Sok keresztény a pogány magyarok szokása szerint fordítva ül a lovon és hátrafelé nyilaz. Abból a helyes állításból, hogy a keresztények ne legyenek világiasak („ne igazodjatok a világhoz”), azt a következtetést vonják le, hogy akkor a világ viszont lehet világias, sőt, a világnak világiasnak kell lennie, valójában ez a dolga, a nevében is ott van, hogy világ. Nem, nem arra gondolok, hogy meghagyják az államnak az Istentől rendelt sajátos szerepet, a félelmet, az adókivetést, a kardot, nem is a kuyperi értelemben vett szféra-szuverenitásra gondolok, amely elismeri a család, az állam és az egyház egymástól eltérő küldetéseit Isten valóságában (és hogy ez a szuverenitás mindhárom esetben elengedhetetlen), hanem éppen arra, hogy a világot ezektől a szempontoktól elválasztva értelmezik. Ezek a keresztények ahelyett, hogy a világ számára közvetítenék az Úr Krisztus parancsát, hogy tegye le a fegyvert („elközelített az Isten uralma, térjetek meg”), az egyház felé közvetítik a világ parancsát, hogy vonuljon félre Krisztus követeléseivel és privatizálja önmagát. Ez a fordított logika azonban maga is világiasság.
Nagyjából a második világháború utáni két évtizedben szilárdult meg Nyugaton a szekuláris rend és lett annak uralkodó filozófiájává a liberális szekularizmus. Ez a világrend komolyan veszi John Lennon éneksorát: „Imagine, there is no heaven!”; valójában ennek a mondatnak a pőre, vakmerő megtestesülése. Képzeljünk el egy olyan világot, amelyhez nem tartozik menny – mondták a szekularizmus neonfényű prófétái, felírva hideg szavaikat a metrómegállók betonfalára. Képzeljünk el egy olyan világot, amelynek egei be vannak deszkázva („Hello darkness, my old friend!”), egy olyan világot, amelyben nincs isteni számonkérés, nincs utolsó ítélet! Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben kizárólag az itt és most van, és az itt és most mér meg mindent! Képzeljünk el egy olyan világot, amelynek morális vonatkoztatási pontja egyik oldalon a gyilkos, démoni Hitler, a másikon a gondoskodó, angyali Teréz anya, de mindkettő valódi démonok és angyalok nélkül, puszta emberi sarokpontokként! Eljött az új, szekuláris világrend – hirdették a látnokok –, lépjünk bátran saját fényünkkel a kivilágítatlan alagútba! És képzeljük végül el, hogy a kereszténység társadalmi múltját a jövő generációi inkább Hitlerhez, mint Teréz anyához kapcsolják, képzeljük el a teljes szakítást a múlttal, sőt, képzeljünk el egy egészen új múltat! Képzeljük el ezt a menny nélküli világot, és ugorjunk játékos kétségbeeséssel a semmibe vezető sínekre!
A világ hallgatott a neonistenek prófétáira. Több nemzedék immár az anyatejjel szívta magába ezt a világértelmezést, hogy aztán az egyetemeken marxista, liberális, neomarxista és posztmarxista (ún. posztmodern) tanároktól kapják az újabb és újabb emlékeztető oltásokat. A szekuláris rend olyannyira magától értetődővé vált, hogy számos általam ismert keresztény is a valóság természetes részének tekinti, nagyjából úgy, ahogy a régi görögök az Olümposzt és annak veszekedő isteneit. Idővel Hitler főgonosz imázsa is persze erősen kopni kezdett, és vele együtt Teréz anya ellenpontja is, hiszen a szekularizmus két fő oszlopa (a démoni és az angyali) a semmire lett felfüggesztve. Ha nincsenek végső, transzcendens igazságok, amelyek nem a világtól függnek, akkor a viszonylagos igazságok is megkérdőjeleződnek és végül nem maradnak vonatkoztatási pontok. És mivel a szekularizmus házasságot kötött a relativizmussal, a relativizmus is úgy lakmározott belőle, mint az imádkozó sáska a nászéjszakáján.
Amikor ma keresztény gondolkodók azt kérik számon a többi keresztényen, hogy miért avatkoznak a világ dolgába, valójában a világ új mércéit kérik számon rajtuk. A szavaikkal a keresztényeket óvják az elvilágiasodástól, a valóságban ők maguk az elvilágiasodás képviselői a kereszténységben. Ahelyett, hogy Krisztus üzenetét tolmácsolnák a világnak, egy krisztustalanított világ üzenetét tolmácsolják az egyháznak. Azt kérik a keresztényektől, hogy fogadják el a világot olyannak, amilyen, és húzódjanak tisztes távolba tőle. Sőt, fogadják el magukra nézve is mérvadónak a világ szekuláris önértelmezését, és tekintsenek minden attól való elhajlást veszélyes anomáliának. Ez a szó legszorosabb értelmében vett világiasság.
A valódi, Krisztushoz igazodó kereszténység soha nem fogadja el a világ önértelmezését. A valódi kereszténység kihívást intéz a világ felé, mert olyan urat szolgál, aki végül a lábai alá vet mindeneket. A valódi kereszténység nem függ a világtól, de nem is vonul ki abból. Sorsa ugyanúgy összefonódott a világgal, ahogy az Isten Bárányáé. A valódi kereszténység kész szenvedni is a meggyőződésért, hogy a világ ítélet alatt van, mert szereti azokat, akik ítélet alatt vannak, de az Istent féli és csak az ő engesztelő áldozatában bízik. Kész gyengeségében is tanúskodni arról, hogy a feltámadt Krisztus ereje szétfeszíti e korszak kereteit és végül örök tűzbe veti a világ rozoga pilléreit. Amikor a római városvezető azzal fenyegette Szmirnai Polükarposzt, hogy tűzben égeti őt meg, János apostol tanítványa azt felelte: „Téged meg az örök tűz fog megégetni!” Pál apostol Isten parancsát hirdette az athéni városvezetőknek, hogy mindenki, mindenütt térjen meg! Nem volt kiegyezés a világgal, mert a világgal való kiegyezés lehetetlen. Értsük helyesen: nem az állammal lehetetlen, hanem a lázadó világgal!
Egyes keresztény gondolkodók azt követelik tőlünk, hogy ne akarjuk a világot megváltoztatni. De ez ellentétes a mi Urunk parancsával, aki a világba küldött bennünket, éppen azzal a céllal, hogy változtassuk meg a világot. Azért küldött, hogy hívjuk a népeket a hit engedelmességére. Azért küldött, hogy tegyük tanítványaivá a népeket. Ez az elképzelhető leggyökeresebb változás. Krisztus azért küldött bennünket a világhoz, hogy fegyverletételre hívjuk őket. Hívjuk őket, hogy nézzenek túl az itt és moston, és kezdjenek gondolkodni az örökkévalóságról. Hívjuk őket, hogy képzeljék el: van menny! Van ítélet! Van Isten! Van Ország odafent! A szekularizmus nem elfogadható status quo számunkra, mert nem elfogadható status quo a mi Urunk számára. A mi dolgunk nem a konkoly kiszaggatása, de nem is a világ istentelenségének legitimálása. A szekularizmus egy hamis vallás, amely foglyul ejtette a nyugati népeket, pontosan úgy, ahogy foglyul ejtette régen Hellász népeit az olümposzi vallás. Mi arra kaptunk küldetést, hogy az evangélium erejével romboljunk le magaslatokat, az istenismeret ellen emelt hamis bölcselkedéseket. Ezek egyike a liberális szekularizmus, az itt és most vallása.
A liberális szekularizmus talán legfontosabb alapvetése, hogy Isten végső soron nem számít. N. T. Wright szerint a szekularizmus lényegét tekintve egyfajta modern epikureizmus, a filozófia, amellyel annak idején Pál is vitába szállt. Az ókori epikureusok úgy gondolták, az istenek annyira távoliak és jelentéktelenek, hogy nem kell törődnünk velük, a fő életfeladatunk az élvezetek keresése és a fájdalmak kerülése. Az itt és most megragadása. Az itt és most modern vallása az Isten ismerete ellen emeltetett magaslat: semmiképpen nem egyezhetünk ki vele, hiszen hazug és diabolikus. És pláne nem tehetjük egyházi dogmává, amely a hatalom kérdéseit értelmezi számunkra.
Azok a keresztények, akik a világ természetes rendjének tekintik a világ világiasságát, akaratlanul is az egyházat teszik a gondolkodásában világiassá. A valóságban az ÚRé a föld és annak teljessége. Ezt mondja a Szentírás. A világban zajló lázadás nem természetes, hanem természetellenes állása a dolgoknak. Jézus tanítványai arra kaptak elhívást, hogy a világ helyreállításában vegyenek részt, nem arra, hogy legitimálják lázadásában a világot. Ennek egy része prófétai feladat: megtérésre hívni a világot. Másik része inkarnációs feladat: megmutatni, mit jelent a megtérés. Hitelesnek lenni a szentségben, a hitben, a szeretetben. Az egyház sokszor kudarcot vallott mindkettőben, de ettől nem változott a feladata. Krisztus második eljövetele fogja befejezni a küldetést, addig viszont dolgunk van: hívnunk kell a világot az Istennel való megbékélésre, magunkat pedig a szentségre és a szeretetre.
Szóval nem, nincs rendben a világ világiassága sem. Azért nincs rendben, mert Krisztus az Úr, neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el és tegyetek tanítvánnyá minden népet! – ezt a parancsot kaptuk. Az Úr Krisztus mindenestül jogot formál a világra, hiszen az az övé. A szekularizmus igénye összeegyeztethetetlen ezzel.
A mai kereszténység nagyrésze kompromisszum, miközben a keresztény embernek pusztán a jelenléte is ellentmondásnak kellene lennie a fertőzött világban. A keresztényeknek fontosabb lett megvédeni a kultúrát, a nemzeti eszmét, egy politikai államhatárt, amit korrupt, hataloméhes politikusok húzogatnak száz évente. Fontosabbá vált a láng őrzése, mint a láng fellobbantása. Isten országának képviselőiként elsősorban nem az Urat félik, nem az üdvösség szempontjából hozzák meg nap, mint nap a döntéseiket, hanem tekintélyüket, hatalmukat féltve, első szempont mindig az állami kérdés. Lelkiismeretfurdalás nélkül, keresztényi kötelességként, a hazafias eszméktől vezérelve képesek lennének levágni a szomszédos államban élő felebarátaikat, csak hogy megvédjenek egy földi határvonalat azoktól, akik nem tudják, mit cselekszenek. Haza, Isten, Család, ez ma a keresztények fontossági sorrendje. Ez nem más, mint bálványimádás. A keresztények elsősorban a saját országuk, és annak folyton változó igazságát keresik Isten örök érvényű Igéi helyett. Végtelenül szomorú!
Dávid, szerintem rossz közösségbe jársz (ha jársz). Nálunk nem ilyenek a tesók.
Csatlakozom. Én sem ismerek magunkra.