Meghallgattam Jordan Peterson keresztény egyházakhoz intézett üzenetét. Összességében egyetértek az üzenettel, fontos is, amiket mond, mi több, nagyon (!) fontos. A keresztény egyházaknak, gyülekezeteknek fel kell végre ismerniük, hogy a hit elnőiesítésével elidegenítik a férfiakat és elveszítik a jövő fiataljait is. Amit Jordan Peterson mond, azt mások is régóta mondják, de ezek szerint ez kívülről is jól látszik. Most viszont éppen erre akarok kitérni, hogy Jordan Peterson kívülről beszél, és ami a kereszténység lényegét illeti, mellé is. Ez egészen nyilvánvaló, amikor utána a muszlimoknak is mond egy hasonló beszédet, és olyan közhelyeket süt el a három könyves vallás közös hitéről, amilyeneket még a 60-as évek nagy ökumenikus párbeszédei idején pufogtattak vallási vezetők és virágokat szagolgató hippik. Az a tény, hogy éppen Jordan Peterson jön elő ilyesmivel, aki saját bevallása szerint mindennél többre becsüli az igazságot, nekem azt üzeni, hogy a kanadai pszichológus még mindig nem kész szembenézni a hit valódi természetével. Úgyhogy hadd fogalmazzak meg én is egy válaszüzenetet (amit ő nyilván nem fog elolvasni).
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Egyén
Ideje van az élvezetnek, és ideje a lemondásnak
Jézus azt tanította, hogy csak az lehet a követője, aki kész elveszíteni az életét érte és az evangéliumért (Mk 8,35). A lemondás alapvető a tanítványságban. Pál ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy aki tiltja a házasságot és az ételek élvezetét, démonokra hallgat (1Tim 4,1-5). Vagyis az élvezet is bizonyos szempontból alapvető a tanítványságban. Jézus nem azt kérte a sokaságtól, hogy böjtöljenek, hanem megszaporította számukra a kenyeret, sőt, borrá változtatta egy esküvőn a vizet, valamint rendszeresen együtt lakomázott bűnösökkel, ezért falánknak és részegesnek nevezték (Mt 11,19). Keresztelő Jánossal állították kontrasztba, aki viszont böjtölt és sáskákat evett. De Pál is gyakran böjtölt, virrasztott, botütést és megkövezést szenvedett el, hogy az evangéliumot hirdethesse. És Jézus sem csak lakomázott, hanem fáradhatatlanul szolgált, sokszor a fejét sem volt hova lehajtania, és végül az életét adta értünk.
A vándor hazatér
„A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog” – írta József Attila, és ezzel saját lelkiállapota mellett akaratlanul is megfestette korunk individuumát, az autentikus egyént, aki levetett magáról minden külső meghatározást és csakis belső érzései szerint él. Az egyént, akinek önmagát kell kitalálnia, ezért bár szabad, kozmikus magányban ül a semmi csupasz ágán és hangtalan vacog. De nem gyűlnek már köré a csillagok, hogy nézzék, nézzék, mert univerzumában ő az egyetlen csillag, a többi jelentőségét vesztve mind lehullt az égről. Csak az egyén van, saját visszhangkamrájába zárva, és nem tudja többé, ki is ő. A semmi kongó ürességében keresi önmagát, és ezerszer is elátkozott, mert tudnia kellene, sőt, egyedül neki kellene tudnia, hogy ki is ő, de mint egy elveszett gyermek az elvarázsolt kastélyban, a lehetőségek végtelen útvesztőjében bolyong.
A bűnbánat fakasztja ki a bűn tályogát
„Két nagy kegyelmi ajándék van, ami egy szentnek alapvető ebben az életben, a hit és a bűnbánat” – írja a nagyszerű puritán író, Thomas Watson A bűnbánat (Koinónia, 1999) című könyve bevezetőjében. A lélek a hit és a bűnbánat kettős kegyelmében él. „Ez az a két szárny, melyekkel a menny felé röpül. A hit és a bűnbánat táplálják a lelki életet, ahogy a meleg és a gyökér nedvessége a természetit.” (13) Majd így folytatja a bűnbánatról szóló elmélkedését: „Chrysostomus ezt találta a legjobb témának prédikációjához, amikor Arcadius császár előtt beszélt. Augustinus pedig azt kérte, hogy a bűnbánó zsoltárok előtte legyenek, amikor az ágyában fekszik, és gyakran tanulmányozta őket könnyek között. A bűnbánat soha nem múlja divatját: olyan gyakran élünk vele, mint a mesterember szerszámaival vagy a katona a fegyverével.” (13)
A megtérés vertikális
A keresztény hitet nem lehet csupán horizontális síkon megérteni. Különösen igaz ez a megtérésre. A megtérés (a keresztény élet kezdete) mindenekelőtt az Istennel való kapcsolatról szól. Ha felütünk egy tetszőleges dogmatikai tankönyvet, és rákeresünk a megtérés definíciójára, azt fogjuk találni, hogy a megtérésnek két eleme van: a bűnbánat és a hit. Egyik nélkül sincs valódi megtérés. Bűnbánat nélkül a megtérés nem igazi megfordulás, holott ez alapvető bibliai motívum, a megtérést jelző héber ige (שׁוּב) vagy a görög ἐπιστροφη főnév egyaránt utal valamiféle irányváltásra (vö. Jer 26,3; ApCsel 15,3). Aki megtér, az elfordul a rossz úttól és rátér a jó útra. Befejezi a tévelygést és hazatér az atyai házba. Ugyanígy, hit nélkül sem beszélhetünk valódi megtérésről, hiszen a bűnbánat Isten előtti bűnbánat. Az igazi bűnbánat része a bizalom (πίστις), hogy Istenhez vissza lehet térni, és hogy ő kész a megbocsátásra. A megtérésben ott van a bűn feletti szomorúság, és ott van az Istenbe vetett remény. Ott a bűnbánat, és ott a hit.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK