Hú, nagyon érdemes végignézni a The Chosen (A kiválasztottak) 5. évadát is! Igaz, nekem picit döcögősebben indult, mint a korábbiak, de fokozatosan egyre jobb lesz, és micsoda fináléba torkollik! Az évad a Gecsemáné kertjében ér véget, ehhez a helyszínhez kapcsolódik néhány erős érzelmi reakcióm.

Megrendítő, amikor Jézus összegörnyedve, könnyeivel küszködve azt mondja a tanítványoknak: I’m so sad… Annyira szomorú vagyok! Így, ilyen emberien, ilyen hétköznapi őszinteséggel. Jézust ebben a megalázó helyzetben látva én is a könnyeimet nyeltem. Meglepő törékenysége teszi különösen felkavaróvá azt is, ami utána történik.

Jézus félrevonul imádkozni, és arra kéri három tanítványát, hogy addig őrködjenek. Mikor abbahagyja a gyötrelmes imádkozást, alva találja Pétert, Jánost és Jakabot. Először csalódottan figyelmezteti őket a test kísérthetőségére, majd meglátja bennük a gyermeket, és szinte szánja őket. Én meg magamat látom bennük, és mélységes szégyen tölt el. Egyszer kérte az Isten Fia a segítségünket, ott, a kertben, és mi ennyit értünk. Ég a képem.

Azután megérkezik Júdás, és eltölt az émelyítő érzés, ami a tanítványok arcára is kiül, hogy ez meg mekkora rohadék. Mert csókkal árulni el az Emberfiát, az egy megmagyarázhatatlanul szemét dolog volt. (Még mindig az érzéseimről beszélek.)

Végül, mikor elsötétül a kép, megszólal a betétdal: Flee as a bird to your mountain, thou who art weary of sin… Szállj, mint madár a hegyre, te, kit a bűn súlya nyom… Libabőr. Mert hiszen ez az értelme és célja Jézus belső tusájának. Értünk, bűnösökért rettegett ott a kertben! És miattunk, akiket a bűn súlya nyom. Letaglózó felismerés.

Atyánk, Ábrahám helyett végül te áldoztad fel az egyetlenedet! Micsoda szeretet! Micsoda áldozat! Úr Jézus, bocsáss meg nekünk! Köszönjük, hogy végigcsináltad mindezt! A halott csontjainkért, amelyek beterítik a történelem végtelen völgyeit. De jó, hogy eljöttél! Felkavaró, hogy mennyire törékenyen! Tiéd a dicsőség, Urunk, miénk orcánk pirulása.