Beszélnünk kell egy különös teológiai jelenségről. Azt hiszem, senkit nem lep már meg, hogy a politika mélyen belenyúlik a társadalom életébe, olyanokat is mozgósítva, akik korábban soha nem érdeklődtek a kormányzás ügyei iránt. Az sem meglepő, bár szomorú kortünet, hogy a politika az egyházban is identitásokat hoz létre: fideszes, tiszás, mihazánkos, jobboldali, baloldali, liberális vagy konzervatív politikai identitású keresztények folytatnak kommentcsatákat az interneten, méricskélik bizalmatlanul egymást a gyülekezetekben, és a politika formálja a teológiát, nem pedig fordítva. Olyan valóságban élünk, amelyben akár tetszik, akár nem, megkerülhetetlenné vált a politikai identitás, ezért megkerülhetetlenné vált a politikai teológiánk és a szívünk indulatainak a tisztázása is. Ez persze most már közhely.

Van azonban egy teológiai jelenség, amely mindezzel együtt is rendkívül meglepő számomra. Először a kegyelmi ügy kirobbanásakor találkoztam vele, azóta pedig újra és újra előkerül olyan keresztények retorikájában, akik az Orbán-kormány idején erősen kifogásolták, hogy az egyházak jó kapcsolatot ápoltak az államhatalommal. Azok közt találkozom ezzel, akiknek szerintem Balog Zoltánnal is az a gyökérproblémájuk, hogy a református püspök Orbán Viktor barátja és minisztere volt, de legalábbis ez az a szemüveg, amely kizárja, hogy minimális jóindulattal közelítsenek egy vulkánszerűen felrobbant történet igazságmagjához. A meghökkentő teológiai jelenség pedig abban foglalható össze, hogy keresztény gondolkodók az egyház és az állam együttműködését hitvallásos helyzetként (status confessionis) kezelik, és az egyház hatalomhoz való közelségét lényegében eretnekségnek bélyegzik. Hogy miért különös számomra ez a jelenség, azt szeretném most kicsit hosszabban elmondani.

Mindenekelőtt hadd tisztázzam a magam nézőpontját. Szabadegyházi közegben szocializálódtam, szabadegyházi gyülekezetet pásztoroltam, szabadegyházi gyülekezet igehirdetője vagyok most is, nem voltam soha egyetlen történelmi egyháznak sem tagja. A szabadegyházi megközelítés az egyház függetlenségét hangsúlyozza az államtól. Ez tehát az alapműködésem, amellyel elsősorban az egyház küldetését szeretném védeni, nem a hatalom világnézeti semlegességét, mert ilyen semlegességben egyáltalán nem hiszek. Miközben tehát rengeteget írtam kulturális-társadalmi kérdésekről keresztény nézőpontból, és szeretném, hogy a keresztények hassanak a világra, az elmúlt évtizedben sok olyan döntést hoztam, amely a szolgálataim függetlenségét őrizte az államtól. Saját felekezetemben éveken át amellett érveltem, hogy semmilyen állami pénzt ne fogadjunk el működési költségekre, a gyülekezetem egy kis közösség számára komoly segítséget jelentő állami támogatásokról mondott le, hogy a függetlenségét megőrizhesse, és volt olyan szolgálatom is, amely részben azért ért véget, mert nem akartam állami pénzből csinálni. (A dolog iróniája, hogy azok a munkatársaim, akik viszont nyitottak voltak az állami támogatás elfogadására, később a Tisza Párt mellett kampányoltak.)

Amit ebben az írásomban hangsúlyozni szeretnék, azt tehát nem a magunk védelmében mondom, sőt, legalább részben ellentétes azzal, amit saját felekezetünk működése szempontjából bölcsnek és helyesnek tartok. Azért szólalok meg, mert egész egyszerűen abszurdnak gondolom, hogy az egyház és állam kapcsolatában egyetlen ortodoxia létezne: a miénk. Az egyház a története során sokféle modellel kísérletezett a konstantini és az anabaptista végpontok között, és ezek a modellek bizonyos mértékben mind igazolhatók. Egyes történelmi időszakokban valamiféle konstantini együttműködés, más időszakokban az anabaptista elkülönülés tűnt logikusabbnak, vagy éppen ezek helyességéről szóltak az akkori viták, de az egyház alapvetően mindig valahol a kettő között kereste az állammal való kapcsolatában az egészséges modus vivendit. A szabadegyházi gyakorlat az egyház államtól való függetlenségét őrzi, de még ez a modell sem az államot akarja elválasztani a keresztények és a kereszténység hatásától, hanem csak az egyház szerepét az államétól. A szabadegyházi modell nem szükségszerűen anabaptista, hiszen nem ellenzi a keresztények közéleti szerepvállalását, ahogy azt épp a baptisták példája mutatja, akik a név hasonlósága ellenére ritkán anabaptisták.

Ha anabaptista hitvallású felekezet bírálja a kereszténység és az állam összefonódását, az valamelyest érthető, ha én magam nem is értek egyet az anabaptizmus politikai (anti)teológiájával. Kifejezetten bizarr viszont, amikor református vagy evangélikus testvérek nevezik az állam és az egyház együttműködését eretnekségnek, mintha a kapcsolat status confessionist idézne elő. Van, aki ezt alátámasztandó egyenesen az 1934-es Barmeni Nyilatkozatra hivatkozik, amelyet Hitler hatalomra emelkedésekor fogalmaztak meg azok, akik elutasították, hogy az egyház is kövesse a mitikus szociáldarwinista eszméket totalizáló Führert. A német Hitvalló Egyház iratában ez a mondat olvasható: „Elutasítjuk azt a hamis tanítást, hogy az állam az emberi élet egyetlen és teljes rendjévé válhatna, és ezzel betölthetné az egyház küldetését.”

Mélyen egyetértek a Barmeni Nyilatkozat mondatával, de teljesen elhibázottnak tartom a mai alkalmazását. Nem is a hajmeresztő Orbán-Hitler analógia döbbent meg (bár nyilván az is), hanem a történelmi protestáns hitvallásokkal kapcsolatos tudatlanság. Ha valaki ismeri ezeket a hitvallásokat, tudja, hogy az állam és az egyházak között az elmúlt években megvalósult együttműködés milyen halovány változata annak, amit a hitvallások megengedhetőnek, sőt, kívánatosnak neveznek. Érezzük, hogy valami itt nem stimmel az arányokban és ítéletekben. Vajon mi tette a bírálók szemében hitvallásos kérdéssé az egyházak társadalmi mozgását az Orbán-kormányok alatt, de megengedhetővé a gyakran református lelkészként bemutatott Tarr Zoltán vagy épp Hegedűs (WWJD) Zsolt szerepvállalását Magyar Péter kormányában, vagy mondjuk Iványi Gáborét a rendszerváltás utáni összes balliberális kormányzat körül? Nehéz elhessegetni a gyanút, hogy esetleg egy még erősebb politikai indulat (az Orbán-kormánnyal való dühödt szembenállás) szülte a Barmeni Nyilatkozat hajánál előrángatott analógiáját. De ha már status confessionist emlegetnek, nézzük meg, miben is állt az az ominózus „összefonódás”!

Vajon az okoz(ott) hitvallásos helyzetet, hogy egy református püspök kegyelmet kért a köztársasági elnöktől egy református embernek, akiről különböző okokból azt vélelmezte, hogy téves percepciók és eljárási hibák áldozata lett? Ez lenne status confessionis? Vagy az, hogy keresztény felekezetek állami feladatokat vállalnak át és ehhez normatív támogatást kapnak? Esetleg az, hogy az állam a hitélettel összefüggésben lévő társadalmi szerepvállalást is támogat – mondjuk fiatalok táboroztatását, a társadalom peremére szorult emberek felkarolását, vagy a hittanoktatást? Vagy az, hogy a magyar kormány államtitkárságot működtetett a világban üldözött keresztények megsegítéséért? Hogy az ukrán menekültek ellátásában keresztény szeretetszolgálatokra támaszkodott? Vagy az idézett volna elő hitvallásos helyzetet, hogy az állam a kereszténységből vezetett le morális elveket a kormányzati cselekvéshez, nem pedig a szekularizmus, az iszlám, a szociáldarwinizmus, a progresszív humanizmus ideológiáiból, az ilyen-olyan marxizmusokból, vagy az expresszív individualizmus egopogányságából, mint ami talán most következik? Vagy abból jött volna létre hitvallásos krízishelyzet, hogy a keresztények hatást akartak gyakorolni az állam világnézeti vonalvezetésére, hogy elismerje Isten uralmát, az emberi méltóságot, azt, hogy az élet a fogantatással kezdődik, a házasság férfi és nő között jön létre, az apa férfi, az anya meg nő?

Elfogadom, hogy vannak keresztények, akik nem tartják bölcsnek, időszerűnek, missziós szempontból hasznosnak azt, ahogy az állam a keresztényekre támaszkodott, hiszen így a világi hatalom bűnei az egyházra is ráfröccsentek, az egyház pedig kiszolgáltatottá vált a politika változásainak. Bár az állam értékválasztását elengedhetetlennek tartom, az egyház függetlenségét – mint említettem – én is jobban őrizném. Talán van olyan különc protestáns, aki szerint annak idején Bölcs Frigyes sem volt bölcs, amikor szárnyai alá vette Luther reformációját, és Luther sem volt bölcs, hogy a kétes szentségű fejedelem támogatását ab ovo nem utasította vissza. Nekem is van bajom a cuius regio, eius religio elvvel, de eszembe nem jutna emiatt eretneknek nevezni a lutheránus formációkat. Az ilyen összefonódások miatt (nem pedig mondjuk a kultúra változásához igazított, valóban eretnek antropológiájuk miatt) lennének heterodoxak azok a lutheránus egyházak, amelyek például Dániában és Izlandon még mindig államegyházak, és egészen a közelmúltig máshol is azok voltak? Vagy az anglikán egyház lenne kezdettől eretnek amiatt, mert minden lehetséges módon összefonódik a brit koronával? Vajon eretnekségben volt vétkes az államhatalommal szorosan együttműködő Clapham Sect, amely keresztény társadalmi reformtörekvéseiben William Wilberforce-t is támogatta, a megtért rabszolga-kereskedő John Newton pártfogásával? Eretnekké vált Wilberforce, mert William Pitt miniszterelnök barátja volt és együtt küzdöttek keresztény társadalmi célokért, például a romló közmorál javításáért?

Ezzel nemcsak azt állítanánk, hogy az állammal való együttműködés eleve rossz, nem is csupán azt, hogy a teljesen független szabadegyházak egyedül képviselik az ortodoxiát, hanem valójában azt is, hogy az anabaptista politikai teológián kívül lényegében minden más irányzat heterodox. Sőt – és itt válik láthatóvá a nézet tarthatatlansága – akkor az a helyzet áll elő, hogy a történelmi protestáns hitvallásokat szinte mind eretnek hitvallásoknak kellene tekintenünk. Ha a bírálóknak igazuk van a status confessionist illetően, akkor ezek a hitvallások nem csupán tévednek, hanem paradox módon maguk idéznek elő negatív értelemben hitvallásos helyzetet! Hadd mutassak néhány példát.

Kezdjük a Magyar Református Egyház hivatalos hitvallásos iratával, a II. Helvét hitvallással, annak is a XXX. pontjával, amely a polgári hatóságokról szól. Idézet következik:

„A hatóság Istentől van. Isten maga rendelt mindenféle hatóságot az emberiség békességének és nyugalmának megőrzésére, éspedig úgy, hogy a világon az első helyre állította. Ha a hatóság ellensége az egyháznak, nagyon tudja akadályozni is, és zavarni is azt. De ha barátja, sőt, tagja az egyháznak, akkor annak a leghasznosabb és legkiválóbb része, mert igen sokat használhat, és így a legnagyobb segítsége lehet.”

A hitvallás egyértelműen kimondja, hogy a hatóság lehet baráti kapcsolatban is az egyházzal, és ha ez a helyzet, az hasznos az egyháznak, mert segítsége lehet a küldetésében. Jobb, ha az állam barát, mint ha ellenség.

„A hatóság kötelessége. Legfőbb kötelessége, hogy biztosítsa és fenntartsa a békét és a köznyugalmat. Ezt pedig akkor teszi sikeresebben, ha igazán istenfélő és vallásos, ha tudniillik az Úr népe fölött uralkodó szent királyok és fejedelmek példájára, az igazság hirdetését és a tiszta hitet előmozdítja, mindenféle hazugságot, babonát, hitetlenséget és bálványimádást kiirt, és Isten egyházát megvédi.”

Értjük, amit olvasunk? A magyar reformátusság hitvallása szerint az államhatalom akkor a leginkább sikeres a kötelessége végzésében, ha a tiszta hitet előmozdítja, a hitetlenséget, bálványimádást pedig nem. Akkor jár el helyesen, ha az Isten egyházát megvédi. Hiszen az államhatalom is a szuverén Isten szolgája, nem egy morálisan semleges entitás. Lehet ezzel egyet nem érteni, de az egyházukkal szemben kritikus reformátusok részéről mindenképpen meredek feltételezés, evangélikusok részéről meg barátságtalan, hogy épp a Magyar Református Egyház hivatalos hitvallása terjesztene kezdettől eretnekséget a hatalom kérdésében. Nézzük a folytatást:

„Bizony, azt tanítjuk, hogy a szent hatóság elsőrendű feladata a vallásról gondoskodni. Óvja meg hát Isten igéjét, és legyen gondja, hogy azzal ellentétes dolgot senki se tanítson; aztán az Istentől gondjaira bízott népet Isten igéjéhez szabott jó törvényekkel kormányozza; tartsa meg közöttük a fegyelmet, a szolgálatkészséget és az engedelmességet. […] A javíthatatlan eretnekeket is fékezze meg (ha igazán eretnekek), amiért szüntelenül káromolják Isten felségét, és háborgatják, sőt, tönkreteszik Isten egyházát.”

A hitvallás megszövegezői hozzáteszik: „Elítéljük az anabaptistákat, akik tagadják, hogy a keresztyén ember közhivatalt viselhet, és tagadják azt is, hogy a hatóság bárkit jogosan kivégeztethet, háborút viselhet, vagy hogy a hatóság előtt esküt kellene tenni stb.”

Mielőtt valaki azt gondolja, hogy ez egy szélsőséges példája a reformátori gondolkodásnak, hadd idézzek az egyik legtekintélyesebb protestáns történelmi hitvallásból, a Westminsteri hitvallásból, amely a világ presbiteriánusainak történelmi hitvallása. Ezt írja az 1646-os hitvallás XXVII. fejezete a polgári felsőbbségről:

„A keresztyéneknek megengedett, hogy amikor meghívást nyernek egy felsőbbségi tisztségre, azt elfogadják és betöltsék. Tisztségük ellátásában elsősorban a kegyességet, az igazságosságot és a békességet kell fenntartaniuk, ki-ki saját hazája üdvös törvényeinek megfelelően.”

A hitvallás nem idealizálja az államhatalmat, elismeri, hogy különféle nemzeteknek különféle törvényei lehetnek, de helyesli, ha keresztények is elfogadnak állami vezetői pozíciókat, és abban az esetben, ha ilyen felelősség van rajtuk, az a jó, ha elsősorban az istenfélelmet, a kegyességet tartják szem előtt. Vagyis keresztényként végzik a munkájukat, keresztényként akarnak hatni a törvényekre és azok végrehajtására akkor is, ha körülöttük nem mindenki az.

A Westminsteri hitvallás megkülönbözteti az állam szerepét az egyház szerepétől, de nem húz hermetikus falat a kettő közé: „A polgári felsőbbség nem sajátíthatja ki magának az ige hirdetését és a sákramentumok kiszolgáltatását vagy a mennyek országa kulcsainak a hatalmát. Ennek ellenére fel van hatalmazva és az a kötelessége, hogy biztosítsa a rendet, hogy az egyházban az egység és a béke megőriztessenek, hogy Isten igazsága tiszta és sértetlen maradjon, az istenkáromlást és eretnekséget elfojtsák, hogy mindenféle istentiszteletet és fegyelmet érintő romlást és visszaélést elhárítsanak vagy helyrehozzanak, és legyenek Isten rendelései helyesen megállapítva, alkalmazva és megtartva. Hogy mindezeket jobban megvalósíthassa, hatalma van zsinatokat összehívni, azokon megjelenni, és gondoskodni arról, hogy Isten akarata szerint való legyen mindaz, amit azokon tárgyalnak.”

Még egyszer mondom: ez a hitvallás normatív szöveg a világ presbiteriánusai jelentős részének. Igaza van a hitvallásnak, amikor a polgári felsőbbség feladatai közé sorolja, hogy „Isten igazsága tiszta és sértetlen maradjon, az istenkáromlást és eretnekséget elfojtsák”? Igaza van akkor, amikor hatalmat tulajdonít a polgári felsőbbségnek zsinatok összehívására? Sokan úgy gondolják, hogy nem, ez korrekcióra szoruló tévedés. Maguk az amerikai presbiteriánusok is változtattak a hitvallás szövegén, és 1788-ban a Westminsteri hitvallás módosított szövegét fogadták el magukra nézve kötelezőnek (kivéve pl. a Gresham Machenék által alapított OPC-t, amely továbbra is az eredetit tekinti normatívnak). Az új szövegből kimarad a zsinatok összehívásának hatalma, és a módosított változat így fogalmaz:

„A világi hatóságok nem vállalhatják magukra az Ige hirdetését, a sákramentumok kiosztását, sem a mennyország kulcsainak hatalmát, és a hit dolgaiba semmiféle beleszólásuk nem lehet. Azonban a világi hatóságoknak, mint gondoskodó apáknak, kötelességük megvédeni közös Urunk egyházát anélkül, hogy előnyben részesítenének bármely keresztyén felekezetet is. Ezt pedig úgy kell végrehajtaniuk, hogy minden egyházi autoritás teljes, szabad és ki nem hallgatott szabadságot élvezzen szent feladatai véghezvitelében, erőszak vagy veszély nélkül. Mivel Jézus Krisztus az Ő egyházába állandó kormányzatot és fegyelmet rendelt, ezért a nemzetközösségi törvények egyike sem akadályozhatja, gátolhatja vagy tarthatja fel ennek megfelelő gyakorlatát, saját hitvallása és hite szerint bármely felekezet önkéntes tagjai közt.”

Igen, az amerikai hitvallás itt jelentősen eltér az 1646-os szövegtől. Azonban még ez a változat is kimondja, hogy „a világi hatóságoknak, mint gondoskodó apáknak, kötelességük megvédeni közös Urunk egyházát”. A keresztény felekezetek között nem szabad előnyben részesíteniük egyiket sem, de magát az egyházat védeniük kell az állami hatóságoknak. Mint gondoskodó apáknak. Vajon ez összefonódás? Túlzott közelség? Heterodoxia?

És mit kezdjenek az amerikai presbiteriánusok konfesszionális bölcsőjükkel, az 1646-os eredeti hitvallás szövegével?

Nos, a PCA (Presbyterian Church in America) egy ad hoc tanulmányi bizottsága épp mostanság adott ki egy hosszabb állásfoglalást a Christian Nationalism (keresztény nacionalizmus) témában, és ebben a dokumentumban érintik a két hitvallás közti különbséget is. Így fogalmaznak: „…a református hagyomány nem egységes hangon szólt az egyház és az állam kapcsolatáról. A Westminsteri hitvallás két, tartalmilag eltérő változatának létezése is bizonyítja, hogy megfontolt, istenfélő és a hitvallásokhoz hű presbiteriánusok e kérdésekben jelentősen eltérő nézeteket vallottak (és vallanak ma is).” A különbség tehát nem ortodoxia és heterodoxia közti különbség, hanem két álláspont, amelyek mögött megfontolt, istenfélő presbiteriánusok állnak.

„Vannak, akik az 1646-os szövegváltozatra tisztelettel vagy rokonszenvvel tekintenek vissza, miközben elismerik, hogy lelkészi vagy egyházi fogadalmaik egy másik, irányadó megfogalmazáshoz kötik őket. Mások úgy vélik, hogy az 1788-as átdolgozás Isten gondviselő vezetése által adott korrekció volt egy jó szándékú, de téves állásponthoz képest. Ismét mások pedig azt gondolják, hogy az 1788-as átdolgozás megrontotta a Hitvallási Iratokat, és ezért éppen az 1646-os változat fogalmazta meg helyesen ezt a kérdést. Hagyományunk tehát nem volt egységes ezen a téren, és bizonyos mértékű véleménykülönbségnek helye van.”

Majd később hozzáteszik: „A Westminsteri hitvallás 1646-os változatának a polgári felsőbbségről szóló tanítása – beleértve az államegyházi elvet (establishment principle) is – a református hagyományon belül egy történelmileg jelentős és nagyra becsült álláspont. Ezt a nézetet a 16–18. század során számos református teológus és egyház képviselte, és ma is vallja néhány, a NAPARC-hoz tartozó testvéregyház. Bár ez az álláspont eltér a PCA (Presbyterian Church in America) alkotmányos hitvallási normájától, nem tekinthető heterodoxnak (eretneknek), nem »szubkeresztény«, és nem esik a református hagyomány határain kívül.”

A Westminsteri Nagykáté a második parancsolat kapcsán úgy fogalmaz, hogy Isten „megkívánja minden hamis istentisztelet helytelenítését, megvetését, ellenzését, valamint, mindenkinek helye és elhívása szerint, annak eltávolítását, minden bálványimádati alkotással együtt”. Ez egyértelműen vonatkozik a hatóságokra is.

De idézhetnénk a Belga hitvallásból is, amely a holland reformátusok számára fontos hitvallási irat. A 36. cikkelyben ezt olvassuk a világi hatalomról: „Nemcsak az a tisztük, hogy a közösségre gondot viseljenek és éberen őrködjenek, hogy a közigazgatás megmaradjon, hanem az is, hogy védelmezzék a lelkipásztori szolgálatot, távol tartsanak és megakadályozzanak mindenféle bálványimádást és hamis istentiszteletet, az Antikrisztus hatalmát lerombolják, a Krisztusét pedig terjesszék és azon igyekezzenek, hogy az Evangélium Igéjét mindenütt hirdessék, hogy így mindenki tisztelje és imádja Istent, amint azt Igéjében megparancsolta.”

A francia protestánsok történelmi hitvallása, a Kálvin, Viret és Béza keze nyomát is hordozó La Rochelle-i hitvallás szerint Isten azért adott kardot a hatóság kezébe, hogy „fékezze Isten parancsainak nem csupán a második, hanem az első táblája ellen elkövetett bűnöket is” (39). A Skót hitvallás pedig így ír a polgári hatóságról: „Kijelentük ezenfelül, hogy a királyok, fejedelmek, uralkodók és hatóságok legfőbb feladata a vallás megőrzése és megtisztítása. Ilyenképpen nemcsak a polgári rend, hanem az igaz vallás fenntartására is rendeltettek, hogy szorítsanak vissza minden bálványimádást és babonaságot…” (24. cikkely)

Ugye, érezzük, hogy itt, ezekben a tekintélyes történelmi protestáns hitvallásokban azért sokkal mélyebb összefonódásról van szó az állam és az egyház között, mint az, hogy bekerül az Alaptörvénybe egy sor a Himnuszból, egy mondat a kereszténység védelméről, néhány gondolat a családról és a házasságról? Lényegesen többet tartanak kívánatosnak annál, hogy vidéki lelkészek a helyben maradás érdekében „Orbán-pénzt” kapnak, az állam hozzájárul a templomok, keresztény közösségi terek felújításához, segítséget kapnak az egyházi iskolák, egyházi intézmények, és hogy úgy általában az állam nem LMBTQ-szervezetekre építi a társadalompolitikáját, hanem a keresztény misszióra.

Természetesen nem kerülheti el a figyelmünket az a tény, hogy az elmúlt évszázadokban a nyugati társadalmak, amelyekben a fenti hitvallási szövegek születtek, óriási változásokon mentek át. A szekularizáció megtörtént, a világnézeti pluralizmus ma már társadalmi tény. Hogy ez a gyakorlatban milyen következményekkel jár a keresztények és az állam kapcsolatát illetően, vagy akár a misszióra nézve, az fontos és rendkívül összetett kérdés. Talán igazuk volt a baptistáknak, amikor az 1689-es Londoni Baptista Hitvallásban jóval visszafogottabban nyilatkoztak a polgári hatóságok szerepéről, miközben persze ők is hangsúlyozták, hogy keresztények vegyenek részt az állami hivatalokban, hiszen az állam és az egyház szétválasztása nem az állam és a kereszténység szétválasztása. A mögöttünk álló éveknek és az idei választásoknak is vannak fontos tanulságai, amelyeket meg kell értenünk. És persze a nyugati szekularizmus egyre látványosabb kudarca is szükségessé teszi a gondolkodásunk revízióját, a politikai teológiánk tisztázását, finomítását, akár radikális korrekcióját.

De akik az állam szerepével kapcsolatos fenti elveket eretnekségként ostorozzák, azoknak több súlyos kérdésre is válaszolniuk kell. Legelőbb arra, hogy valóban készek-e a protestáns kereszténység polgári hatalommal kapcsolatos alapvető hitvallásait és korábbi gyakorlatait status confessionist eredményező eretnekségeknek nevezni. Mert ha igen, akkor azzal is számot kell vetniük, hogy ez az állapot kezdettől fennáll a magiszteri reformáció egyházaiban. Az a kérdés is felmerül, hogy vajon nem maguk a status confessionist kiáltók cserélték-e le a keresztény hitvallás világnézeti keretét valamiféle szekuláris hitre, igazodva a világhoz, a szekuláris meggyőződéseket használva azután mérceként a keresztény egyházban is. Vajon nem arról van-e szó, hogy a protestáns hitvallások politikai teológiáját heterodoxnak nevezők fogadták el Isten ellenségeinek nézőpontját, ami lényegében kihúzza a morális talajt az Isten által rendelt hatalmak működése alól is? Ez ugyanis régebbi probléma a reformációnál. „Ekkor elébe ment Jéhú látnok, Hanání fia, és ezt mondta Jósáfát királynak: A bűnöst kellett segítened, és az ÚR gyűlölőit szeretned? Ezért szállt rád az ÚR haragja.” (2Krón 19,2)

Az egyház Krisztustól kapta a küldetését, nem az államtól, ezért továbbra is úgy gondolom, hogy a függetlenségére, integritására, egyenességére mindig nagyon kell ügyelnie. A hitvalló egyház mindenkor Krisztushoz igazodik. Ebben a Barmeni Nyilatkozat ma is iránymutató, prófétai. A hatalom közelsége mérhetetlenül sok kísértéssel jár, és sajnos nem vagyok meggyőződve arról, hogy a magyar egyház a hűségében feddhetetlen lenne. De amikor beazonosítjuk ezt a kísértést, ne felejtsük el, hogy a hatalom kísértésénél erősebb fenyegetés is leselkedik az egyházra: maga a korszellem. A világgal való barátság sokkal rejtettebb, mint a hatalom közelsége. Az integritásunk védelmének ki kell terjednie a korszellemtől való önvédelemre, mert a kultúra hamis istenei alantasabb módon kezdik ki az egyház Krisztustól kapott küldetését, mint istenfélő uralkodók pártfogása.