Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. február 14-én már egy napja potyogtak a bombák Drezdára. Az égő házak szép lassan tűzviharrá változtatták a barokk várost, és a légnyomáskülönbség iszonyú örvényként szippantotta magába és emésztette el a csapdába esett, tehetetlenül kapálódzó embereket. Történészek a mai napig vitatkoznak, hogy ez a lángoló pokol húszezer vagy kétszázezer embert porlasztott-e el azokban a napokban, de igazából mindegy is. A mindegy persze lehet úgy is mindegy, mint a tralfamadoriaknál, akik a halál láttán vállukat megvonva csak annyit mondanak: „így megy ez”, meg lehet úgy is mindegy, hogy a húszezer éppoly felfoghatatlan szám, mint a kétszázezer. Mindegy, legyen mondjuk százezer. Ha átlagolunk, ez három nap alatt annyi, mint tizennyolc nap alatt lenne hatszázezer, száznyolcvan nap alatt pedig hatmillió. Ipari szintű népirtás. A nyugati szőnyegbombázás elpusztított egy teljes várost annak polgáraival együtt, siettetve a náci Németország lélektani megroppanását és a háború végét. De ez akkor végül is rossz hír? Vagy ez is mindegy?
Kurt Vonnegut a drezdai iszonyatról írta Az ötös számú vágóhíd című regényét, a fekete humor egyik klasszikusát (a másik A 22-es csapdája Joseph Hellertől). Vonnegut művét egyszerre teszi megrázóvá a témája és a tónusa. A témáját azt hiszem, nem kell magyaráznom, a felvett tónust viszont egy kicsit igen. Ez az a halálvonal, amire az előző cikkemben utaltam. Ha nem tudjuk, mi a jó hír és mi a rossz, akkor a drezdai pokol sem más, mint bármilyen nap az időegyenes bármely pontján. „Az idő teljessége a teljes idő. Nem változik. Nem nyújt segédkezet. Nem figyelmeztet, nem is magyaráz. Az idő egyszerűen van. Ha pillanatról pillanatra éljük, ön is rá fog ébredni, hogy mindannyian borostyánba ragadt bogarak vagyunk.” Ez a dermesztő gondolat a könyvből maga a tónus. Meg ez a mondat is: „Ha tiltakoznak, ha azt hiszik, hogy a halál valami szörnyű dolog, akkor egy árva szót sem értettek meg mindabból, amit mondtam.” Az a bizonyos kalandtalan egyenes ez, a laposra kalapált alumíniumvilla, a halál vízszintes vonala. Vonnegut elbeszélő tónusa.
De vajon helyesen értjük-e Vonnegut regényét, ha elhisszük neki, hogy azt mondja, amit mond? Azt hiszem, igen. Vonnegut tényleg nem hitt a mennyben és a pokolban, ezért tényleg úgy gondolta, hogy végső soron egyszerűen csak „így van ez”. Ezt is akarta megírni. Ezt tartotta az egyetlen igaz nézőpontnak, ebből kifolyólag az egyetlen vállalható megközelítésnek, az egyetlen lehetséges műnek. A fekete humor színe mi más lenne, mint fekete. Az abszurd lényege az abszurd. Az idő egyszerűen csak van. Ezt kommunikálja az író. Mégis úgy gondolom, hogy Vonnegut szíve ezt egy pillanatig nem fogadta el. Mert ha elfogadta volna, nem Drezda lebombázásáról írt volna, és nem az uszodai gerinctörésről. Vonnegut pontosan tudta, hogy ezek rossz hírek. A szíve biztos volt abban, hogy ezek nagyon rossz hírek. Csak nem volt mihez mérje őket, ezért akarta elfogadni, és elfogadtatni, hogy „így megy ez”. Mert ha „így megy ez”, akkor nem kell azt a kérdést sem vizsgálnia, hogy miért „így megy ez”. „Az idők összessége az idők összessége. Az nem változik. És nem áll kötélnek sem fenyegetésekre, sem magyarázkodásokra. Egyszerűen: VAN.”
És van, igen, van egy mélyebb irónia is az egészben. A mélyebb irónia lényege, hogy Vonnegut nagyon is megrendült a drezdai bombázások abszurditásán. Nem tudta elfogadni, hogy az egyszerűen csak VAN. Azt hiszem, egy árva szót nem értettünk meg mindabból, amit mondott, ameddig azt gondoljuk, hogy a halál szerinte nem valami szörnyű dolog. Itt persze most egy sokszorosan rétegzett, irodalmilag kódolt érzelmi valóság kibogozására teszünk kísérletet, amely az egyik legnehezebb olvasói feladat, és könnyen tévedhetünk, mert valóban mesterművel és mögötte egy összetett emberi lélekkel állunk szemben. A nehézségre az író is figyelmeztetett. Lee Stringerrel 1998. október 1-jén folytatott beszélgetésében Vonnegut a következőt mondja az olvasásról:
„Tudnod kell olvasni, és nagyon jól kell tudnod olvasni. Olyan jól, hogy megértsd az iróniát! Én mondok valamit, de mást értek alatta, és te ezt felfogod. Elvárni, hogy sok ember legyen művelt olvasó, olyan, mintha azt várnánk, hogy mindenki játsszon kürtön. Rendkívül nehéz. Ahogy ebben a könyvben is (Időomlás) mondtam: ha belegondolunk, mi is az olvasás… lehetetlen. Az irodalom sajátos, vízszintes sorokba rendezett jelekből áll – mindössze huszonhat fonetikus szimbólumból, tíz arab számból és körülbelül nyolc írásjelből. És mégis, vannak emberek, például te is, akik ránéznek egy nyomtatott oldalra, és előadást rendeznek a fejükben – például a waterlooi csatát, az ég szerelmére. A New York Times szerint az Egyesült Államokban negyvenmillió ember tud elég jól olvasni ahhoz, hogy kitöltsön egy jogosítványkérelmet. Tehát a mi közönségünk nem lehet nagy, mert nekünk rendkívül képzett közönségre van szükségünk, hihetetlenül képzettre… Köszönöm, hogy megtanultad ezt a szinte lehetetlen dolgot.” (nevetés)
Vakmerő hübrisz lenne azt gondolnom, hogy én is megtanultam ezt a lehetetlen dolgot, de azt hiszem, Vonnegut, akit közeli ismerősei „sérült lélek” -ként jellemeztek, Drezdában keringőzött egyet a halállal. Mert „soha nem lesz művész, aki nem keringőzött a halállal”. Az én olvasatomban erről szól Az ötös számú vágóhíd. Vonnegut keringője a halállal. Hogy a drezdai örvénylő pokol miről szólt, azt csak az utolsó napon fogjuk megtudni.
Március 10-én, 80 éve volt Tokió bombázása hasonlóan gyújtóbombákkal, mint az 100-200 ezer civil halállal és egymillió hontalannal (a város gyakorlatilag faházakból állt).
Szóval több volt a halott, mint a két atombomba következményeként később.
Tényleg mindegy, hogy 10 vagy százezer. Hírek.