A Tűzfal podcast huszonhatodik részében a hit mozzanatát járjuk körbe, mégpedig abban a történetben, amikor Ábrahám kész feláldozni a fiát, Izsákot. A beszélgetéshez az ismert dán filozófus ikonikus könyvét hívjuk segítségül. Azt hiszem, az egyik legnehezebb beszélgetésünk volt eddig, nagyon mély és szinte megválaszolhatatlan, ugyanakkor a hit misztériumának szívét érintő kérdések kerültek szóba. Az epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Elmélkedések
Je suis református
Tegnap tömegek hallgatták Azahriah intelmeit, de az igazán fontos dolog egy szürke, öltönyös közegben történt. Balog Zoltán katartikus lemondása. Nem maga a lemondása volt a katarzis, hanem az, ahogyan lemondott. Isten embereként. Meghalt egy politikus és feltámadt egy lelki vezető. Nem, nem úgy. Nem átvedlett vagy átöltözött, nem átmentette a hatalmát. Nem ezt láttam. Nem egy hiúságában sértett ember szemfényvesztő mutatványa zajlott. Az történt, hogy egy megtörtségében, bűnbánatában földig hajolt ember igazi püspökké válva végre utat mutatott a szintén megalázott református népnek. Úgy mutatott utat, hogy rámutatott önmagában a bűnre. A bűn nem a kegyelmi kérvény támogatása volt, hiszen egy ártatlannak vélt embernek kért kegyelmet, hanem az, amit alázattal elismert, hogy az Isten harcát sokszor nem lelki, hanem testi eszközökkel akarta vívni. Politikusként, emberi erővel, nem az Isten embereként, lelki fegyverekkel. És lássuk be, sokan ezért is választották püspökké. Balog Zoltán lemondó beszéde őszinte volt, egyenes, sem önmagát, sem a bűnt nem kímélő, és mégis olyan, amelyben a kegyelem és az igazság útja rajzolódott ki. Az egyetlen út, amelyen járni lehet.
Egy karácsony, amikor az egyháznak nyugta lett az eretnekektől
Aranyszavú (Krüzologosz) Szent Péter „Beszéd Krisztus születéséről” című különös homíliája azt a békességet mutatja meg, amit az egyház az eretnekek veresége után él át. Krüzologosz Ravenna püspöke volt a Kr. u. 5. században. Egyik karácsonyi igehirdetésében visszaemlékszik arra, milyen irgalmatlanul nehéz teológiai viták bomlasztották az egyházat a megelőző évszázadban. A viták Krisztus istenségéről folytak, amit az ariánusok egyszer nyíltan tagadtak, máskor körmönfont nyilatkozatokkal és félreérthető formulákkal kérdőjeleztek meg. A 381-es konstantinápolyi zsinat tett pontot a viták végére, amikor is az egyház püspökei végleg megerősítették a niceai hitvallás homoousziosz formuláját és az ortodox hit győzelmet aratott az eretnekség felett. Hallgassuk meg, hogy beszél a békének erről az időszakáról Péter püspök karácsonyi homíliájában:
Mi következik Ferenc pápa szexuáletikai maszatolásából?
Régóta komoly fejtörést okoznak Ferenc pápa kétértelmű megnyilatkozásai, de a Hittani Dikasztérium legutóbbi nyilatkozata, amely lehetővé teszi azonos nemű párok egyházi megáldását, joggal veri ki a biztosítékot még azoknál is, akik eddig hajlandók voltak nagyon messzire elmenni abban, hogy Papa Francesco progresszív irányba való kikacsintásait a kétezer éves hagyományon belül értelmezzék. Most is nyilván elindul az örök vita, hogy a római katolikus hagyományfejlődés átírja, meghaladja vagy egyszerűen csak kibontja-e Jézus Krisztus és az apostolok tanítását. Szinte a végtelenségig lehet ezt folytatni a szexuáletikai nyitás területén is. Lehet vitázni, hogy vajon a Dikasztérium a melegpárok megáldásának engedélyezésével most felülírta azt, amit eddig az egyház a homoszexuális kapcsolatokról tanított, vagy csak egy üres gesztust tett, hogy megtartsa a németeket, vagy mindössze nyitottságot akart közvetíteni, ami nem ír fölül semmi lényegeset, legfeljebb megbirizgálja a konzervatívok érzékenységét, ami egyáltalán nem árt.
Reggeli naplójegyzetek a Leviticusról (26) – Ha békével hordozzák büntetésüket
„…ha majd megalázkodik körülmetéletlen szívük, és békével hordozzák büntetésüket, akkor visszaemlékezem a Jákóbbal kötött szövetségemre, az Izsákkal kötött szövetségemre meg az Ábrahámmal kötött szövetségemre, és visszaemlékezem az országra is.” (3Móz 26,41b-42)
Isten a szövetség áldásait és átkait sorolja ószövetségi népének. Ha a rendelkezései szerint élnek, megtartják parancsolatait, vagyis a szövetség rájuk eső részét, kész megáldani őket bőségesen. Ha azonban elhagyják a szövetséget, hátat fordítanak neki, Isten megvonja áldásait és rossz dolgokkal bünteti, fegyelmezi őket. Nem csupán arról van itt szó, hogy vétkeznek, hiszen azt az áldozati rendszer kezelni tudta, hanem arról, hogy hűtlenül elfordulnak tőle, hátat fordítanak neki, nyíltan szembeszegülnek parancsolatainak. A következmények ebben az esetben súlyosak és számosak.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK