Akkor a csapdát megkerülve kezdjük el levonni az újabb csalódás tanulságait. Nem, nem elég az, hogy örüljünk Yancey megtérésének. Ez most itt nem a helyén mondott ige. Sem lélektanilag, sem teológiailag nem tartom megfelelő reakciónak. Ne akarjuk azonnal, pláne kedélyes kegyeskedéssel bevarrni a tátongó, nyílt sebet, amit megint egy lélekpásztor árulása okozott az egyházban. Tulajdonképpen még azt se tudjuk biztosan, hogy ez egy megtérés-e. Szavakat hallottunk már Yancey-től, a szívét sem akkor nem ismertük, amikor más asszony ágyára járt, sem most nem ismerjük. Egyáltalán nem is tartom feladatomnak, hogy a szívéről ítéletet mondjak, túl azon, ami a tetteiből mindenkinek nyilvánvaló. Van azonban más, ami határozottan időszerű: őszintén szembenézni a jelenséggel és a hatásával.

Én azzal járulok ehhez hozzá, hogy megosztom a töprengéseimet. Sokat gondolkodtam, hogy mi az, ami a Philip Yancey által nekünk felkínált útban mindig is zavart. (Tehát nemcsak most, amikor kiderült, hogy valódi farizeusként élt, hanem sok évvel ezelőtt is, amikor a fenntartásaimat a környezetemben jeleztem.) Azért nehéz ezt megfogalmaznom, mert rengeteg gondolat van az írásaiban, ami igaz, lenyűgöző, sőt, engem is jó értelemben kizökkent. Jézus gyakran alkalmazta a meghökkentés módszerét, nem róható ez fel egy modern keresztény szerzőnek sem. Ha teológus volna, könnyebb lenne számonkérni rajta a következetességet, de az íróknál meg kell engednünk a kibillenést, a prófétai hang harsányságát, az egyoldalúságot, ha az egy adott helyzetben egy adott üzenetet mélyre akar vinni. Azt se vitassuk el egy szerzőtől, hogy kizárólag egy irányba keresi a megoldást. A teológusnak viszont nyilván feladata, hogy ezt kontextusba helyezze, vagy ha kell, korrigálja. Megpróbálom szavakba önteni, hogy miért volt bennem régóta idegenkedés Philip Yancey könyveitől.

Amit azonnal néven tudok nevezni, és ami red flagek százait kapcsolta be nálam, az a homoszexualitás kérdésében való makacs tartózkodása az állásfoglalástól. Olvastam én is, amit a Mel barátjával való megindító kapcsolatáról írt. Akár még a Jézussal való párhuzamot is észre tudnám venni abban, ahogy elsétált vele a Pride-ra, bár ezt mindjárt visszavonom. Jézus Lévi barátaival találkozott, és Zákeus otthonába ment vendégeskedni, Yancey meg a Pride-ra a bűnösök közé. Van a polgárpukkasztásnak keresztény formája is, talán Yancey is a radikális kegyelem egy gesztusának szánta ezt. Az ő esetében mégsem éreztem prófétai megnyilvánulásnak. A polgárpukkasztással érdemes megvárni a Szentlelket, mert dacos jelzésként, erényfitogtatásként semmi jézusi nincs benne. Amikor Yancey-t konkrétan a véleményéről kérdezik, maszatol. Fent van a saját honlapján is az állás(nem)foglalása. Nem mondja meg, mit gondol a homoszexualitásról. Elmondja, hogy nem mondja meg. És ez baj.

Afelől szemernyi kétségünk se lehet, hogy Jézus mit gondolt a nyerészkedésről, a prostitúcióról, a gyilkosságról vagy a házasságtörésről. Amikor bűnösökkel evett, mindenki tudta, hogy bűnösökkel evett. Egyértelmű volt, hogy Jézus mit tart egyébként bűnnek. Yancey esetében ez hiányzik. Amint a Pride esetében is. Pontosabban ott ez egyáltalán nem hiányzik: a bűn erénnyé magasztosul. Ettől viszont Yancey homoszexuális barátja felé tett gesztusa egyáltalán nem radikális, és nem is prófétai, inkább kiábrándítóan konformista, progresszív, demokrata, entellektüel. Yancey nem a konzervatív közegnek akart megfelelni, őket bátran farizeusozta. Máshonnan kapta ezért a hátbaveregetést, elismerést. Nem látok ebben bátorságot. Nem látom benne Jézust. Viszont látom benne azt a kulturális közeget, amit Yancey a magáénak érzett, és ahol a fő bűn a rasszizmus, a fundamentalizmus, a keresztény értékek képviselete, a homofóbia, és ezekhez hasonló kulturális sibbóletek.

Yancey farizeusozásához kapcsolódik egy másik rossz érzésem. Miközben arról beszél, hogy nagylelkűen, kegyelemmel forduljunk embertársainkhoz, valahogy egy embercsoport ebből rendre kimarad: az egyház. Az egyház Yancey céltáblája. Ezt azzal igazolja, hogy Jézus legélesebb konfliktusai nem a „bűnösökkel”, hanem a vallásosakkal voltak. Nem a prostituáltakkal, AIDS-betegekkel, erkölcsileg „nem megfelelő” emberekkel, hanem az ítélkező farizeusokkal. Yancey kritikája részben jogos. A keresztények valóban sokszor nem úgy viszonyulnak az emberekhez, mint ahogy Jézus tenné. Yancey-t olvasva mégis az volt az érzésem, hogy valami nem stimmel ezzel a képlettel. Van egy vádló tónus a hangjában, ami pont a Yancey által vallott kegyelemmel nincs összhangban, ráadásul méltánytalannak is tűnik. Biztos, hogy helyes az egyháztagokat a farizeusokkal azonosítani? Biztos, hogy ők a farizeusok? Nem zárok ki ilyen helyzeteket, de nekem gyakran az a kontraszt tűnik fel, ami egyik oldalon a valláskritikus keresztények keserű ítélete, másik oldalon az elkötelezett gyülekezeti tagok összetörtsége és mégis megnyilvánuló szeretete között húzódik. Tapasztalatom szerint az előbbiek közt több a Yancey-rajongó.

Az is megfogalmazódott bennem, hogy Yancey elsősorban egy horizontális viszonyulásról beszél. Arról, hogy hogyan forduljunk embertársainkhoz. Ez egy legitim felvetés. Nem, több annál. Létfontosságú a keresztény hitben. Ha nem szeretjük embertársainkat, nem szeretjük Istent. Ez ennyire egyszerű. Ha nem adunk kegyelmet másnak, nem ismerjük mi magunk sem a kegyelmet. Ha nem bocsátunk meg azoknak, akik ellenünk vétkeztek, mi sem nyerünk bocsánatot. E tekintetben Yancey akár még prófétai is lehet. Vagy egyszerűen biblikus. A rossz érzésem ahhoz kapcsolódik, hogy ezt a viszonyulást egyoldalúan, a Szentírás szövetéből kiemelve tárgyalja. Gyakran azok is, sőt ők még inkább, akikre az írásaival hatott. És amikor egy teológia egyoldalú, akkor ugyanúgy megbillen, mint egy hajó, amelynek a rakománya elcsúszott.

A kegyelem a Szentírásban radikális, de nem olcsó. Bonhoeffer szerint „az olcsó kegyelem a kegyelem halálos ellensége”. Yancey sokat ír arról, hogy hogyan tegyünk nagyvonalú gesztusokat mások felé. Végigszántottam tegnap néhány írását, keresve, hogy szerinte mi a kegyelem ára az Isten Fiának. A keresztre gondolok. Miért kellett ezt az árat kifizetnie a kereszten? Mi van a kegyelem másik oldalán, az ár oldalán, ami az értünk elszenvedett ítélet? Kerestem az utalásokat arra is, hogy miféle megtérést vár el a kegyelem a bűnöstől. Hogyan változik meg például a szexuális etikánk, és mit mond vajon a kegyelem átéléséről az, ha semmilyen változás nem következik be, sőt, az ilyen elvárást farizeusinak nevezzük? Lehet, hogy elkerülte valami a figyelmemet, de csak nyomokban találtam meg ezeket Yancey-nél, ha egyáltalán. Elfogadom a helyreigazítást, ha téves a benyomásom, de az általam ismert Yancey biztosan sokkal hangsúlyosabban beszél arról, hogy hogyan viszonyuljunk mi elfogadóan az emberekhez, ez az, amiről folyton ír. Jól értve ez is fontos, de a hangsúlyeltolódás végül valahogy olcsóvá teszi a kegyelmet.

Nem szeretném, ha bárki azt gondolná, hogy Yancey írásai haszontalanok. Megrendítő felvetései vannak, amelyeket nem érdemes lesöpörnünk az asztalról. Van mit tanulnunk a kegyelemről. Nekem is van mit tanulnom róla. Talán épp Yancey-től. Akár még most is. Pusztán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a Yancey által képviselt kegyelemteológia kiegészítésre, korrekcióra szorul. Önmagában félrevezető. És ezt ideje kimondanunk. Ideje kimondanunk, mert nagyon nagy a baj az egyházban a kegyelem terén. A gond ma sokkal kevésbé az, hogy az egyházak törvényeskedő farizeusokból állnának, akik nem hisznek az elfogadásban. Túlságosan is elfogadóak vagyunk a bűnökkel szemben. A szekrények tele vannak csontvázakkal, és a csontok potyognak elénk egyre magasabb kupacokat képezve, a bennünket figyelő világ szeme láttára. Legutóbb épp Yancey szekrényéből esett ki egy méretes példány.