő”, „túlterhelő” iskola alól — aztán rendszerint ott hagy maga után egy nemzedéket, amely már nemcsak latinul nem tud, de sokszor magyarul sem olvas rendesen.
Lannert Judit kétségtelenül nem dilettáns. Ezért is kell komolyan venni. Oktatáskutató, rendszerelemző, adatokkal dolgozó szakember. Lát valós problémákat: a társadalmi háttér brutális hatását, a tanári pálya presztízsvesztését, a szakemberhiányt, a túladminisztráltságot, a központosított rendszer ostobaságait, a tankerületi bürokrácia bénító hatását. Ezekben sokszor igaza van. Csakhogy a jó diagnózis még nem garancia jó gyógymódra. Az orvos is felismerheti a lázat, és mégis rossz szert adhat rá.
Lannert oktatásfilozófiájának alapkérdése nem az, hogy mit kell átadni a gyermeknek a magyar és európai műveltségből, hanem az, hogyan lehet őt „kreatívvá”, „kritikusan gondolkodóvá”, „együttműködővé”, „rezilienssé”, „motiválttá” és „boldoggá” tenni. Ez a különbség döntő. A konzervatív oktatásfelfogás szerint az iskola első feladata nem a gyermek pillanatnyi önkibontakoztatása, hanem bevezetése egy nála nagyobb rendbe: nyelvbe, irodalomba, történelembe, matematikába, tudományba, fegyelembe, erkölcsbe, nemzeti kultúrába, klasszikus műveltségbe. Lannert világa ezzel szemben elsősorban szociológiai és módszertani: családi háttér, kompetencia, pedagógiai kultúraváltás, adatok, visszacsatolás, kreatív partnerség, gyermekközpontú NAT, 4K, 6K, projekt, autonómia, hálózat.
Ez nem pusztán más szókészlet. Ez más emberkép.
A progresszív pedagógia nagy trükkje mindig ugyanaz: nem azt mondja, hogy butább gyerekeket akar. Ellenkezőleg: ragyogó szavakat használ. Kreativitás. Kritikai gondolkodás. Együttműködés. Kommunikáció. Empátia. Motiváció. Örömteli tanulás. Ki merne ezek ellen beszélni? Csakhogy ezek a fogalmak tudás nélkül üresen konganak. Kritikai gondolkodás? Miről? Kreativitás? Milyen anyaggal? Kommunikáció? Milyen nyelven? Együttműködés? Milyen közös célért? Empátia? Miféle erkölcsi rendbe ágyazva?
Aki nem tud történelmet, az nem fog kritikusan gondolkodni történelmi kérdésekről. Aki nem ismeri az irodalmat, az nem fogja felismerni a nyelvi silányságot. Aki nem tud évszámokat, fogalmakat, helyeket, neveket, műveket, szerzőket, összefüggéseket, az nem kritikus lesz, hanem bizonytalan. Aki nem tanult meg rendesen olvasni, írni, számolni, memorizálni, figyelni, fegyelmezetten dolgozni, az legfeljebb „véleményezni” fog, nem gondolkodni. A vélemény viszont nem műveltség. A magabiztos tudatlanság pedig nem kritikai gondolkodás, hanem a modern tömegdemokrácia egyik legsúlyosabb betegsége.
Ezért különösen veszedelmes a „felesleges lexikális tudás” elleni hadjárat. Ez a kifejezés a progresszív pedagógiai szleng egyik legkényelmesebb bunkósbotja. Mindenre rá lehet húzni, amit a komoly iskola valaha megkövetelt: évszámra, versre, nyelvtani szabályra, földrajzi névre, történelmi személyre, irodalmi kánonra, memoriterre, klasszikus műveltségre. Pedig a „lexikális tudás” nélkül nincs tájékozódás. Nincs szövegértés. Nincs történelmi ítélőképesség. Nincs politikai immunrendszer. Nincs kulturális önazonosság.
A legnagyobb irónia pedig az, hogy a lexikális tudás leértékelése éppen a hátrányos helyzetű gyerekeket sújtja legjobban. Az elitgyerek otthonról hozza a könyvet, a szókincset, az utazást, a családi beszélgetést, a kulturális referenciákat. A szegény gyereknek mindezt az iskola adhatná meg. Ha az iskola lemond a kánonról, a komoly tananyagról, a memoriterről, a tárgyi tudásról, akkor nem felszabadítja a szegény gyereket, hanem bezárja abba a kulturális nyomorba, amelyből éppen ki kellene emelnie. Az esélyegyenlőség nevében lerombolt műveltségi iskola végül az elitnek kedvez: az ő gyerekeik majd különórán, családi könyvtárban, külföldi úton, magániskolában megszerzik, amit az állami iskola már nem ad meg.
Lannert Judit gyakran beszél a hátrányos helyzetű gyerekek felhúzásáról. Ez helyes cél. De a kérdés az: mivel húzzuk fel őket? Kevesebb tananyaggal? Projekttel? Művészekkel a tanteremben? Kreatív módszerekkel? Vagy jó tanárral, renddel, követelménnyel, komoly olvasmánnyal, helyesírással, történelemmel, matematikával, nyelvtannal, memoriterrel, fegyelmezett gyakorlással? A konzervatív válasz világos: a szegény gyereknek nem kevesebb kultúra kell, hanem több. Nem higított tananyag kell neki, hanem segítség ahhoz, hogy a magasabb követelményt is elérje.
A gyermekközpontúság ugyanilyen kétértelmű jelszó. Persze, az iskola van a gyermekért. De nem úgy, hogy a gyermek pillanatnyi kedve, érdeklődése, komfortérzete és aktivitása legyen a mérce. A gyerek még nem tudja, mire lesz szüksége húsz év múlva. Ha tudná, nem kellene iskolába járnia. Az iskola éppen azért szükséges, mert a felnőtt világ, a hagyomány, a tanár és a tananyag többet tud, mint a gyermek pillanatnyi önérzete. A gyermeket nem követni kell, hanem vezetni. Szeretettel, igen. De vezetéssel. Fegyelemmel. Követelménnyel. Olykor unalommal, erőfeszítéssel, ismétléssel, kudarccal és újrakezdéssel.
A jó iskola nem játszótér, nem terápiás klub, nem önkifejezési műhely, nem „safe space”. A jó iskola munkára nevel. A gyerek megtanulja, hogy nem minden érdekes elsőre, ami fontos. Nem minden örömteli azonnal, ami később felszabadító lesz. Aki zongorázni tanul, skálázik. Aki matematikát tanul, gyakorol. Aki magyarul tanul, verset mond, fogalmaz, javít, helyesírást tanul. Aki történelmet tanul, évszámokat, neveket, folyamatokat rendez a fejében. Aki nyelvet tanul, szavakat magol. A műveltség nem szórakoztatóipari termék. A műveltség munka.
Ezért hamis a „poroszos iskola” állandó ostorozása is. Természetesen van rossz frontális oktatás, ostoba feleltetés, lelketlen magoltatás, megalázó tanári viselkedés. De ebből nem következik, hogy a tanári magyarázat, a fegyelem, a verseny, az osztályzás, a vizsga, a memoriter és a közös tanterv volna a baj. Ez a progresszív pedagógia régi szalmabábja: előbb karikatúrát csinál a hagyományos iskolából, majd diadalmasan legyőzi a saját karikatúráját.
A valóságban a jó tanár nem pusztán „leadja az anyagot”. Magyaráz, kérdez, ismételtet, számon kér, javít, rendet tart, példát mutat. A tanár nem moderátor, nem animátor, nem tréner, nem osztálytermi szolgáltató. A tanár művelt felnőtt, aki bevezeti a gyermeket abba, amit a gyermek még nem ismer. Ez a tekintély nem elnyomás. Ez nevelés.
Lannert kreativitás-kultusza is gyanús ponton válik túlzóvá. A kreativitás jó dolog, de nem első elv. A kreativitás nem a semmiből születik. Aki nem ismer formát, nem tud formát bontani. Aki nem ismeri a hagyományt, nem tud újat mondani róla. Aki nem tud verset, nyelvet, ritmust, történelmet, matematikát, az nem kreatív lesz, hanem ötletszerű. A modern iskola egyik nagy baja éppen az, hogy a kreativitást gyakran a fegyelmezett tudás helyettesítőjeként kezeli. Mintha elég lenne „másképp” csinálni valamit. Nem elég. Előbb tudni kell, mit csinálunk.
A „kevesebb tantárgy” jelszava sem ártatlan. Lehet, hogy vannak túlburjánzó tantárgyi szerkezetek. Lehet, hogy bizonyos életkorokban indokolt integráltabb természettudományos bevezetés. De ha a tantárgyi rend feloldása azt jelenti, hogy a történelem, földrajz, fizika, kémia, biológia, nyelvtan és irodalom saját belső logikája eltűnik valami puha „műveltségterületben”, akkor nem korszerűsítünk, hanem szétkenünk. A tantárgy nem börtön. A tantárgy a valóság rendezett megismerési módja. A történelemnek van időrendje, a fizikának fogalmi fegyelme, a nyelvtannak szerkezete, az irodalomnak hagyománya, a matematikának logikai rendje. Aki ezt túl korán feloldja, éppen azt a szellemi fegyelmet gyengíti, amelyből később valódi gondolkodás lehetne.
A Tisza oktatáspolitikája Lannerttel az élén ezért várhatóan nem klasszikus műveltségi fordulatot hozna, hanem szakértői-progresszív reformcsomagot. Új NAT, terheléscsökkentés, gyerekközpontúság, autonómia, szülők-tanárok-diákok bevonása, tankötelezettség 18 éves korig, szabad tankönyvválasztás, önkormányzatiság, kompetenciafejlesztés, korai gyermekkor, szülőtámogatás, mentális egészség, társadalompolitikai koordináció. Sok jól hangzó elem. Sok részben jogos panaszra adott válasz. De hol van a lényeg?
Hol van a magyar irodalmi kánon védelme? Hol van Arany, Petőfi, Vörösmarty, Jókai, Mikszáth, Babits, Kosztolányi, Márai, Pilinszky? Hol van a helyesírás és nyelvhelyesség tekintélye? Hol van a memoriter? Hol van a magyar történelmi kronológia? Hol van a klasszikus európai műveltség? Hol van a tanári tekintély helyreállítása? Hol van a fegyelmezés joga? Hol van a verseny becsülete? Hol van az iskola mint munkahely, nem mint élményközpont? Hol van az a gondolat, hogy a gyermeknek nemcsak kibontakoznia kell, hanem meg kell tanulnia uralkodni önmagán?
Különösen aggasztó a genderszemlélet és a korai szexuális nevelés körüli progresszív nyelv. Lannert korábban támogatóan beszélt arról, hogy vissza kellene hozni az iskolákba a társadalmi nem fogalmát és a genderszemléletet. Ez konzervatív szempontból nem apró módszertani kérdés, hanem világnézeti akna. Lehet és kell is vigyázni arra, hogy fiúk és lányok ne legyenek ostoba sztereotípiák foglyai. A lány tanuljon matematikát, a fiú tanuljon szépen olvasni, írni, viselkedni. De ebből nem következik, hogy az iskolába be kell engedni a genderideológia teljes fogalmi készletét, a családot megkerülő szexuálpedagógiai aktivizmust és a biológiai valóságot relativizáló társadalmi nyelvet.
A gyermek nem kísérleti terep. A család nem a minisztérium pedagógiai nyersanyaga. Az iskola nem lehet progresszív társadalomátalakítási laboratórium.
A „gyermek- és oktatásügyi” minisztériumi logika is kettős. Valóban fontos a korai gyermekkor, a bölcsőde, az óvoda, a védőnői rendszer, a kórházban hagyott csecsemők tragédiája, a gyógypedagógiai és pszichológiai ellátás. De a modern állam mindig ott kezd veszélyessé válni, ahol a család segítéséből a család szakértői körülbástyázása lesz. A szülőt támogatni kell, nem lecserélni. A családot erősíteni kell, nem „partnerként” bevonni egy állami-szakértői nevelési ökoszisztémába, ahol végül mindenki beleszól a gyerekbe, csak a hagyományos szülői tekintély válik gyanússá.
A felsőoktatásról szóló lannerti beszédben is keveredik a józan kritika és a progresszív félrecsúszás. A tudomány autonómiáját védeni kell, az alapítványi rendszer visszásságait lehet bírálni, az Erasmus és a nemzetközi kapcsolatok fontosak. De amikor a diploma értékének relativizálása, a kompetenciaközpontok, a hallgatóközpontúság és a munkaerőpiaci igazodás kerül előtérbe, ott megint fel kell tenni a kérdést: az egyetem még egyetem lesz, vagy felsőfokú kompetenciaszolgáltató? Az egyetem nem ügyfélélmény-központ. Nem az a célja, hogy a hallgató jól érezze magát, ne morzsolódjon le, és piacképes csomagot kapjon. Az egyetem tudományos beavatás, szellemi fegyelem és magas követelmény.
Lannert Judit tehát nem azért problematikus, mert ne volna szakember. Éppen azért problematikus, mert szakemberként egy olyan oktatásfilozófiai irányt képvisel, amely nagyon könnyen a tartalmi műveltség rovására erősíti a módszertani reformot. Látja az oktatás bajait, de túl gyakran a hagyományos iskola maradványait okolja értük. Beszél tudásról, de a hangsúly nála a kompetenciákon van. Beszél nemzeti identitásról, de a rendszer lelke mégis az OECD-szótár: wellbeing, kreativitás, kritikai gondolkodás, együttműködés, autonómia, adatvezérlés, reflektív pedagógia.
A magyar oktatásnak azonban nem még egy progresszív reformnyelvre van szüksége. Abból volt már elég. Nem újabb „mentális forradalom” kell, hanem józan visszatérés az iskola lényegéhez. A gyermek tanuljon meg magyarul szépen és helyesen beszélni, írni, olvasni. Ismerje a magyar irodalom nagy műveit. Tudjon történelmet, földrajzot, matematikát, természettudományt. Tanuljon verseket kívülről. Tudjon figyelni. Tudjon felelni. Tudjon vitatkozni, de előbb legyen miről. Tudjon kérdezni, de előbb tanuljon meg hallgatni. Tudjon együttműködni, de előbb tudjon önállóan dolgozni. Legyen kreatív, de előbb legyen művelt.
A Tisza Lannerttel az élén valószínűleg nem ezt az utat kínálja. Hanem egy kedvesebb, puhább, európaibb, szakértőibb, gyermekközpontúbb, kompetenciaalapúbb iskolát. Csakhogy a puha iskola könnyen gyenge iskola lesz. A gyenge iskola pedig nem felszabadítja a gyereket, hanem megfosztja attól az egyetlen dologtól, amivel valóban szabad lehetne: a rendezett, mély, közös műveltségtől.
A magyar oktatás nagy kérdése ezért nem az, hogy „21. századi” lesz-e. Ez üres frázis. A kérdés az, hogy magyar iskola marad-e: olyan intézmény, amely nemcsak készségeket gyárt, hanem művelt, fegyelmezett, ítélőképes, hazáját és nyelvét ismerő embereket nevel.
Kedves X. József,
Megoldókulcs:
A múltat (műveltséget, gyökereket) végképp eltörölni + (ön)tudat(ta)lan (adósrabszolga/identitás nélküli) fogyasztópolgár kitermelése = USE
Rendszerváltás.
Kedves Menyhárt Miklós,
Ha sarkosabban akarnék fogalmazni akkor azt mondanám, hogy a cél „élő mosógépek” és „beszélő szerszámok” létrehozása
elővettem Stefan Driess 2011 április 16-i próféciáját”A nemzetetekben egy új párt fog létrejönni. Egy politikai párt. Amit most még nem is ismerünk, nem is látunk. Megcsalattatást fog hozni ez a párt. Nagyon sok toleranciát fognak hirdetni, Istennek a törvényeit pedig semmibe veszik. Az Úr azt kéri, hogy imádkozzatok, hogy ez ne történhessen meg. Mert ennek a pártnak a fölemelkedését meg lehet akadályozni. De ha az Egyház nem imádkozik, akkor ez a párt föl fog állni, megerősödik, és sokakat megcsal, becsap. Hallom, hogy az Úr mondja: ’Magyarország, te nem arra vagy elhívva, hogy a porban éljél. Kelj fel és foglald el a helyedet/szerepedet Európában. Egyszer a nemzetetekben háborúk voltak, harcosok, és sok háborút harcoltak meg. De most eljött az ideje annak, hogy a legnagyobb háborút megvívjátok. Ahogy a ti nemeztetek megint egy király után kiált, nektek minden király Királyához kell kiáltanotok. Imádkoznotok kell, hogy azok kormányozzák ezt a nemzetet, akiket Isten kiválasztott erre. Azért mert az ördög odaállított már, és a küszöbön áll egy hamis megváltó, aki egycsomó ígérettel jön ugyan, de ezt a nemzetet a pusztulásba vezetné. Imádkozzatok a kormányotokért. Legyetek szellemi őrök, szellemi testőrök. Keljetek fel és legyetek erősek!”
/megjegyzés, a Demokratikus Koaliciót 2011. november 6-án hozták létre, Momentum 2017, MI Hazánk 2018, MárkiZay féle mozgalom mge 2021/22 a Tisza meg 2024, bár most le lett seperve a sakktábla én kaptam 2017 ben egy álmot az Úrtól amiben muatta hogy a Fidesz bukásakor el fog tünni az összes s ballib párt és majd fel fog emelkedni egy új HITELES, keresztény konzervatív párt. / Ez is elhangzot azon a karizmatikus alkalmon Stefan Driesstől:”…másik rész ami érdekes :Az Úr megengedi azt, hogy egy fenyegetés is elérje Magyarország határait. Mert vannak, akik azt mondják: ’Itt biztonságban vagyunk, milyen veszély érhetne bennünket, Európa segít nekünk.’ Ezekben a napokban megint elmondtam: Kelet-Európa megint meg fogja látni azt, ahogy a régi ’medve’, Oroszország talpra áll. De az imaharcosok ebben a nemzetben, a falon az őrizők fel tudják emelni az Úr zászlóját, hogy megvédje ezt a nemzetet a kommunizmussal szemben, ami újból fel akar támadni.
Ennek a nemzetnek nem az idegenek az ellenségei, akik jönnek, hanem még mindig vannak ajtói és erősségei a kommunizmus szellemének ebben a nemzetben, amit a szellemi harcosok, szellemi hadviselők nem vágtak le, nem semmisítettek meg véglegesen”
Összeült a két woke papnő: https://www.facebook.com/bodiskrisztaofficial/posts/pfbid02M3kZaFmhC5ms6mNz9ho8czhJ22wDY95eZVM6BUCU5H2QqzzPtgGsREdoZEG9Ymxol
Készítik elő, hogy szeptembertől már ilyen legyen az „iskola”:
https://www.youtube.com/watch?v=iKcWu0tsiZM