Az elmúlt két hétben olyan változások történtek az anglikán világban, amelyek talán csak a reformáció idején tapasztalt földrengésszerű változásokhoz hasonlíthatók. Röviden: a globális anglikanizmus nagyjából nyolcvanöt százalékát kitevő GAFCON (Global Anglican Future Conference) megszakította a kapcsolatát a Canterbury érsekséggel és a Church of England anyaegyházzal. Ez előre látható reakció volt Sarah Mullaly Canterbury érsekké választására, aki egyrészt az első nő, aki betölti ezt a pozíciót, másrészt zászlóvivője azoknak a progresszív ügyeknek (liberális teológiai alapállás, melegpárok megáldása, abortuszpártiság), amelyek miatt már jó ideje a szakadás szélén áll az egész anglikán világ. The Future Has Arrived (A jövő megérkezett) című kommunikéjében Mbanda ruandai érsekprímás, a GAFCON jelenlegi elnöke kijelentette: a GAFCON újrarendezi az Anglikán Közösséget, szakítva a Canterbury-re épülő régi struktúrával. „Nem hagytuk el az Anglikán Közösséget; mi vagyunk az Anglikán Közösség.” „Szeretett Közösségünk újrarendezése teljesen a GAFCON kezében van, és mi készen állunk arra, hogy ebben vezessünk.”
A folyamat nem most kezdődött, hanem legalább 2008-ban, amikor a hitet alapjaiban átíró nyugati progresszív térnyerésre válaszul létrejött a Szentírás tanításaihoz továbbra is ragaszkodó, a revizionista teológiát elutasító GAFCON. Az afrikai és ázsiai tagegyházak régóta figyelmeztetéseket küldtek az angliai anyaegyháznak, hogy nem tudnak velük menni a liberális-progresszív irányba. Sem a nők püspökké szentelését, sem a bibliai szexuális etika radikális megváltoztatását nem támogatják. Bár az Anglikán Közösség emberemlékezet óta egyensúlyozni próbál homlokegyenest ellenkező álláspontok között, ezúttal olyan összeegyeztethetetlen víziók ütköznek egymással, amelyek abszolút fundamentálisak a keresztény hit szempontjából. Nagyjából egy évtizede személyesen beszélgettem Peter Akinola nigériai anglikán érsekkel, aki elmesélte, hogyan próbálták a gazdag nyugati egyházrészek zsarolni őket, hogy változtassák meg a szexuáletikában elfoglalt pozíciójukat és támogassák a homoszexuális kapcsolatokat. Akinola érsek azt mondta: „De hát mi nem vagyunk zsarolhatók! Isten igéjét semmiért nem adhatjuk oda!” Ezzel jelezte, mi a valódi tét.
2023-ban mind a GAFCON, mind a GSFA (Global South Fellowship of Anglican Churches) határozottan reagált a Church of England püspökeinek a melegpárok megáldását lehetővé tévő döntésére, és kilátásba helyezték a teljes leválást. (Akkor írtam ezt a cikket: A globális anglikán közösség hátat fordít az angliai anyaegyháznak.) A GAFCON IV. konferenciájára Kigaliban került sor, 1302 küldött érkezett 52 országból, köztük 315 püspök, 456 lelkipásztor és 531 világi személy. Sokan azért nem tudtak csak részt venni a találkozón, mert az országukban éppen üldöztetést szenvednek a keresztények (ilyen volt Szudán). Ruanda miniszterelnöke köszöntötte a résztvevőket. Kigaliban egy megrendítő nyilatkozat született, amelyet méltán nevezhetünk történelmi keresztény dokumentumnak. A Kigali Commitment szövegét érdemes teljes egészében végigolvasni, én most csak néhány pontját emelem ide.
A nyilatkozat az Isten Igéjéről szóló résszel kezdődik:
„Az anglikán közösségen belüli jelenlegi megosztottságot az Úr Jézus Krisztus evangéliumától való radikális eltérések okozták. Néhányan a közösségen belül e világ üres és megtévesztő filozófiáinak estek fogságába (Kolossé 2,8). Az Isten Igéjének meghallására és követésére való képtelenség aláássa az egyház egészének küldetését.
A Biblia Isten írott Igéje, amelyet Isten lehelt ki, miközben hűséges követei írták le (2Timóteus 3,16). Magában hordozza Isten saját tekintélyét, önmagát magyarázza, nincs szüksége kiegészítésre, és soha nem döntheti meg emberi bölcsesség.
Isten jó Igéje a mi életünk zsinórmértéke Jézus tanítványaiként, és az egyházban a legfőbb tekintély.
Ez ad alapot, energiát és irányt a világban végzett missziónknak. A feltámadott és mennybe felment Úrral való közösségünket az táplálja, hogy bízunk Isten Igéjében, engedelmeskedünk neki, és bátorítjuk egymást, hogy engedjük alakítani életünk minden területét.
Ez a közösség megszakad, amikor elfordulunk Isten Igéjétől, vagy megkíséreljük úgy átértelmezni, hogy az felülírja a szöveg világos értelmét annak kánoni összefüggésében, és ezzel megtagadjuk annak igazságát, világosságát, elégségességét, s így tekintélyét is (Jeruzsálemi Nyilatkozat #2).”
A következő rész arról szól, hogy mi okozza a jelenlegi válságot az Anglikán Közösségben:
„Az elmúlt 25 évben az anglikán prímások többsége állhatatosan figyelmeztetett, mégis az Isten Igéjének tekintélyétől való ismételt eltérések szétszaggatták a közösség szövetét. Ezeket a figyelmeztetéseket nyíltan és szándékosan figyelmen kívül hagyták, és most bűnbánat nélkül ez a szakadás nem orvosolható.
Ezek közül a legutóbbi eltérés a Church of England Általános Zsinatának 2023 februárjában hozott többségi döntése volt, amely üdvözölte a püspökök javaslatait az azonos nemű párok számára nyújtandó isteni áldás lehetővé tételéről. A Szentlelket és minket is megszomorít, hogy a Church of England vezetése eltökélt abban, hogy megáldja a bűnt.
Mivel az Úr nem áldja meg az azonos neműek kapcsolatát, lelkipásztori megtévesztés és istenkáromlás olyan imádságokat szerkeszteni, amelyek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kérnek áldást ezekre.
A bibliai tanítás elutasítása – miszerint a szexuális együttlét egyetlen megfelelő közege egy férfi és egy nő kizárólagos, élethosszig tartó házassága – a teremtett rend megsértése (1Mózes 2,24; Máté 19,4–6), és a megváltást veszélyezteti (1Korinthus 6,9).
Az anglikán érsek és a Church of England más vezetői által az azonos nemű kapcsolatok megáldása mellett tett nyilvános nyilatkozatok árulást jelentenek felszentelési és ordinációs fogadalmaikkal szemben, amelyek kötelezték őket a tévtanítás elutasítására és az Írásban tanított igazság védelmére.
E nyilatkozatok egyben a Lambeth Konferencia 1998-as I.10-es határozatának megtagadását is jelentik, amely kimondta, hogy »a homoszexuális gyakorlat összeegyeztethetetlen a Szentírással«, és óva intett »az azonos nemű kapcsolatok legitimizálásától vagy megáldásától«. Ez annak ellenére történt, hogy a Canterbury érsek megerősítette: »a Lambeth Konferencia 1998. I.10-es határozatának érvényessége nem kétséges, és az egész határozat továbbra is érvényben van.«
A 2022-es Lambeth Konferencia mély megosztottságot mutatott az anglikán közösségben, mivel számos püspök nem vett részt, és azok közül is többen, akik elmentek, visszavonultak az Úr asztalánál való közösségtől.”
