Olvasgatom a Krízis és katarzis (Harmat, 2009) c. interjúkötetet. A kötetben Erdélyi András olyan közéleti személyiségekkel beszélget, mint Bagdy Emőke, Kéri László, Heller Ágnes, Bod Péter Ákos, Korzenszky Richárd vagy Bihari Mihály. Az összes beszélgetés közül legjobban az Illéssy Jánossal, a KEVE vezetőjével készült interjú érdekelt, mert János nem csak közéleti emberként, hanem hívő keresztényként is vall az életéről. Jánossal évek óta együtt dolgozunk az Evangéliumi Fórum szervezésén, alázatos embernek ismertem meg. Ráadásul ő is éveket töltött az Egyesült Államokban. Tulajdonképpen ez utóbbi miatt írom most ezt a bejegyzést.

Erdélyi András arról faggatja Illéssy Jánost, hogy milyen kép alakult ki benne Amerikáról az ott eltöltött négy év alatt. Nyilván minden személyes élmény eltérő, az én tapasztalataim nem pont ugyanazok, mint Jánoséi, de kíváncsi voltam a válaszára. Az amerikaiak könnyű céltáblák, ha cinikus alapállásból fürkésszük őket. Nekünk, magyaroknak pedig az átlagosnál is több cinizmus jutott, ráadásul komoly sérelmekkel és kisebbrendűségi érzésekkel küszködünk, a kisebbségrendűségi érzés gyakori megnyilvánulása pedig a hangos önigazolás. Szeretjük az amerikaiak becsmérlésével megerősíteni önmagunkat, mint mikor az egyik testvér a másik testvér lenézésén keresztül akarja saját jelenlétét megszilárdítani a családban. Ujjal mutogatunk az amerikaiakra, hogy a mi létünk és kultúránk szükségességét igazoljuk a világ számára.

Illéssy János értékelésében viszont nyomát sem látom ennek az attitüdnek. „Anyagilag ekkor éltünk legszűkösebben, de intellektuálisan ez volt életünk egyik leggazdagabb periódusa” – kezdi válaszát. „Az amerikai életmód minden előnyével és hátrányával együtt. Amerika színes karakteréből itthon manapság inkább csak az utóbbit vesszük észre. Szerintem helytelenül. Felszínesnek tartjuk az amerikaiakat, amiben persze lehet némi igazság, csak éppen azt felejtjük el, hogy akad sok olyan nép, amelyik anélkül felszínes, hogy kedves lenne.” Majd hozzáteszi: „Félreértés ne essék, én nagyon szeretem a saját népemet, de azért vegyük már észre a jót másokban is!” Egyetértek. Tavaly írtam egy cikket az amerikaiakról, amelyben ugyanezt teszem szóvá.

János megnevez egy tulajdonságot, ami szerintem mindenkinek feltűnik, aki huzamosabb időt tölt az Egyesült Államokban. Az amerikaiak kedvesek. Igen, az amerikaiak gyakran felszínesek (nem az sok magyar ember is?), viszont jó érzés, sőt, kifejezetten gyógyító, amikor kedvesen bánnak velünk. Persze mi is tudunk kedvesek lenni, ha akarunk. Csak többnyire nem akarunk. És az amerikaiak is tudnak bunkók lenni, ha akarnak. Csak többnyire nem akarnak. A postán, az orvosnál, a hivatalban, az utcán, a boltban, az egyetemen, a szerelőnél: udvariasan és kedvesen közlekednek egymással. És ezt nagyon jó köztük megélni. Lehet, hogy nem tudják – bár tapasztalatom szerint sokan tudják –, hogy Magyarország fővárosa Budapest, de mosolyogva és érdeklődéssel kérdeznek arról, hogy milyen is ott az élet, és azonnal megkérdezik azt is, hogy ha már ott vagyunk náluk, tudnak-e esetleg valamiben segíteni. Azt a kérdést, hogy hogy vagyunk („How are you doing?”) nem gondolják komolyan, mert ezt inkább csak köszönésnek szánják. De mint köszönést komolyan gondolják. Udvariatlannak tartanák magukat, ha a másik embert látva nem kérdeznék ezt meg tőle. A kedvesség fontos az amerikaiaknak a legfelszínesebb emberi kapcsolataikban is.

János a válaszában arra is kitér, hogy mi okozhatja az amerikaiak felszínességét. „Amerikában az érintkezéseknek valóban létezik olyan formája, amely felületes, az érdekek minden bizonnyal jobban átszövik a kapcsolatokat. Ebben nyilván a tradíciók is szerepet játszanak. Nálunk valószínűleg azért mélyebbek a családi kötődések, mert a generációknak kényszerűen együtt kellett élniük, tehát erőteljesebb az egymásrautaltságunk. Ehhez képest Amerikában hamarabb szétszaladnak a családok, lényegesen nagyobb a mobilitás, ezer mérföldes távolságok választják el egymástól a rokonokat. Másfelől viszont tagadhatatlanul van az emberekben egy olyan alapvető indíttatás, amely a másik segítségére irányul. Ha nem is tettünk szert olyan mély barátságokra, mint itthon, de végig éreztük ezt a jóindulaton alapuló, őszinte segítőkészséget.”

Igen, a segítőkészség a másik dolog, amit én is megemlítettem volna. Az amerikaiak kapcsolatai funkcionálisabbak, mint a mi kapcsolataink, ami nekünk, magyaroknak furcsa és fájdalmas. Mi a jó kapcsolatokra inkább úgy gondolunk, mint célra, nem úgy, mint eszközre. Az amerikaiak a kapcsolatok értelmét hajlamosabbak a kapcsolaton kívül álló célban meghatározni, emiatt viszont rendkívül praktikusan gondolkodnak. Még mindig érződik a viszonyulásaikban a telepesek magányossága és a gyakorlati életben való egymásrautaltsága. Az amerikaiak teret adnak egymásnak, hogy mindenki megvalósíthassa az álmait, és mindig összefognak, ha valamit együtt tudnak csak megcsinálni. A kapcsolataik általában a közös feladatokra épülnek. Az amerikaiak zsigerileg segítőkészek, és zsigerileg optimisták. Vannak kivételek köztük is, vannak irigy és kicsinyes emberek, akik a maguk életét mások kárára élik, de azok az amerikaiak, akiket én megismertem, nem ilyenek voltak. Sem a teológián, sem a gyülekezetben, sem a fiaim osztálytársainak a szülei között, sem a hivatalokban, sem az utcán. Azok, akikkel kapcsolatom volt, azt keresték, hogy kinek és hol tudnak segíteni. És ha tudtak, segítettek is. Egyszerűen ilyen a kultúrájuk.

Nem akarnék az Egyesült Államokban élni, egész kinntartózkodásunk alatt vágytam haza Magyarországra, a saját kultúrámba. De amióta huzamosabb időt tölthettem az amerikaiak között, az ő kultúrájukban, és megismerhettem a hétköznapi viszonyaikat – azt, ami Hollywood és a nemzetközi politika világán túl van – igazságtalannak érzem az amerikaiak lenézését, és jólesnek – az amerikai barátaim nevében is – az olyan értékelések, mint amilyen Illéssy Jánosé ebben az interjúkötetben.