Az elmúlt évtized egyik meglepő fejleménye, hogy az amerikai keresztény világban megerősödött azok tábora, akik posztmillennista eszkatológiát vallanak. Amikor az 1990-es években elmerültem a különböző végidős modellek tanulmányozásában, a posztmillennista szemlélet annyira egzotikusnak és anakronisztikusnak számított, hogy alig lehetett kortárs teológust találni, aki képviselhette volna. Loraine Boettner volt szinte az egyetlen, aki a képzettebb teológusok eszébe jutott, esetleg még Iain H. Murray, aki megírta a The Puritan Hope című művét, rajtuk kívül viszont csak régi puritánok (mint Jonathan Edwards) és kihalófélben lévő, teljesen marginális teonomista dinoszauruszok (mint R. J. Rushdoony). A nyugati világ keresztény szempontból pedig utána nem jobbra, hanem rosszabbra fordult: derűlátásra nem volt különösebb ok, pesszimizmusra annál inkább. Úgy tűnt, a posztmillennizmus optimista szemlélete a keresztény kultúrával együtt vált a múlt részévé.

Nos, ebben látunk most fordulatot. Hogy mekkorát, az még nem nyilvánvaló. Nincs tudomásom semmilyen felmérésről azzal kapcsolatban, hogy a keresztények hány százaléka vallja magát posztmillennistának, de az a sejtésem, hogy az evangéliumi keresztények zöme még mindig premillennista (a premillennizmus a huszadik században vált domináns szemléletté, amikor a fundamentalizmus a modernista teológiával való harcban a diszpenzacionalista eszkatológia literalizmusához menekült), az európai teológusok zöme pedig továbbra is valószínűleg amillennista (ami a teológiatörténetben a domináns álláspont). A közösségi média világában viszont egyértelműen érzékelhető a trend, hogy a posztmillennizmus felszálló ágban van. Egyre több teológus, lelkész, podcaster, egyre több ismert arc azonosul a posztmillennista eszkatológiával, sőt, válik annak aktív propagálójává. Hasonló lelkesedést látok az amerikai posztmillennistákban most, mint amit száz évvel ezelőtt a premillennistákban láthattak az akkor élők. A posztmillennizmus kapcsán ma már nemcsak egy Rushdoony és egy Boettner neve juthat eszünkbe, hanem a keresztény közvéleményt befolyásoló nevek hosszú sora: Douglas Wilson, Jeff Durbin, Toby Sumpter, Jared Longshore, N. D. Wilson, Joel Webbon, Kenneth Gentry, C. R. Wiley, Joe Boot, újabban James White, és sokan mások.

Vajon mi az oka ennek a fordulatnak, különösen egy olyan kulturális pillanatban, amikor szinte minden téren a pesszimizmus tűnne indokoltnak – gondoljunk csak az elmúlt évtized válságaira: migráció, klímaváltozás és ahhoz kapcsolódó katasztrófaforgatókönyvek, több év covid, ukrajnai háború, a társadalmakat átalakító woke őrület, a harmadik világháború fenyegető réme, és legfőképp a kereszténység kulturális befolyásának összeomlása a nyugati országokban, amit legjobban az ún. „melegházasság” széles körű bevezetése fémjelez. Miért éppen most vált vonzóvá a posztmillennista szemlélet? Miért éppen most kezdtek keresztények tömegei hinni abban, hogy az evangélium hirdetésével és a keresztények társadalmi jelenlétével a népek szép lassan Krisztus tanítványaivá lesznek és eljön a földre az isteni béke ezeréves korszaka? Nem az lenne logikus, hogy a premillennisták borúlátó forgatókönyvének igazolását lássuk korunk válságaiban? Mi az oka a posztmillennizmus reneszánszának?

A teljesség igénye nélkül hadd mondjak néhány lehetséges okot. Az első paradox módon épp a derű fájdalmas hiánya. Az emberek régóta ki vannak éhezve a reményre. Belefáradtak a szűnni nem akaró krízisekbe, a csüggedésbe, a kudarcok lélekfonnyasztó állandóságába. És ez különösen igaz az amerikaiakra, akikre kulturálisan nem jellemző ez a fajta állandósult pesszimizmus. A posztmillennista eszkatológia ajtót vág a csüggedés falán. Nem azt az ajtót, amit a premillennizmus vágott száz éve, hanem egy olyan ajtót, ami sokkal inkább megfelel a szekularista kultúrában szocializálódott, az itt és mostra fogékonyabb amerikai keresztények alapvető életérzésének. A hajdani diszpenzacionalista premillennisták a liberálisok szociális evangéliumára válaszoltak egy túlvilági reménységgel, a mostani posztmillennisták a diszpenzacionalisták túlvilágiságba csomagolt társadalmi bénultságára reagálnak egy jelentős részben evilági reménységgel.

A második ok ehhez kapcsolódik: a cselekvő részvétel utáni vágy, amelyre a posztmillennizmus evilági reménysége meghívást jelent. Az elmúlt évtizedben az amerikai keresztények végignézték, ahogy a kultúrmarxista gendermozgalom lépésről lépésre hordta szét mindazt, amit alapító atyáiktól örökségként kaptak. A premillennista eszkatológia nem adott semmiféle kapaszkodót a hívők kezébe, hogy a cselekvés terén mi a dolguk – azon kívül persze, hogy a hanyatlás elkerülhetetlen, küszöbön áll Krisztus második eljövetele, pontosabban a nagy nyomorúság előli elragadtatás. A posztmillennizmus ezzel szemben reményt és okot adott a cselekvésre azoknak a keresztényeknek, akik nem akarták behunyt szemmel végignézni nemzetük erkölcsi pusztulását. A posztmillennista eszkatológia fényében nem kell beletörődniük a gonosz győzelmébe, tudnak tenni ellene, sőt, azzal a hittel cselekedhetnek, hogy a munkájuk nem lesz hiábavaló.

A harmadik oka a posztmillennizmus sikerének a posztmillennista tábor férfiassága. Az elmúlt évek egyik legjelentősebb kulturális változása, amelyről nem lehet többé hallgatni, a férfiak felébredése. A 2020-as évekre fordulva rengetegen érezték úgy, hogy egyszerűen elég volt. Elég volt a nemek eltörléséből és a transzőrületből, a kultúra teljes feminizálódásából, az apátlanságból, elég volt a felelősség másra hárításából, a férfiak folyamatos megbélyegzéséből. Elég volt a borzalmas Netflix sorozatokból, amelyekben a nők férfias szuperhősök, a férfiak pedig a nők erejére szoruló gyenge, megvédendő karakterek. Elég volt abból, hogy a férfinak a nővel kell versengenie, de ha ezt teszi, az áldozatkultúra akkor is a férfit nevezi tettesnek. Elég volt a nyavalygásból, a tehetetlenségből, elég volt abból, hogy a férfi nem hódíthat, csak meghunyászkodva, lesütött szemekkel szemlélheti az őt körülvevő világ pusztulását, azok pusztulásával együtt, akikért felelősséget vállalna, ha az nem lenne toxikus maszkulinitás. Elég volt a félénk, ijedt passzivitásból, a kéztördelős mentegetőzésből, az elvtelen bújkálásból. És itt jön a képbe a posztmillennizmus. Figyeljük meg a posztmillennista pásztorokat és podcastereket! Szinte mindegyik erőteljes kiállású férfi, tele tettvággyal, hosszú, tekintélyes szakállal, időnként vastag szivarral a kézben, tüntetőleg C. H. Spurgeon, J. Gresham Machen és G. K. Chesterton mellé állva. A posztmillennista reneszánsz egybeesik a férfiasság reneszánszával, sőt, bizonyos értelemben meg is testesíti azt.

A posztmillennista tábor erősödésének meghatározó oka maga az internet is. A fenti személyek erős online jelenléttel rendelkeznek, ami megsokszorozza a hatásukat. Cselekvő, férfias, kockázatvállaló hozzáállásuk internetes hódításba kezdett (Apologia Studios, Canon Press, Blog & Mablog, The Plodcast, The Dale Partridge, Relearn, stb.), és ennek aratják is a gyümölcseit. Komolyan gondolják, hogy a munkának eredménye van, ezért érdemes pénzt, energiát, erőfeszítést, bátorságot belerakni a keresztény hit terjesztésébe. Nyíltan vállalják, hogy a derűt részben a posztmillennista eszkatológiájukból merítik, ami másokat is nyitottá tesz erre a szemléletre. Ez vonzó, és vonzó az is, ami ezt lehetővé teszi. Akik az online térben bátran beszélnek, másokat is megnyernek. Ez a bátorság egyértelműen igaz a Doug Wilsonhoz és Jeff Durbinhez hasonló kultúrharcos keresztényekre. Mivel a bátorságuk láthatóvá teszi őket, a nézeteik is nagyobb mértékben terjednek. Ez a negyedik ok a posztmillennizmus erősödése mögött.

