Sokak szerint az istenfélelem a gonoszság egyik fő forrása, mert úgy gondolják, hogy az istenfélelemnek nevezett attitűd végső soron az elnyomó hatalmi struktúrák fenntartását szolgálja. Akik az istenfélelem alapján élnek, akár a legocsmányabb bűnöket is képesek eltakarni vele. Jól ábrázolja ezt A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) c. Hulu sorozat, melynek disztópikus világában Isten nevében tartanak fenn egy rettenetes zsarnokságot, ahol az egyik legkibírhatatlanabb kellék a gonoszságot elfedő kegyes nyelvezet. Ez nem csak képzelt világokban lehet így. Richard Dawkins és Christopher Hitchens vehemens valláskritikáikban a vallásokat tették felelőssé a világban lévő konfliktusokért, háborúkért, erőszakért és elnyomásért, hiszen aki féli Istent, az maga is félelmet terjeszt, és jó eséllyel félelemben tart másokat.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Szabados Ádám
Hodász Andrásnak keresztény szeretettel
Kedves Hodász András! Tudom, kapsz mostanában hideget-meleget, de engedd meg, hogy legutóbbi nyilvános megszólalásod kapcsán én is megszólítsalak, mert van néhány kérdésem. Ezt írtad ki az Instagramra: „Hosszú időbe telt, de megértettem, hogy keresztényként kötelességem gyűlölni a melegeket, bevándorlókat, másképp gondolkodókat, de legfőképp a pápát, ezt a demens vénembert, akinek van mersze szeretet hirdetni, ja és persze azokat a papokat, akik ellenzéki politikusokkal szerepelnek egy fényképen.”
Marx és Sátán
Döbbenetes könyvet fejeztem be. A szerző Richard Wurmbrand romániai lelkész, aki tizennégy évet töltött kommunista börtönökben. Wurmbrandot Visky András erdélyi drámaírón keresztül szerettem meg. A Fogoly vagyok c. könyvecskében édesapja Wurmbrandról szóló visszaemlékezéseit szabdalta kiváló dramaturgiai érzékkel rövid történetfoszlányokra. Ezekből ismertem meg „Richárd rabbi” szárnyaló szellemét. Az én példányomba András a konyhaasztalukon tréfás üzenetet firkantott, utalva egy beszélgetésünkre: „Ádám! Ez itt egy fölfelé pörgető mókuskerék! Szeretettel, öleléssel: András. 2003. június 12.” Azóta végigolvastam Wurmbrand több könyvét, a Beszédek a magánzárkában-t másodszor is, a Mélységben járattad őket c. életrajzi regényét pedig a feleségemmel olvassuk éppen újra. Régi ismerősként köszöntöm a történeteit. Valóban fölfelé pörgettek. Egy viszont eddig kimaradt: a Marx és Sátán (Stephanus, 1997). Ez az a könyv, ami újdonságként robbant most a lelkembe.
Szakmai minőségbiztosítás vagy ideológiai bullying?
Sorra jönnek a hírek, hogy Ausztrália egyes tartományaitól és az USA egyes államaitól Kanadán át Franciaországig betiltják és kriminalizálják a nemi orientáció megváltozására irányuló terápiákat (hivatalos nevén: SOCE), illetve több országban azt is, ha valaki ilyet ajánl vagy a változásért imádkozik (Kanadában pl. idéntől a pszichológusokat és lelkészeket fenyegető büntetés akár öt év börtön). Angliában néhány hete elhalasztották a döntést, miután több ezer keresztény vezető jelezte, hogy nemcsak ellenzik a törvényt, de készek börtönbe is menni, ha a tiltás érvénybe lép. A terápiák teljesen szokatlan és meghökkentő betiltása és kriminalizálása mögött az a feltételezés áll (vagy legalábbis arra hivatkoznak), hogy ezek a terápiás beavatkozások (amelyeket rendre a senki által nem használt „konverziós terápia” elnevezéssel csúfolnak) növelik a pszichés és szociális sérülés kockázatát.
Apaáldozat
Emlékszünk még Fekete-Győr András babahordozós fotójára, és arra, hogy mit írt Rákay Philip az újraposztolt fotó fölé? Emlékszünk, milyen botrány kerekedett belőle? Csak a politikai dimenzió miatt nem szólaltam meg akkor, mert egyébként elképesztően tanulságos mind a kép, mind a reakció. Politikai szempontból tőlem lehetne fordítva is: a jobboldali médiaszemélyiség van babahordozóban és a momentumos politikus írja a kép alá, hogy „szép új világ”. Ez a kérdés messze túlmutat a politikán. Sőt, éppen onnan szeretném most kivinni. De bevallom: a fotót látva bennem is összerándult belül valami. Pedig lehet, hogy Fekete-Győr András csodálatos édesapa. Sőt, példamutató édesapa. Talán még a babahordozóban is. Nem tartom magam példaapának, de én is pelenkáztam időnként a fiaimat. Ezt teljesen okénak tartottam. Nem olyan ösztönös szeretettel csináltam, mint a feleségem, inkább levittem a szemetet, vagy elmentem vásárolni, de ha kellett, én is bevállaltam. Az ölembe is vettem őket, babakocsit is toltam, és amennyire tőlem tellett, igyekeztem gyakori érintéssel is kifejezni a fiaim iránti szeretetemet. Nem kell egy apának hidegnek lennie.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK