„Azután készíts kárpitot kék és piros bíborból, karmazsin fonálból és sodrott lenfonálból! Művészi módon beleszőtt kerúbokkal készítsd azokat!” (2Móz 26,31)

Ez a négy szín többször előkerül a Szentsátor leírásában, közülük azonban kiemelkedik a karmazsin, a kárpit égő vöröses színe. Ezt a színt egy pici állatból vonták ki, amit a népnyelv karmazsintetűnek vagy karmazsinféregnek nevez. A héber szöveg is így utal rá: ‎תֹלַ֣עַת שָׁנִ֔י. (A toléah (תּוֹלֵעָה) férget, a sáni (שָׁנִי) pedig skarlátvöröst vagy karmazsint jelent.) Ez a különös állat adta a vérét ahhoz, hogy a Sátor kárpitjának is a vérvörös legyen a meghatározó színe.

A karmazsintetű (latinul: Coccus vermilio) nagyon régi keresztény szimbólum. Nem véletlenül az. Az állat onnan ismert, hogy a nőstények peterakás előtt egy fa törzséhez rögzítik magukat, és testükkel óvják a fa kérgére helyezett petéiket. Amikor a nőstény a fán meghal, a testéből karmazsinszínű folyadék szivárog, ami vörösre festi a fa kérgét. Ennek az állatnak a skarlátvörös nedvét használták a Sátor kárpitjához is.

A 22. zsoltárban azt mondja a megkínzott alak: „féreg vagyok, nem ember” (7). Ugyanaz a héber szó szerepel itt, mint a Sátor kárpitjánál. Jézus ezt a zsoltárt idézte halála pillanataiban, amikor megfeszítve a vérével festette vörösre a fát, amelyen függött, és bár megtehette volna, nem szállt le onnan, hogy életet adjon a „gyermekeknek” (vö. Zsid 2,14), akikért a halált vállalta. Pontosan annak a féregnek nevezte magát, amiből a kárpit színe készült.

A Zsidókhoz írt levél Jézus testét nevezi a szentek szentjét elválasztó kárpitnak. „Mivel tehát, testvéreim, bízhatunk abban, hogy bemehetünk a szentélybe Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által; és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, a testét pedig megmosták tiszta vízzel.” (Zsid 10,19-23)

Azon már nem is lepődünk meg, hogy amikor Jézus a fán kilehelte a lelkét, „a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt” (Mt 27,51). A karmazsin betöltötte a feladatát: halálával megnyitotta az utat az új élet számára!

„Urunk, szótlanul állunk kimondhatatlan szereteted előtt! Félelmes, de csodálatos mindez!”