A posztmillennizmus reneszánsza mögött egy fontos teológiai ok is meghúzódik: Krisztus jelenlegi uralmának újrafelfedezése a Bibliában. A keresztény teológiában egyszeregy, hogy Jézus úr; sokféleképpen hangsúlyozzuk ezt a hitvallásainkban is. Még a pietista szóhasználatban is ő az Úr Jézus. De a hívők ezt hosszú ideje inkább csak arra értették, hogy ő a szívünkben úr, illetve hogy el fog majd érkezni az uralma, amikor visszajön a földre, hogy megalapítsa királyságát. Ennél azonban lényegesen többet mond a Szentírás. Az apostolok nyíltan vallották, hogy amikor Jézus a mennybe ment, az Atya jobbjára ült, hogy uralkodjék. Jézus maga is elmondta, hogy neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Már most. Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten. Kétezer évvel ezelőtt elkezdődött messiási uralma a földön is. Ez a felismerés fontos hajtóereje lett a posztmillennista ébredésnek, hiszen a 110. zsoltár azt mondja: addig kell uralkodnia, míg lába alá nem veti minden ellenségét. A posztmillennisták ebből arra következtetnek, hogy a népek tanítvánnyá tétele meg fog valósulni (vö. Mt 28,18-20). Van Krisztus jelenlegi uralmának amillennista értelmezése is, de némiképp érthető, hogy akik a premillennizmus felől menekülnek, gyorsan áthajtanak az amillennizmuson az all-in-t jelentő posztmillennizmus felé.

Végül egy kevésbé látható teológiai okot is hadd említsek. A posztmillennista eszkatológiát egyedül az újszövetségi jövendölések preterista értelmezése teszi lehetővé. A hagyományos keresztény tankönyvek és kommentárok a Jelenések könyvét általában Domitianus idejére helyezik, a parúziáról szóló evangéliumi igeszakaszokat (Mt 24, Mk 13, Lk 21) pedig Jézus második eljövetelével kapcsolják össze az idők végén. A preterista értelmezések azonban Jeruzsálem lerombolásával azonosítják a korszakváltást, ami kiveszi a bibliai kronológiából azt a posztmillennista eszkatológiát cáfoló nehézséget, hogy Jézus második eljövetele előtt a világ a hitehagyás állapotába süllyed, és a Sátán és a Bárány közt zajló harc mindvégig meghatározza a korszakot. A posztmillennistáknak nagyon fontos segítséget nyújtott N. T. Wright teológiai életműve, amely az elmúlt évtizedekben számos érvvel támogatta meg az újszövetségi jövendölések preterista értelmezését. Ez az egyik oka annak, hogy Doug Wilson alapvető rokonszenvvel viseltetik N. T. Wright teológiája iránt, ha nem is mindenben ért vele egyet. Wright teológiai háttérmunkája akaratlanul is hozzájárult a posztmillennizmus megerősödéséhez, noha ő maga amillennista.

A végére hadd tegyek két személyes megjegyzést. Óvatos kuyperiánus keresztényként, aki fontosnak tartom a keresztények kulturális küldetését, érzek némi rokonszenvet a posztmillennizmus derűlátása és társadalmi felelősségvállalása iránt. Kifejezetten üdvözlöm a férfiasabb kiállást és a konfliktusokat is felvállaló bátorságot. Örülök, hogy keresztények végre megvallják a társadalomban is azt, amit helyesnek tartanak. Éppen elég ideje bénítja meg a hívőket – különösen a férfiakat – a kultúra által rájuk rakott szájkosár. Paradox módon a nők elemi érdeke is, hogy ez megváltozzon. Régóta hiánycikk egy robusztusabb, kockázatvállalóbb, hódítóbb, bátrabb kereszténység, és láthatóan az ébredező fiatalok tömegei is az ilyet preferálják.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy a teológiában a Szentírás a végső mérce. Az eszkatológiánkat is annak kell meghatároznia, hogy mi van a Bibliában. E tekintetben sok erős (valóban erős!) érvet hallottam posztmillennistáktól, de ezidáig nem tudtak meggyőzni arról, hogy a végidők kronológiáját illetően igazuk lenne. Bár egyetértek a posztmillennistákkal abban, hogy a hitünk valódi győzelmeket arat a világ felett, nem látom meggyőzőnek az érveiket a tekintetben, hogy ez a győzelem teljes vagy döntő lehetne Krisztus második eljövetele előtt. A konkoly és a búza együtt növekszik az aratásig (Mt 13,30). Sőt, a kérdés továbbra is ott van, hogy vajon lesz-e hit a földön, amikor az Emberfia eljön (Lk 18,8), és vajon milyen mértékű lesz a hittől való elszakadás, amiről Pál beszél (2Thessz 2,3). Úgy gondolom, hogy a keresztény hit még nagy győzelmek előtt áll (1Jn 5,4-5), ezek a győzelmek azonban nem szüntetik meg a lázadás és sötétség masszív jelenlétét, és a végső győzelmet a parúzia hozza csak el (Jel 19). Akkor lesz Krisztus uralma teljes az ellenségei felett (1Kor 15,24-26), amikor a halált is eltörli és a Sátánt is a tűz tavába veti (Jel 20,10-15). Üdvözlöm a posztmillennisták optimista felelősségvállalását, engem is vonz ez, de annak alapján, amit a Bibliában látok, egyelőre maradok cselekvő, derűs, de realista amillennista.