Az elmúlt évtized egyik meglepő fejleménye, hogy az amerikai keresztény világban megerősödött azok tábora, akik posztmillennista eszkatológiát vallanak. Amikor az 1990-es években elmerültem a különböző végidős modellek tanulmányozásában, a posztmillennista szemlélet annyira egzotikusnak és anakronisztikusnak számított, hogy alig lehetett kortárs teológust találni, aki képviselhette volna. Loraine Boettner volt szinte az egyetlen, aki a képzettebb teológusok eszébe jutott, esetleg még Iain H. Murray, aki megírta a The Puritan Hope című művét, rajtuk kívül viszont csak régi puritánok (mint Jonathan Edwards) és kihalófélben lévő, teljesen marginális teonomista dinoszauruszok (mint R. J. Rushdoony). A nyugati világ keresztény szempontból pedig utána nem jobbra, hanem rosszabbra fordult: derűlátásra nem volt különösebb ok, pesszimizmusra annál inkább. Úgy tűnt, a posztmillennizmus optimista szemlélete a keresztény kultúrával együtt vált a múlt részévé.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
premillennizmus
Kultúrharc és eszkatológia: mi közük egymáshoz?
Sokféle oka van annak, hogy keresztények egészen eltérően viszonyulnak a keresztény társadalmi transzformáció kérdéséhez (amit sokan kissé leegyszerűsítve kultúrharcnak neveznek), ezek jelentős részének nem sok köze van magához a kereszténységhez, sokkal több a családi szocializációhoz, a médiafogyasztásokhoz, a megszégyenítéstől való félelemhez, a belső körhöz tartozás C. S. Lewis által leírt vágyához, vagy egész egyszerűen a politikai szimpátiákhoz és antipátiákhoz, amelyek ezer és ezer okból kövesednek meg bennünk. Van azonban az okok között egy, amely a lehető legszorosabb értelemben teológiai ok, és éppen e jellege miatt marad takarásban, ugyanakkor rejtett módon különösen is meghatározó abban, ahogy a kultúra alakításához viszonyulunk. Nem másról van szó, mint az eszkatológia szerepéről, egészen pontosan a millennium kérdéséről.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK