A szeretet fontosságáról terveztem írni, amikor belefutottam ebbe a két héttel ezelőtti interjúba, és rájöttem, hogy épp valami ilyesmi kapcsán motoszkált a fejemben pár gondolat. Mindjárt el is mondom, hogy pontosan miről van szó, de előtte hadd foglaljam össze az interjú jelentőségét. Piers Morgan ismert műsorvezető meghívta a műsorába Nick Fuentest, az amerikai jobboldal szélén üstökösként felemelkedő podcastert. Ha valaki nem hallott még róla, jól teszi, ha megismerkedik a nevével, mert részben a hozzá való viszony okozza a konzervatív világban a friss és mély törésvonalakat. Magát az interjút eddig ötmillióan látták, de Nick Fuentes podcastjeit ennek valószínűleg sokszorosa. Annak, aki az 1990-es vagy a 2000-es években szocializálódott, egészen szürreális, hogy egy ember teljes mellszélességgel felvállalja a nézeteket, amelyekkel Piers Morgan Nick Fuentest szembesíti. De nem is ez az igazán döbbenetes, inkább az, hogy sok millió fiatal számára kettejük közül szinte biztosan Piers Morgan lett a vállalhatatlanabb. Innen fogok majd eljutni a szeretethez.
Milyen nézetekről van szó? Piers Morgan generációja úgy nevezi őket, hogy rasszizmus, antiszemitizmus, nőgyűlölet. Tehát mindaz, ami kívülre helyez a tolerálható emberi viselkedés határain. Nick Fuentes ugyan nem szereti ezeket a címkéket, de ha kell, némi megvető gesztikulációval magára veszi őket. Ha a boomereknek ennyire fontos a címkézés, akkor oké, lesz nekik rasszista, antiszemita, nőgyűlölő. Viszont ezzel szerinte magukat járatják le a címkézők. Mert mit hall ebből Nick Fuentes exponenciálisan növekvő követőtábora? Figyeljünk, ez most fontos! Azt hallják ki belőle, hogy megint ugyanaz a lemez megy. És ez szánalmas és unalmas. Elmúlt már szerintük az a kor, amikor ezekkel a bélyegekkel el lehetett még valakit hallgattatni. Lejárt az ideje az egész kulturális vircsaftnak, amely a valóságról való beszédet így zárta rövidre. Ha fontos nekik a rasszista szó, akkor leszünk nekik rasszisták. Csak közben beszéljünk nyíltan a feketék és migrációs hátterűek magas bűnözési arányáról, meg a DEI társadalompolitika antirasszista (valójában rasszista) igazságtalanságairól! Leszünk nőgyűlölők, csak beszéljük át újra a feminizmus témáját, és hogy valóban nem indokoltak-e a férfi és női szerepek! Sőt, ha az a helyzet, hogy egy népirtás számadatainak megkérdőjelezése bárkit börtönbe juttathat, akkor holokauszttagadók is leszünk. Ha nem lehet szabadon vitatkozni, akkor a vallásos tisztelettel védett tabukat is vitatni fogjuk!
Ja, és hozzuk vissza a kereszténységet! Azt, amelyik szemben áll a második világháború után kialakult szekuláris renddel. Itt is álljunk meg egy pillanatra, mert ezt a szembeállítást fontos megértenünk ahhoz, hogy a helyén kezeljük a Nick Fuentes generáció nézeteit. A logika a következő. A szekuláris rend Isten helyett más, evilági vonatkoztatási pontot keresett az erkölcs számára, és meg is találta azt Hitlerben. Hitler után az lett a fő cél, hogy ne lehessen a világban még egy Hitler. A szekuláris korban Hitlerhez mérünk mindent. Bármi, ami közelíthet a visszatéréséhez, gonosz, minden, ami távolít tőle, jó. Erre az axiómára épül a szekuláris rendünk, amely ugyanakkor a szemünk láttára torkollik épp egy bizarr civilizációs önfelszámolásba. Csakhogy a szekuláris világ valahogy úgy zuhan a mélybe, mint a balrog Mória tárnáiban: zuhanás közben a lábunkba kap lángoló ostorával. Ettől lesz ijesztő. A Nick Fuentesek ugyanis úgy gondolkodnak, hogy a keresztény civilizációt pusztító szekuláris kort akkor lehet végleg legyőzni, ha annak abszolútumát győzzük le. Gondolom, sejtik az olvasóim, hova vezet ez. Igen, Hitler rehumanizálásához. Piers Morgan be is játssza, amint Nick Fuentes kimondja, hogy „Hitler menő”. És Fuentes nem mentegetőzik, egyszerűen rákontráz: igen, Hitler menő.
Az a döbbenetes, hogy Piers Morgan feddő szavai erőtlenül csúsznak le Nick Fuentesről, és meg sem legyintik a követőit. Sokan figyelmeztettek az elmúlt évtizedben, hogy az eszement progresszív nyomulás ki fogja termelni az ellenreakciót. Ha a Hitlert abszolút negatív vonatkoztatási pontként használó kor végül az iskolai drag queenekhez vezet, meg oda, hogy börtönnel büntetnek egy migrációellenes facebook bejegyzésért, akkor meg fognak jelenni a hangok, amelyek Hitlert kezdik rehabilitálni. Ha mindenki náci, aki Kamala Harristől kissé jobbra áll, akkor előbb vagy utóbb előállnak azok, akik büszkén lesznek nácik. Nem feltétlenül azért, mert valóban nácik, hanem azért, mert ez lesz a menő. Ez fog igaznak, valódinak, autentikusnak hatni a sok süketelés mellett. Oké, boomer, akkor náci vagyok. Ha nem érdekel a bajom, engem sem érdekel a tiéd. Ez előre megjósolható volt. Nick Fuentest nem a jobboldal, hanem a progresszív baloldal termelte ki. A követőtáborát is.
És akkor a szeretetről. Nick Fuentest hallgatva az fogalmazódott meg bennem, hogy épp az hiányzik belőle teljes mértékben, ami Charlie Kirkben nyilvánvalóan megvolt: a szeretet. Nick Fuentes egy rossz Charlie Kirk paródia. Zengő érc és pengő cimbalom. Nick Fuentes is érvel, de Charlie Kirk tisztelettel beszélt az ellenfeleivel, azokkal is, akik gyűlölték őt, és nem csak akkor, amikor fontos volt, hogy mérsékeltnek lássék. Nem megvetés volt a hangjában, hanem törődés és igazságszeretet. Karcos tudott lenni, de nyilvánvaló volt a szeretete. Soha nem beszélt úgy a nőkről, a feketékről vagy a zsidókról, ahogy Nick Fuentes teszi. Charlie Kirk keresztény volt. Valódi keresztény. Nick Fuentes bizarr utánzata a kereszténységnek. Mert a keresztények ismertetőjele Jézus szerint a szeretet. Nem a polgárpukkasztás, nem az autenticitás, nem a gyeplő nélküli szókimondás, hanem a szeretet. Az a kereszténység, amelyikben nincs szeretet, nem a kereszténység.
Viszont óriási éhség van az őszinteségre. Túl régóta, túl sok kérdés maradt a mélyben kibeszéletlenül, sőt, kibeszélhetetlenül. És a kérdések csak sokasodtak. Az eltörléskultúra a nyugati világban kitermelte azt a széles társadalmi réteget, amelyik nem hisz már abban, hogy a kor tabui érinthetetlenek. Le akar számolni velük, el egészen akár Hitlerig is. Aggasztó, hogy milyen messzire ki tud lengeni az inga, ugyanakkor az egészen biztos, hogy az eddigi módszerek elégtelenek lesznek a megállításához. Nem lehet azzal kezelni a betegséget, ami azt okozza. Az eltörléskultúra fokozása csak olaj a tűzre. A megszégyenítés módszere azt eredményezi, hogy a szégyennek nem lesz többé semmilyen jelentősége. Figyeljük Nick Fuentest! Piers Morgan hiába próbálja ráolvasni, hogy amit mond, szégyellnivaló, ő csak legyint, neki így is jó. Fiatalok százezrei, milliói éreznek katarzist, amikor ezt látják. Talán fel is kiáltanak: Christ is King!
De ezt jelentené, hogy Krisztus király? Hitler provokatív rehumanizálását? A trágár, szándékosan bántó szókimondást? A szégyen nélküli posztszekuláris autenticitást? Nyilván nem. De akkor hogyan viszonyuljunk ehhez a zavarba ejtő kulturális jelenséghez, amely ugyan távolinak tűnhet számunkra, de közelebb van hozzánk is, mint gondolnánk? Két dolgot tehetünk. Reagálhatunk a tünetre, vagy reagálhatunk a betegségre. A szeretet az utóbbit választja. Van ma nyugaton egy fiatal generáció, amelyik mélységesen kiábrándult a szekuláris rendből, és a kereszténység felé tájékozódik. Majd kap Charlie Kirk meggyilkolása után egy Nick Fuentest. Egy olyan kereszténységet, amelyik ledönti a tabukat, ugyanakkor nincs benne szeretet. Hogy kell erre reagálni? Mit tenne Krisztus? Ő hogy szeretné ezt a nemzedéket? A szeretet türelmes, jóságos – mondja a Szentírás. Mindent hisz, mindent remél. Vajon ezzel a generációval is türelmes és jóságos? Velük kapcsolatban is mindent hisz, mindent remél? Mi lenne, ha a hozzájuk való viszonyulásban mutatnánk meg, hogy szerintünk milyen a valódi kereszténység? Az, amelyiknek a közepén ott a szeretet. Nem a „szeretet az szeretet”, hanem csak simán a szeretet. A valódi szeretet. Az az egyszerű, normális szeretet, amit a dédszüleink, ükszüleink annak neveztek. A krisztusi szeretet. Amelyik nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Amelyik nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.
Az igazsággal. Azt hiszem, ez itt a kulcs. Nick Fuentes generációja az igazat akarja hallani. Nem az empatikusat, hanem az igazat. Torkig van az empátiával, mert hazugnak tartja. Akár Hitlerig is elmegy, csak ezt az érzékenyítő művilágot hagyjuk abba. Torkig van a szexuális forradalommal is. Ez a generáció akár azt is menőnek gondolja, ha valaki milliók előtt minden további nélkül vállalja, hogy még nem szexelt senkivel. Ezt teszi Nick Fuentes az interjúban. Miért menő ez? Mert szakít a korral, amelyik a szexualitásban nevezte meg az identitás magját. Ez a generáció átlátott ennek a hamisságán. Mást keres. Mélyebbet, igazabbat. A szivárványos helyett fekete-fehéret. Olyat, aminek van egy jó és egy rossz oldala, és te odaállhatsz az egyik mellé. Teljesen, totálisan elhibázott épp most érzékenyíteni az egyházakat a kreált szexuális identitások iránt. Van ilyen kulturális elvárás, persze, de Nick Fuentes generációja számára ez már érdektelen. Bosszantóan unalmas és mű. Valami boomer dolog.
Tudjuk igazságban szeretni ezt a nemzedéket? Akkor ellent is mondhatunk nekik. De halljuk egyáltalán őket? Piers Morgan sokak szerint azért veszített a beszélgetésben, mert Nick Fuentest akarta megbélyegezni, ahelyett, hogy az érveire figyelt volna. Tragikus módon talán pont egy Charlie Kirkre lett volna ebben a beszélgetésben szükség, aki nem bélyegekkel akar hitelteleníteni, hanem érvekkel tud cáfolni, amikor meg igazsággal találkozik, kész akár egyet is érteni, hiszen ritka, hogy valaki mindenben tévedne, és ez Fuentesre is igaz. A szeretet méltányos. El kell döntenünk, hogy elfordulunk-e ettől a nemzedéktől, amely radikálisan megveti az általunk megszokott világot, vagy odafordulunk hozzájuk Krisztus szeretetével és igazságával. Richard Wurmbrand jegyezte meg annak idején, hogy ha nem nyerjük meg a kommunisták szívét, akkor uralmuk alá hajtják a nyugatot. Most itt egy generáció, amelynek egy része progresszív baloldali, a másik, egyre növekvő részének pedig épp Nick Fuentes az ikonja. Meg a hozzá hasonlók. Őszinte beszédet várnak tőlünk. Ha nem nyerjük meg őket, meglehet, nemsokára olyan kereszténységet kapunk a nyakunkba, amelyikben nem lesz szeretet. Az pedig nem az, amiért az Isten Fia a világba jött.
Hihetetlenül jó, fontos és pontos írás!
” A szivárványos helyett fekete-fehéret. Olyat, aminek van egy jó és egy rossz oldala, és te odaállhatsz az egyik mellé. ” igen egyetértek. lásd: „Olyan a gondolkodásmódunk az amerikai és európai, nyugati társadalmakban, amely ma jellemző világunknak erre a részére. Ennek nem vagyunk igazán a tudatában, de ha egy pogány társadalomban él az ember – ahogy én is éltem 13 évig Bombayben, Indiában –, akkor megérti, hogy itt egészen más az igazság, a jó és a rossz értelmezése, mint bárhol máshol. Ez a mi keresztény örökségünk része. Ez azokra és csakis azokra az országokra jellemző, amelyek megtapasztalták a kereszt erejét. Nem sorolom ide azokat az európai országokat sem, amelyekben nem volt reformáció. Ha elmentek Spanyolországba, Olaszországba, sőt még Franciaország nagy területeire is, jelentős különbséget fedezhettek fel. Ha pedig elmentek az olyan európai országokba, amelyekre hatással volt a reformáció (Amerika alapjait is a reformáció igazságaira építették), akkor beleütköztök egy másfajta gondolkodásmódba. Ez az a mód, ahogy Isten gondolkodik. Van egy filozófiai neve is: tézis és antitézis, más szavakkal, van jó és van rossz. Ha ez igaz, akkor az nem lehet igaz. Teljesen a posztkeresztény, nyugati filozófia gondolkodásmódja az, hogy lehet valami jó is vagy rossz is. A világ legnagyobb része erről mit sem tud, és nem is hisz benne. Amikor Pilátus megkérdezte, hogy mi az igazság, nem volt cinikus. A kultúrája szerint beszélt. Az ő kultúrája nem ismert semmiféle abszolút igazságot, mert minden relatív volt.
Ami a századforduló körül oktatási intézményeinkben történt, az annak a folyamatos kísérletnek a megnyilvánulása volt, ami vissza akarja hozni tudatunkba azt a gondolkodásmódot, amit szintetikus gondolkozásnak hívunk. Ez a gondolkozásmód egyszerűen azt mondja, hogy mindenhonnan csipegethetünk, hiszen mindenben van valami igazság: „nem utasíthatunk el semmit rosszként, mert az nem lenne intellektuális, ’nyitott’ hozzáállás; van valami igazság a hinduizmusban, az iszlámban és a kereszténységben is. Gyúrjuk össze a különböző vélemények igazságelemeit, mert a valódi igazság ebben a keverékben található.” Ez azonban téveszme, ami a görög filozófiából szivárog vissza. Két teljes évezredet töltöttünk el ezzel, amiből aztán kialakult az úgynevezett „ész kora”, amiért Huxley és más német gondolkodók a felelősök. Azért jöhetett létre a nácizmus, mert ezek a német gondolkodók megengedték, hogy a nemzet elszakadjon a gyökereitől. Ha egyszer elveszítetted a helyesről és a rosszról, az igazról és a hamisról alkotott fogalmaidat és mércédet, akkor elsüllyedsz a „semmiről nem tudunk semmit” tengerébe. Mindnyájan alá voltunk vetve az ilyenfajta gondolkodásnak a neveltetésünkben. Minden oktatási intézmény szándékosan rá akar venni minket, hogy ’tágabb körben’ gondolkodjunk, és törjünk ki a ’szűk látókörből’. Minden egyetem szándékosan azt sugallja, hogy nem szabad megingathatatlan nézeteket vallanunk, mert akkor behatárolt és korlátolt gondolkodásúnak tekintik az embert. Szerintük ezt a hozzáállást meg kell törni, hogy más lehetőségekben is tudj gondolkodni. Ez a szintetikus gondolkodás: Veszed az információk lehető legszélesebb skáláját, s eljutsz egy következtetésre, amely nem tagad semmit, s magába ölel mindent azzal az eredménnyel, hogy nem lesz semmiről sem véleményed. A vége pedig az, hogy nem lépnek elő valódi vezetők, mert senki nem tud olyasmit felkínálni olyat, amiben igazán hisz. Elveszíted a vezetői képességedet és az igazság iránti szenvedélyedet, ami hajlandóvá tesz arra, hogy élj vagy meghalj azért az igazságért. Látod ezt a társadalmainkat emésztő betegséget? Mindez a gondolkozásmódunkra vezethető vissza”/ Alan Vincent/
Jó írás; így jár az ember, ha fontosat akar írni a szeretetről, ám belefut egy interjúba. 🙂 A Fuentes-jelenség több, ismertebb képviselőjét fogadták / futtatták magasabb körökben Magyarországon is az utóbbi időben, miért is felvetem a lehetőségét annak, hogy hatalmi törekvések eszközei is ők. A hétvégén Phoenix-en történtek erre utalnak: Charlie Kirk megüresedett helyére lett nagy a kereslet, és mindenféle a kínálat.
Szkülla és Kharübdisz között szoros a kapu, keskeny az út.
Kedves Ádám!
Nekem nagyon tetszett az interjú egy nem tudok Veled egyetérteni abban, hogy Nick Fuentesben nincs szeretet. Karcosan fogalmaz, groteszk, ironikus a humora. Én ezt nem szeretetlenségnek nevezném, hanem vagány férfiasságnak.
Nő létemre nekem is ugyanilyen a humorom egyébként.
Úgy gondolom az írásod alapján, hogy Jézusra is azt mondanád, hogy nincs benne szeretet, hiszen kiverte a kufárokat a templomból, meg olyanokat mondott a farizeusokra, hogy „a sátán az atyátok”. De durván fogalmazott nem egyszer Keresztelő Szent János és Szent Pál is.
Egyébként Charlie Kirk odáig volt Izraelért, valószínűleg ezért lehet ő valódi keresztény, ezért szabad őt dicsérni akár Neked is.
Nem vagyok Nick Fuentes-szakértő, de amit néztem tőle az elmúlt napokban, azzal abszolút egyet tudok érteni és a stílusát is nagyon élvezem. Ez a kemény, férfias, megalkuvás nélküli szeretet. Az, amelyik ostort fon, ha kell, amelyik azt mondja, a sátán az atyátok, ha kell.
Elég volt a töketlen, öncenzúrázó, immunhiányos kereszténységből!
Kedves Gazella,
ha csak ezt az interjút néztem volna, talán még egyet is értenék veled, bár engem ebben az interjúban is mélyen megdöbbentett Nick Fuentes néhány mondata. De máskor, máshol is hallottam őt beszélni, és rengeteg piros lámpa gyulladt ki bennem attól a lelkülettől, amit visszatérően érzékelek benne. Nem a tökösséggel van a bajom, sőt. Szerintem is elég volt a töketlen, öncenzúrázó, immunhiányos kereszténységből. Charlie Kirkben pont a bátorságot, az igazságszeretetet, a bevállalós egyenességet tisztelem, vagyis azt, hogy tökös volt.
Az Izráel-szeretete nem tette számomra Charlie Kirköt sem rokonszenvesebbé, sem ellenszenvesebbé. Nem vagyok cionista. Nick Fuentest viszont ellenszenvessé teszi számomra az érzékelhető zsidógyűlölete. Ezen a téren nem a tökösség vagy a töketlenség számít, hanem a szeretet vagy annak hiánya. És itt hatalmas különbséget látok Charlie Kirk és Nick Fuentes között. Nick Fuentes szájából nekem a Christ is King! is úgy hat, mint a zengő érc és pengő cimbalom. Fals hang.
Kedves Ádám!
Köszönöm a választ!
Tudnál esetleg linkelni nekem olyan adást tőle, ami alapján zsidógyűlölőnek gondolod? (Nem egy rövid, kivágott részre gondolok, hanem egész adásra, hogy a kontextus is meglegyen.)
Gazella,
jogos a kérésed, mert valóban könnyű ráaggatni valakire ezt a címkét, sokszor vált politikai bunkósbottá, és én is nehezen bízom a fősodratú média karakterológiájában. Ugyanakkor tény, hogy Fuentest nemcsak a progresszív média, hanem a konzervatív világ jelentős része, mélyen jobboldali, számomra egyértelműen hiteles, a provokatív hangvételtől sem idegenkedő emberek is úgy tartják számon, mint aki utálja a zsidókat, de legalábbis ezzel a retorikával szerez magának követőtábort. A Morgan-interjúban ugyan hangsúlyozza, hogy vannak zsidó barátai, és a hivatalos adatoknál inkább több zsidó halt meg a holokausztban, vagyis igyekszik lerázni magáról az antiszemita és holokauszttagadó vádat, mégis nehéz nem azt hallani a szavaiból, hogy a túlzott befolyással bíró zsidókat tartja Amerika ellenségeinek. Amikor kineveti a holokausztot túlélő bácsit, majd ezeket összekapcsolom azzal, hogy szerinte Hitler menő, akkor a hajam az égnek áll és nem akarom őt mentegetni. Mert ez a srác vagy tényleg gyűlöli a zsidókat, vagy felelőtlenül játszik olyan kódokkal, amelyek a múltban a zsidók irtásához vezettek, és a jelenben is nagyon veszélyesek, amikor a zsidók elleni harag a progresszív baloldalon is rendkívül erős, és az ún. woke-jobboldalon is növekszik. Úgy tűnik, még a szüleit is megdöbbentette, ahogy a zsidókról beszélt, és számomra is visszatetsző, visszataszító ez a beszédmód (akár komolyan gondolja, akár csak provokál).
Értem.
Szerintem több kell egy ember ilyen durva megítéléséhez és megbélyegzéséhez (szeretetlen, gyűlölködő), minthogy ez a hír járja róla, vagy ha rosszhiszeműek vagyunk, így is lehetne akár érteni a szavait.
Én értem, mit mond. Semmi gyűlölködőt és szeretetlent nem látok benne.
Az se zsidógyűlölet, ha valaki azt gondolja, befolyásos zsidó emberek is ártanak az országának.
Köszönöm az érdekes beszélgetést, Isten áldjon!
Kedves Ádám!
Nagyon jó írás, ami nagyszerűen világít rá az egyetlen „gyógymódra”. Bennem a belinkelt vita kapcsán viszont ismét felmerült az egyik, a pszichológiai szelet is. Sok esetben, ha valaki meg van bizonyosodva az igazáról, akkor amellett, hogy szinte lehetetlen kibillenteni álláspontjából, még élvezi is, a szituációt. Sőt, sok esetben még direkt húzza, bosszantja is vitaparterét. És a vita végén csak megerősödik elképzeléseiben. Kicsit ezt éreztem Charlie Kirk kapcsán is. (Ezért sem feltétlen tudok mit kezdeni azzal, amikor az általad belinkelt vitát, ha jól emlékszem, „szellemi lincselésnek” nevezted. Még, ha kívülről nézve annak is hatott.) De ez igaz Trump elnökre vagy a most zajló darts vébé kapcsán az ifjú zseni Luke Littlerre is. Szinte élvezi, amikor kifütyüli a közönség, és nyilatkozataiban be is szól nekik. És ez a lelkiállapot teljesen független attól, az adott személynek (részben vagy egészben) igaza van-e. (Kirknek igaza volt.)
Én is átéltem hasonlót, amikor annak idején velem, az „ifjú titán” hívővel gyülekezetem „vaskalapos” vezetősége elbeszélgetett. Vagy gyülekezeti órán „kötöttek belém” gyülekezeti tagok. Az segített közelebb kerülni egymáshoz, amikor egy parázsnak ígérkező, vezetőséggel történő találkozáskor, ahova én alaposan „felvértezve” érkeztem, rögtön a legelején, a legkevésbé sem konfrontatívan azzal kezdték, hogy „János, most egy olyan helyzetben vagyunk, ami számunkra is teljesen új. Azért kértük ezt a beszélgetést, hogy Isten előtt közösen együtt jussunk valamire.” És ez az estemben „ütött”. Nyilván az életkorom előrehaladtára is szükség volt, de ha tényleg szeretettel fordulunk valaki(k) felé, az (legalábbis jó esetben) működik. Sőt, talán csak az.