Egyszer Churchill fiatal protezsáltja került be a brit parlamentbe. A zöldfülű képviselő az első ülésnapon odafordult a tapasztalt államférfihoz és kipirulva mondta: „Végre szemtől szembe látom az ellenséget!” Churchill, aki sok harcot megvívott már és jól ismerte a parlamenti viszonyokat, azt válaszolta: „Akik szemben foglalnak veled helyet, az az ellenzék. Az ellenség a hátad mögött ül.” Egyes beszámolók szerint azt is hozzátette: „Az igazi ellenségeid a gyávák és ostobák.” Vajon nem úgy van, hogy sokszor mi is a velünk szembenállókkal készülünk megvívni a csatáinkat, holott az igazi veszélyt azok jelentik ránk, akikre számítanánk a harcainkban, de gyávák vagy ostobák? Vajon nem mi vagyunk időnként mások számára a gyávák vagy az ostobák? (Ne lépjünk át ezen túl könnyen: a gyávákról és ostobákról a Szentírásnak is igen rossz véleménye van!)
A harcainkban sem a gyáva, sem az ostoba nem fog tudni támogatni bennünket, viszont mindkettő bajt hoz ránk. Az ostoba nem képes felmérni az erőviszonyokat, nem tud különbséget tenni, nem ismeri fel az alkalmas időt, akkor keres békét, amikor harcolni kell, akkor ránt kardot, amikor épp mindenki letenné a fegyvert, olyanokkal köt szövetséget, akik hiteltelenítik az ügyet, olyanokat tesz ellenséggé, akik a barátaink, irgalmat gyakorol, amikor az ítéletnek lenne helye, és vagdalkozik, amikor szelíd beszédre volna szükség. Az ostoba nem ismeri a belső nyugalmat, amely a megfelelő pillanatban bölcs cselekvésre ösztönöz, ezért állandóan kapkod vagy késlekedik, és amikor cselekszik, inkább árt az ügynek, mint használ.
Hasonló hozzá a gyáva. A gyáva nem akar harcolni, mert a félelem a vezérlőelve. Mindenáron kerüli a konfliktust, ezért akarata ellenére állandóan konfliktust generál. Mivel fél, nem vállalja a harc felelősségét. A nyugalom megőrzését szolgáló elvtelen békéket köt, de ezek tartósítják a feszültséget és lehetetlenné teszik a valódi feloldást vagy az egészséges szétválást. Sok konfliktus a gyávák miatt húzódik és ragad be hosszú időre. A gyáva nem akarja elveszíteni a kapcsolatait, mert fél, hogy a barát ellenséggé válik és neki is harcolnia kell. A gyáva nem akar elköteleződni, mert az rá nézve veszélyt jelent. A harcos számít rá, de ő nem fedezi a harcost, inkább titkokban tárgyalni kezd. A gyáva és az ostoba sokszor megkülönböztethetetlen egymástól, mert a gyávaság többnyire ostobává tesz, az ostobaság meg gyakran gyávává.
De miért kell egyáltalán harcolni? – gondolják talán most egyesek. A válasz egyszerű: soha, egyetlen jó ügy sem jutott meg diadalra harc nélkül! Ha a bölcsességet és a harcot elválasztjuk egymástól, azt kockáztatjuk, hogy az ostobák és a gyávák vegyék át az irányítást. Sir William Francis Butler katonatiszt és író mondta: „Azt a nemzetet, amelyik mindenképpen vastag választóvonalat akar húzni harcosai és gondolkodói közé, az a veszély fenyegeti, hogy a harcait ostobák fogják vívni, a gondolkodást pedig gyávák fogják végezni.” Ha ez bekövetkezik, nincs szükség többé külső ellenségre. Ha a gyávák végzik a gondolkodást, soha egyetlen jó ügy sem győz, mert a cél a status quo fenntartása lesz. Ha az ostobák harcolnak, maga a harc fogja lejáratni a jó ügyeket. Az ellenség mögöttünk ül: a gyávák és ostobák, akikről úgy hisszük, velünk vannak.
Persze az is lehet ostobaság vagy gyávaság, ha velük kezdünk harcolni. Arról viszont jó megbizonyosodnunk, hogy nem mi vagyunk-e ők.
Jó írás.☺
Jézus mondta: „Boldogok a békességre igyekvők….” De itt nem fejezi be. A másik fele így szól: „…boldogok akik háborúságot szenvednek az igazságért…” Tökéletes egyensúly.
Az ostobák akkor igyekeznek békességre amikor háborúságot kéne szenvedni az igazságért és fordítva….de ez itt le van írva sokkal jobban. Kiváló okfejtés.
Ez volt a baja Európának a II. világháborúban amikor Hitlert meg kellett volna állítani. Talán De Gaulle volt aki azzal a mondattal tért haza, hogy „elhoztam önöknek a békét” – a hülye…és pár hét múlva lerohanták a nácik Franciaországot.
Szerintem az EU-ma hasonló bajokkal küzd: gyávák is meg ostobák is – a régi örökség, a mindenekfelett való békesség keresése.
vándor,
Dehogyis De Gauelle volt az! ha valakit, hát akkor őt pont nem kellene hülyének gondolni ebben a kérdésben, hiszen már a második világháború kitörése előtt 6-8 évvel, katonaként pont azt próbálta volna a francia hadvezetésnek előadni, hogy ne a Maginot vonalban, meg a nagyobb létszámú, de ezzel együtt sok képzetlen emberből álló statikus haderőben bízzanak. Ehelyett inkább szervezzenek jól képzett és alaposan felszerelt (modern technikával gépesített) kisebb létszámú de professzionális alakulatokból álló hadsereget, mert ez védené meg Franciaországot a németektől.
Persze a felettesei nem hittek neki…mások viszont úgy tűnik igen. Albert Speer szerint Adolf Hitler maga adta utasításba, hogy Nyugat-Európa invázióját De Gaulle elméleteinek figyelembe vételével kell megtervezni.
Később pedig, a németek hadi sikereit látván Pétain marsall már a fegyverszünetete tervezte Németországgal, mire De Gaulle és a vele szövetséges tisztek fellázadtak az új francia kormány ellen, elhagyták Franciaországot és külföldről szervezték meg a vilgháború alatt az ellenállást.
Szóval De Gaulle sem ostoba, sem gyáva nem volt, épp ellenkezőleg!
Akivel összekeverted, az Neville Chemberlain, egykori angol miniszterelnök. Ő ment haza a müncheni egyezmény után a Downing Street 10-be a következő szöveggel:
„My good friends, this is the second time there has come back from Germany to Downing Street peace with honour. I believe it is peace for our time. We thank you from the bottom of our hearts. Now I recommend you go home, and sleep quietly in your beds”
@vandor
“elhoztam önöknek a békét”-ezt a kijelentést Chamberlain brit miniszterelnök jelentette ki és nem De Gaulle.Hitler jól megvezette és átverte.Azóta az ostoba és naiv politikus egyik jelképe lett…
Elnézést, elírtam a miniszterelnök nevét. Helyesen: Neville Chamberlain.
Egyébként azidőtájt sokan osztották Angliában a lelkesedését, több közt pl. a királyi család és maga VI. György király is.
Valóban, ami a két világháború között Angliában és Franciaországban történt jól illusztrálja Ádám cikkét. Olvasmányaim alapján az a benyomás alakult ki bennem, hogy azidötájt a maihoz hasonló progresszív elmebaj uralkodott el az intellektüelleken arrafelé (talán Bertrand Russell volt az egyik fökolompos). Az I. világháború természetesen óriási sokk volt Európa számára, és sokan egyetértettek abban, hogy ilyesmi még egyszer nem fordulhat elö. A békét biztosítandó szinte a 60-as évek hippijeit megszégyenítö békemozgalom alakult ki, ami annyira naív volt, hogy például követelte a brit tengeri flotta megsemmisítését. „De mi lesz ha az önök ellenségei nem követik önöket a leszerelésben?” „Hát, valakinek csak elöl kell járni a jó példa mutatással.” volt állítólag az általános válasz a kételkedésre. Odáig mondjuk talán nem mentek el, hogy a fegyvereiket megsemmisítsék, viszont új fejlesztések nem történtek. Ennek ellenére amikor a németek megtámadták a franciákat 1940-ben, a németeknek nem feltétlenül voltak több és jobb fegyvereik, viszont óriási különbség volt a két sereg moráljában, ami például olyan dolgokban is megmutatkozott, hogy a német pilóták kétszer annyi idöt töltöttek a levegöben mint a franciák, stb. Szóval Chamberlain csak a jégyhegy csúcsa volt.
Bocsánat De Gaulle és köszi barátaim.
Chamberlain félreismerte Hitlert és mozgalmát, azt hitte: engedményekkel leszerelheti őket. De nem biztos, hogy 1938-ban Anglia készen állt egy háborúra Hitlerrel, nem biztos, hogy sikeresen meg tudták volna vívni. De Gaulle csakugyan nem volt sem gyáva, sem buta. Viszont nem volt elkötelezve a demokráciának, mint 1958.ban is bebizonyította, némileg autoriter értékrendje volt. A franciák pedig NEM álltak az elején tömegesen De Gaulle mellé. Az elején mindenki Pétainben bízott, illetve szinte mindenki. Csak lassan esett le mindenkinek, hogy a vichy-i rendszer egyszerűen fasiszta és kollaboráns rendszer, sokan kezdetben egy konzervatív-nemzeti mgújulást láttak a rezsimben – és persze a semlegességet.
Sziasztok!
Àdàm, köszönöm a posztot, üdítő és gondolatébresztő volt olvasni.
Engedjétek meg, hogy kicsit nem a konkrét történelmi helyzetre reagálnék, hanem Ádám általános téma felvetésére.
Az ostobákkal kapcsolatban: Példadabeszédekben sokat olvasni róluk, úgyis mint bolondok. Két dolgot emelnék ki: a túl gyors ítélet alkotàst és az „én úgyis tudom” hozzààllàst.
A gyors ítélet alkotàst egy-egy egyházi személy döntésével kapcsolatban, pl. mondjuk a népegyhàzból való kivàlàs kapcsán merül fel. Lehet a bent maradás és a kivàlàs is helyes döntés hiszen a helyzeteink különbözőek. Az emberek életében is fontos a kontextust figyelembe venni, nemcsak az igetanulmànyainkban. Legyünk gyorsak a hallásra, és késedelmesek a szólàsra. Azt mondjàk, hogy lelki gondozásban is minden tizedik mondatot kell kimondani, ami eszünkbe jut.
Az „úgyis tudom” hozzààllàs pedig össze is kapcsolható egyik előző posztoddal, Àdàm, ahol az engedelmességről, és annak hiányáról írsz. Tanítani akarunk, ahelyett, hogy tanulnànk. Pedig lenne mit. Rengeteget veszítünk ezzel. A saját egónkban gyönyörködünk, és nem látjuk, hogy egészen kevesek vagyunk objektív szemmel nézve.
Ádám!
Ezt a posztot nem értem. 🙂
– Kiről szól, és kinek?
– Mi ellen harcolunk?
– A hívők harca közös, vagy harcolhatnak ellenkező dolgokért?
– A bármi ügyért történő harcunk minősít minket?
– A harcunkban mellettünk, mögöttünk az „ostobák és gyávák” a testvéreink?
– Ha igen, akkor ők az „igazi” ellenségeink?
– Hogy bizonyosodhat meg bárki arról, hogy nem ostoba vagy gyáva, ha épp azért teszi az ostobák és gyávák cselekedeteit, mert ostoba és gyáva?
Csabacz,
a poszt üzenete általános, a tanulsága sok helyzetben igaz, nem akartam aktuálisabbá tenni, mert nem is valami konkrét dolog kapcsán írtam. A Churchill-anekdota ihlette kb. fél évvel ezelőtt.
Értem…
Kerestem az igei párhuzamokat.
Meg hát milyen jó is az ha az ember valamit megért és élete részévé teszi…
Kérdéseim innen fakadtak.
Rendben.
Köszönöm.
Én sokszor érzem, hogy ebbe a kategóriába tartozom. Emiatt aztán legtöbbször inkább a tétlenségbe menekülök. Ami ugyanúgy lehet ostobaság vagy gyávaság egy helyzetben, amikor inkább ki kellene állni. De akkor most mit tegyünk, anyám lányai, asszonyok?