Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Minden kornak és kultúrának megvannak a maga nehézségei a bibliai szöveggel. Az ókeresztény kor görög teológusai számára például az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy a Biblia szenvedélyeket tulajdonít Istennek, ráadásul nem is mindig a görög esztétikai ízlésnek megfelelő stílusban. No meg az, hogy az Ószövetségben Isten anyagi értelemben áldja meg az övéit, és zavarba ejtően erotikus időnként a nyelvezete.
Egy cikk erejéig szeretném ünnepelni a multikulturalizmust. De nem akármelyiket, hanem azt, amely Krisztusban van. A multikulturalizmust Krisztuson kívül rendkívül kockázatosnak tartom. Összetartó erő nélkül a kultúrák vegyítése rengeteg társadalmi feszültséget szül, a mai nyugati elitek pedig mintha ijesztően naivak lennének a világnézetek jelentőségével és a bűn erejével kapcsolatban. Hosszútávon elkerülhetetlenek a konfliktusok, ha egészen különböző hitekkel és szokásokkal élő embereket nagy mennyiségben összekeverünk. Ha a különbségeket nem hidalja át valami közös cél és a szeretet, kicsi az esélye annak is, hogy ezeket a konfliktusokat békésen oldják fel. Viszont amennyire nagy kockázat a multikulturalizmus a társadalmakban, annyira nagy áldás lehet az egyházban. Ez utóbbiról hadd mondjak néhány szót.
Egy ideje fogalmazom már magamban ezt a cikket. Amikor egy első változatát átküldtem Hamar Dávid barátomnak, azt válaszolta, hogy ez inkább két cikk, és így egyben könnyen kioltják egymás üzenetét. Ráadásul az elsőt valószínűleg szeretni fogják, a másodikban viszont sok a kockázat. Elgondolkodtam ezen. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen azt a két cikket próbálom megírni, amit Bese Gergő katolikus pap és Kovács Viktor evangélikus lelkész lényegében már megírtak. De nem akarok két cikket írni, hanem éppen azt a kettősséget szeretném integráltan láthatóvá tenni, ami bennem van, és amit az említett két publicisztika is együtt megjelenít. Kovács Viktor az írásában azt hangsúlyozza, hogy az evangélium minden „oldali” embernek szól, ezért tapintatosnak kell lennünk, amikor közéleti kérdésekben fogalmazunk meg egy álláspontot. Bese Gergő viszont azt emeli ki, hogy Jézus „nem akart álarcokat felvenni, hogy hitelesnek tűnjön”, akkor is kimondta az igazságot, ha az egyeseket esetleg bántott. Pontosan erről a két dologról szeretnék beszélni, együtt, álarc nélkül, ahogy bennem kavarognak.
Az élet egyik különös misztériuma, hogy egymást követő generációk drámái sűrűsödnek ismétlődő pillanatokba. A jelen ezáltal a távolodó múltban nyer értelmet, vagy épp fordítva: a tegnap kapaszkodik korokon átívelő horgonnyal a mába, mielőtt végleg elfelejtik. Mint október 23-án, nemzeti ünnepünkön, amiről egy felkavaró személyes emléket osztok most meg, melybe piros tintaként édesapám emlékei is belefolynak. T. S. Eliot írja a Négy kvartettben: „Jelen idő és múlt idő / A jövő időben talán jelen van, / S a jövő idő ott a múlt időben.” Kierkegaard szerint a jelen, a múlt és a jövő összekapcsolása annyira fontos, hogy az abszolút magában az ismétlődő pillanatban jelenik meg. Amint a spirál, amely vissza-visszatér, mégis halad, az idő is az ismétlésben fedi fel valódi irányát. A jelent és a jövőt a múltból tudjuk megérteni, illetve amikor az újra megjelenik a mában. Ebben az időspirálban először tizenöt évet menjünk vissza, arra a helyszínre, ami most számomra a központi emlék.
Nem tudtam olyan gyorsan jegyzetelni Andrea szavait, hogy mindent szó szerint visszaadhatnék, de megpróbálom a jegyzeteimből és az emlékeimből rekonstruálni néhány gondolatát. Azért nem nehéz, mert a szívembe égtek. Andrea Minichiello Williams brit ügyvéd, a Christian Concern szervezet alapítója és a Christian Legal Centre igazgatója. Számos youtube videóban látni őt, ahogy az LMBTQ-lobbistákkal szemben áll ki a legkisebbek jogaiért. Néhány napja az IFTCC nemzetközi konferenciáján hallgattam őt, ahol szenvedélyes előadást tartott arról, hogy a genderideológia néhány évtized alatt hogyan formálta az Egyesült Királyság jogrendjét a maga képére, és mit tehetnek azok az országok, amelyek még nem adták meg magukat ennek az ideológiai szörnynek. Megrázó volt hallgatni őt. És nem is csak megrázó, hanem megszégyenítő, elborzasztó, de egyben hihetetlenül inspiráló is.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK