A második világháború vége óta rengeteget beszélünk emberi jogokról. Emberi jognak nevezzük az élethez való jogot. Emberi jog a szabadsághoz és a biztonsághoz való jog. A művelődéshez való jog. A magántulajdonhoz való jog. A kulturális életben való részvételhez való jog. Emberi jog az, hogy ne lehessen senkit kínzásnak és kegyetlen bánásmódnak alávetni. Ahogy az is, hogy szabadon gondolkodhassunk és a véleményünket szabadon kifejezhessük. Az emberi jogokat 1948 óta egyetemes nyilatkozat rögzíti. Kevesen kérdőjelezik meg az emberi jogok létezését, a viták inkább arról szólnak, hogy melyek pontosan ezek a jogok és hol védelmezik ezeket megfelelően. Érdemes azonban bibliai nézőpontból kicsit a mélyére nézni ennek a kérdésnek, mert nem csak a gyakorlatban, hanem már fogalmi szinten is gondok vannak az emberi jogok értelmezésével.
Az emberi jogok gondolata arra az alapvetésre épül, amit humán excepcionalizmusnak neveznek, vagyis hogy az emberi faj kivételes helyet élvez a teremtés rendjében. Az állatoknak nincsenek olyan jogaik, mint az embereknek. Ezzel nagyjából mindenki egyetért, noha egyes morálfilozófusok és állatjogi harcosok, mint Peter Singer, magát a humán excepcionalizmust is tévedésnek gondolják, ezért az emberi jogokat inkább vallásos fikciónak vagy kiterjesztendő jognak tartják más élőlényekre (a jövőben akár robotokra is). Darwinista nézőpontból ez érthető, hiszen az emberi jogok és a darwinizmus között mindig éles szakadék húzódott, amit csak a világnézeti következetlenség iránti közöny tudott áthidalni, no meg a keresztény világnézet egyes elemeinek továbbélése a nyugati kultúrákban. Az emberi jogok tagadása a poszt-keresztény nyugati világban periférikus jelenség. Számos tanulmány bizonyította az elmúlt években, hogy az emberi jogok a keresztény világnézetből kerültek – átértelmezve – a progresszív gondolkodásba is, hogy olyan szervezetek képviseljék, mint a Soros György által létrehozott Human Rights Watch, az Amnesty International, a Helsinki Bizottság, és több tucat egyéb kormányzati és nem kormányzati hátterű szervezet.
Az emberi jogok meghatározásakor komoly dilemmát jelent, hogy minimalista vagy idealista kritériumot vegyünk-e figyelembe. Vajon az számít emberi jognak, ami a minimális emberi léthez szükséges, vagy az, amit egy ideális emberi létezéshez tartunk szükségesnek? És máris ugye rengeteg kérdés merül fel ezzel kapcsolatban. Emberi jog a lakhatáshoz való jog? A kultúrához való jog? Az oktatáshoz való jog? A migrációhoz való jog? Az alapjövedelemhez való jog? A fegyverviseléshez való jog? Az abortuszhoz való jog? A minimalista felfogás azt kockáztatja, hogy egy-egy hatalom akkor is az emberi jogok tisztelőjeként léphet fel, ha egyébként elnyomja és kihasználja alattvalóit. Az idealista megközelítés viszont véget nem érő vitákhoz vezet, hogy ténylegesen mi is számít emberi jognak, arról nem is beszélve, hogy a megnövekedett jogok alapján való követelések, a teljesületlenségük miatti panaszok, az önigazultság, az önsajnálat és a társadalmi igazságosság utópiájáért vívott folyamatos harc olyan kultúrát építhet ki, amely pont nem az emberek boldogságát szolgálja, hanem inkább növekvő elégedetlenségét és boldogtalanságát.
Az imént azt írtam, hogy az emberi jogok keresztény világnézeti alapról kerültek a progresszív nyugati gondolkodásba, de ez csak félig igaz. A keresztény teológia hisz az ember különlegességében, méltóságában, egyedülállóságában, mert az embert – az állatokkal és a növényekkel ellentétben – Isten képmásának tekinti. A Szentírás első lapjain azt olvassuk, hogy Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára alkotta. Ez az emberi méltóság alapja. De ez a hasonlatosság nem pusztán elvont érték, amellyel az embert beárazzuk, hanem az Istennel való kapcsolatra teremtett lét, illetve az Istennek való számot adás felelőssége. Ahogy Emil Brunner mondta, az ember lényegéhez tartozik a felelősség, az nem pusztán egy tulajdonsága az embernek, hanem létének szubsztanciális eleme. Az emberi viselkedés megítélésének jogalapja Isten. Bármilyen jog, amely az ember viselkedéséhez kapcsolódik, Istentől ered és köze van a felelés kötelességéhez, vagyis a felelősséghez. Tehát ahhoz, hogy Isten igazsága mit követel az embertől és az ember hogyan reagál erre. Innen indul el az emberi jogokról való keresztény gondolkodás.
Ha az emberi jogokat pusztán az ember és ember közötti horizontális kapcsolatban értelmezzük, és nincs a képletben az Istennek való felelés kényszere, akkor az emberi jog mindig konszenzus eredménye lesz, amelyet bárki, bármikor felrúghat. Ha nincs rajtunk kívül álló, transzcendens vonatkoztatási pont, akkor az emberi jog valójában emberi megállapodás, amelynek pontosan akkora az érvényessége, ahányan és ameddig benne akarunk lenni a megállapodásban. Így az emberi jog nem elidegeníthetetlen, hanem nagyon is elidegeníthető, és senki nem mondhatja, hogy a jog elidegenítése jogtalan volna, ha nincs megegyezés abban, hogy azt be akarjuk tartani. Az emberi jogok elidegeníthetetlensége abból a gondolkodásból származik, amelyik az Istennek való felelésre épül. Ahogy az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat fogalmazott: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre.” A jog a szöveg szerint azért elidegeníthetetlen, mert a teremtő Isten ruházta fel azzal az embert.
A bibliai gondolkodásban az alap nem az emberek közötti testvériség, amit a felvilágosodásra épülő francia forradalom tett az emberi jogok alapjává, hanem az Istennek való felelősség. A felelősség alapja nem horizontális, hanem vertikális. Elsősorban nem az embertársainknak vagyunk felelősek, hanem az embertársainkért – Istennek. Ha horizontálisan értelmezzük a felelősséget, akkor úgy gondolkodunk, hogy ha a másik felelőssége, hogy velem így vagy úgy bánjon, akkor én megérdemlem, hogy ő így vagy úgy bánjon velem, ő pedig tartozik nekem azzal, hogy így vagy úgy bánjon velem. A másik iránti felelősségből így lesz az a fajta emberi jog, amelyik idegen már a Szentírástól. A bibliai gondolkodásban nem a másiknak tartozom azzal, hogy jól bánjak vele, nem is ő érdemli azt, hogy jól bánjak vele, hanem Isten várja el ezt tőlem és Istennek tartozom felelősséggel ezért. Amikor például Lemúélnak azt tanácsolja az anyja, hogy „ítélkezz igazságosan, ítéld meg a nyomorultnak és szegénynek a jogát” (Péld 31,9), nem az a kiindulópontja, hogy a szegény ezt megérdemli, hanem az, hogy a fiatal királynak Isten előtt ez a felelőssége. Nehémiás is Isten félelmére hivatkozva szólalt fel a júdaiak rabszolgasága ellen (Neh 5,9), Isten miatt védte a kiszolgáltatottakat.
Az isteni parancs az oka annak, hogy a bűneset után sem szűntek meg az emberi jogok, hiába érdemel az ember halált a bűne miatt, hiszen olyasfajta emberi jogok soha nem is léteztek, amelyek arról szóltak, hogy mit érdemlünk, mi jár nekünk, mivel tartozik nekünk a másik. Sem a bűneset előtt, sem a bűneset után nem követelhettünk magunknak jogokat, hiszen az, amit mi jognak gondolunk, valójában a másik kötelessége Isten előtt, nem érdem vagy tartozás, amit behajthatnánk. (Természetesen van behajtható tartozás, de most az emberi jogok mélyebb dimenziójáról beszélünk.) Az emberek Isten előtti kötelessége és felelőssége nem szűnt meg attól, hogy az emberiség elfordult Istentől, továbbra is számon kérhetők és számon is lesznek kérve, hogy hogyan bántak embertársaikkal. Az irgalmas samaritánus nem azért cselekedett helyesen, az irgalmatlan pap és lévita pedig helytelenül, mert a zsidó utazónak járt a segítségnyújtás, hanem azért, mert Isten azt parancsolta mindkettőnek, hogy legyen irgalmas. Ebben az értelemben tehát nincsenek elidegeníthetetlen jogok, ehelyett megmásíthatatlan isteni parancsok vannak, hogy hogyan viselkedjünk egymással.
Az egész bibliai gondolkodás nem individualista, de még csak nem is az emberi közösségből kiinduló, hanem háromdimenziós, amelyben az Istennek való felelés kapcsol össze az embertársammal. A bibliai gondolkodástól idegen az emberi jogoknak az a megélése, amely az egyént önmagában szemléli és számára elidegeníthetetlen jogokat követel. Idegen a Szentírástól az a gondolkodás, amelyben az egyén magának követel ilyen jogokat. Ebben a keretben az emberi jogok gondolata teljesen elszakadt annak eredőjétől és olyan gondolati keretbe került át, amely végső soron aláássa magának az emberi jognak a fogalmát is. Arról nem is beszélve, hogy követelőző, elégedetlen, panaszkodó, hisztis társadalmakat formál, amelyekben az emberek úgy gondolják, hogy megérdemlik a jó bánásmódot, sőt, a többiek tartoznak is nekik azzal. Elveszik a másiktól azt, amit a másiknak kellene odaadnia nekik, nem tartozásból, hanem Isten miatt, aki ezt kéri tőle.
Mikeás így prófétált: „Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az ÚR! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.” (Mik 6,8) Isten parancsolja, hogy törekedjünk a szeretetre. Isten nem fogadta el Káintól a választ, hogy vajon őrizője-e a testvérének (1Móz 4,9-10). Ábel vére Istenhez kiáltott a földről, és Isten számon is kérte azt Káinon. A bűneset után Isten azt parancsolta az övéinek, hogy szeressék őt és szeressék felebarátaikat is. Jézus megismételte ezt a két parancsot, arra kötelezve követőit, hogy szeressék a körülöttük lévőket és bánjanak jól még ellenségeikkel is. Nem azért, mert ez jár nekik. Nem jár nekik. Nekünk sem jár. Nem azért, mert megérdemlik. Mi sem érdemeljük meg. Nem azért, mert Isten igazságtalan és elfelejtett büntetni. Nem igazságtalan és nem felejtett el büntetni. Amikor ellenségeinkkel jót teszünk, sokszor eleven szenet gyűjtünk a fejükre (Róm 12,19-20). De mivel Isten is felhozza a napját jókra és gonoszokra egyaránt, tőlünk is azt várja, hogy bánjunk jól embertársainkkal. Őmiatta.
Emberi jogok abban az értelemben tehát nincsenek, hogy megérdemelnénk a jó bánásmódot vagy hogy a másik tartozna nekünk azzal. Emberi jogok abban az értelemben vannak, hogy a Teremtő minden embert felelősséggel ruházott fel, és elvárja tőle, hogy jól bánjon embertársával, hiszen a másik ember is Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve (1Móz 9,6; Jak 3,9). Ha kivesszük ezt az elvi alapot az emberi jogok mögül, vagy a szociáldarwinizmus fogja átvenni a helyét, amely már többször bizonyította, hogy számára az emberi jogok értelmezhetetlenek, vagy olyasfajta panaszos, nyűgös, hisztériás, abszurd világot teremtünk magunk körül, amelyben az emberi jogok sokasodásával együtt nő az elégedetlenség, az önigazultság, a követelőzés és saját boldogtalanságunk miatt boldog-boldogtalan szűnni nem akaró hibáztatása. Közben észrevétlenül eltűnik a kapcsolatainkból a hála és már eszünkbe se jut az Isten előtti felelősség. Az ilyen emberi jogok idegenek annak a Szentírásnak a világképétől, amelyből a kultúránk az ember egyedülálló méltóságának eszméjét kölcsönözte.
érdekes dolgok ezek az emberi jogok..
Pál apostol pl. nem harcolt az emberi jogokért pl. kifejezetten támogatta, hogy vki maradjon meg rabszolgának és ne lázadjon fel…
Wilberforce pedig harcolt a rabszolgatartás ellen.
MLK-ról inkább nem szólnék.
Mától a mandineren is! 🙂
Köszönöm, Ádám, ez telitalálat…
A kérdés már csak az, hogy a társadalomba tömörült emberek miképpen érvényesíthetik jogaikat úgy, hogy a felelõsségeiknek is megfeleljenek. Lehetséges-e ez egyeltalán manapság az ítélethez közeledve?
http://churchofgod.hu/content.php?act=maganjog
Erről a bejegyzésről Assziszi Szent Ferenc imája ugrott be nekem.
„Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.
Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,
nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.
Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
Ámen.”
Sokat segít ez az ima nekem az önsajnálat leküzdésében, hogy ne legyek azért szomorú, mert mások így vagy úgy megbántottak, vagy mert valami nincs amit szeretnék. Isten felé fordulva, úgy cselekedni, ahogy Isten mutatja az utat, az segít az önsajnálaton átlendülni.
Folytatom a gondolatmenetet: az emberi jogok csak a felelős hozzáállás mentén állnak össze egy egységes, konzisztens rendszerré. Az alapjogi konfliktusok feloldásának a módszertana — a másik emberi joga arányos módon korlátozhatja az enyémet és fordítva — épp ezt a felelősséget, sőt, továbbmegyek, a „szeresd felebarátodat, mint magadat” elvét, illetve a „senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is” (Fil 2,4) elvét tükrözi.
Ezen alapelvek elvetése leginkább csak aránytalanságot és inkonzisztenciát hoz a rendszerbe, amint azt manapság látjuk is.