Szabados Ádám

Richard Dawkins egy szokásos esős reggelen arra ébredt, hogy a patinás kaliforniai Berkeley Egyetem törölte az eseményt, amelyen előadott volna, és nem is annyira finoman jelezték, hogy iszlamofóbiája miatt már nem kívánatos személy arrafelé. A döntés meglephette a híres etológust, mert a hetvenes évektől ő fémjelezte azt a szekularista mozgalmat, amely a diadalmenetét éppen annak köszönhette, hogy a vallásokat nevezte az emberiség legfőbb problémájának. Dawkins modern Jeanne D’Arc-ként cipelte a hátán a felszabadítás zászlaját, csak az ő látomásában nem a britek, hanem a vallások képezték az elnyomó gonoszságot. A tömegek éppen ezt szerették benne, és – ha már a középkori hősöket használjuk analógiaként – úgy követték, mint egy második Luthert, aki immár nem csupán a pápaságot „törli el”, hanem magát a vallást is. Cudar ébredés Dawkinsnak, hogy a felvilágosult élcsapat most éppen őt „törli el” és teszi a sötét középkor részévé.