A Kigali nyilatkozat azt is kimondja, hogy megtört a bizalom a Canterbury érsekség felé:
„Nem bízunk abban, hogy a Canterbury érsek, sem pedig az általa vezetett közösségi eszközök (a Lambeth Konferencia, az Anglikán Konzultatív Tanács és a Prímások Találkozói) képesek lennének istenfélő utat mutatni, amely elfogadható lenne azok számára, akik ragaszkodnak a Szentírás igazságához, világosságához, elégségességéhez és tekintélyéhez. A közösségi eszközök kudarcot vallottak abban, hogy fenntartsák az igaz közösséget, amely Isten Igéjén és Krisztusban való közös hitünkön alapul.
Mind a négy eszköz azt javasolja, hogy az anglikán közösség jövőbeni útja a »józan nézetkülönbségben« való együttjárás legyen. Mi azonban elutasítjuk azt az állítást, hogy két egymásnak ellentmondó álláspont egyaránt érvényes lehet az üdvösséget érintő kérdésekben. Nem „járhatunk együtt” józan nézetkülönbségben azokkal, akik szándékosan elfordultak »a hittől, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott« (Júdás 3). Isten népe »az ő útjain jár«, »az igazságban jár« és »a világosságban jár«, ami megköveteli, hogy ne járjunk keresztény közösségben azokkal, akik a sötétségben vannak (5Mózes 8,6; 2János 4; 1János 1,7).
Az egymást követő Canterbury érsekek kudarcot vallottak a hit megőrzésében azáltal, hogy meghívtak olyan püspököket a Lambeth Konferenciára, akik a Szentírással ellentétes gyakorlatokat fogadtak el vagy támogattak. Ezt az egyházfegyelmi kudarcot csak tovább súlyosbította a jelenlegi Canterbury érsek, aki maga is üdvözölte a liturgikus eszközök rendelkezésre bocsátását e gyakorlatok megáldására, a Szentírással ellentétben. Ez a tény az anglikán közösségben betöltött vezető szerepét teljesen védhetetlenné teszi.”
A Kigali deklaráció szövege azt is egyértelművé teszi, hogy semmiféle egyházpolitikai taktikázás vagy teológiai maszatolás nem oldhatja fel ezt a helyzetet, csak az Isten előtti bűnbánat, amely együtt jár a tévelygésből való egyértelmű megtéréssel:
„A bűnbánat meghatározza és formálja a keresztény életet és az egyház életét. A konferencia minden napján, a Kolossé levélből vett Isten Igéjére válaszolva, bűnbánati időre lettünk vezetve.
Saját bűneink felismerésével, és mint megbocsátott bűnösök alázattal, imádkozunk azért, hogy azok, akik szóban vagy tettben megtagadták az ortodox keresztény hitet, bűnbánatot tartsanak, és visszatérjenek az Úrhoz (Jeruzsálemi Nyilatkozat #13).
Mivel »a tanítók súlyosabb ítélet alá esnek« (Jakab 3,1), felszólítjuk azokat a tartományokat, egyházmegyéket és vezetőket, akik eltávolodtak a bibliai ortodoxiától, hogy bánják meg kudarcukat a Biblia tanításának védelmében. Ez olyan kérdéseket is érint, mint az emberi szexualitás és házasság, Krisztus egyedisége és istensége, testi feltámadása, ígért visszatérése, a hitre és bűnbánatra való meghívás, valamint az utolsó ítélet.
Vágyunk e bűnbánat után, de amíg ez nem történik meg, a velük való közösségünk megszakadva marad.
Úgy tekintjük, hogy akik megtagadják a bűnbánatot, lemondtak jogukról az anglikán közösségen belüli vezetésre, és elkötelezzük magunkat arra, hogy az ortodox prímásokkal és más vezetőkkel együttműködve új alapokra helyezzük a közösséget a Biblia alapján.”
A nyilatkozat kitér emellett több dologra is (pl. a vágyaikban és identitásukban összezavarodott embertársak pásztorlására, a misszió és az evangelizáció stratégiai kérdéseire, illetve arra, hogy készek felkarolni azon anglikánokat, akik jelenleg még eretnek tanításokat valló püspökök alatt gyakorolják a hitüket), majd így záródik:
„Mindenekfelett újra elkötelezzük magunkat az evangélium missziója mellett: hirdetni a megfeszített, feltámadott és felmagasztalt Krisztust, felszólítva mindenkit, hogy bűnbánatban és hitben ismerje el Őt Úrnak, és életünk minden területén örömteli, hűséges engedelmességben éljünk az Ő Igéjének. Új utakat fogunk keresni arra, hogy bátorítsuk egymást, imádkozzunk egymásért, és számon tartsuk egymást ezekben a dolgokban.
Rábízzuk magunkat mindenható és szerető mennyei Atyánk kezébe, bízva abban, hogy beteljesíti minden ígéretét, és még a megmetszés idején is Krisztus fogja építeni egyházát.
»Uram, kihez mehetnénk?« Krisztushoz megyünk, akinél egyedül van az örök élet beszéde (János 6,68), és aztán Krisztussal megyünk az egész világba. Ámen.
Kigali, Ruanda – 2023. április 21.”
A Church of England püspökeinek a válasza Sarah Mullally volt. Egy női érsek megválasztása, aki megtestesíti mindazt, ami ellen a Kigali Commitment született. A GAFCON részéről erre az egyetlen logikus válasz a teljes szakítás lehetett. A globális Anglikán Közösség a Church of England és a progresszívek nélkül megy tovább. A progresszív egyháztestekbe ragadt evangéliumi és anglo-katolikus gyülekezeteknek fontos döntést kell most hozniuk. Egy mállófélben lévő, folyamatosan zsugorodó progresszív szekta részei lesznek, vagy áldozatokat is vállalva együtt haladnak azokkal, akik szerte a világon régóta küzdenek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott. A tét a világ anglikánjai számára maga a keresztény hit. A választás most már világos: Kigali vagy Canterbury?
„A bibliai tanítás elutasítása – miszerint a szexuális együttlét egyetlen megfelelő közege egy férfi és egy nő kizárólagos, élethosszig tartó házassága – a teremtett rend megsértése (1Mózes 2,24; Máté 19,4–6), és a megváltást veszélyezteti (1Korinthus 6,9).”
Morus Szent Tamás vs. anglikán egyház létoka 1-0
Nem kárörvendés részemről ennek felemlegetése, hanem kettős megítéléssel tudom csak fogadni az újabb szakadást.
Egyfelől tiszta, világos, hű álláspontja miatt maximálisan tiszteletre méltónak tartom az ‘anglikán ortodoxia’ képviselőit e történetben, és nagyon hiányzik számomra katolikus részről ugyanez a nyilvános, tisztázó állásfoglalás (pláne pl. egy maszatoló-zavarkeltő Amoris Laetitia után).
Azonban újabb szakadás, széttördelés a cikk tényszerű apropója.
Ami nem jó.
Szerintem a reformációból következik – az angolszász precedens jog analógiájával (vissza)élve – az újabb és újabb szakadások sorjázása.
Nem egyházon belül, hanem egyházon kívül (újabb egyházak létre hívásával) orvosolná a kereszténység az evangéliumhoz való hűséget.
Vajon jó ez az út?
(Ráadásul – muszáj megjegyezni – az anglikán egyház alakulását anno nem is teológiai/evangéliumi tisztázás motiválta, hanem királyi érdek-önkény.)
(A korábbi, 1054-es szkizmát is problémásnak tartom, és a keleti, császári nyomású egyház is kérdéseket vet föl, ugyanúgy, amiként a világi politikai szerepkörbe került nyugati egyház is.)
A szakadásokkal párhuzamosan napirenden van az ökumené, ami – teológiai-dogmatikai szempontból – valami polkorrekt fából vaskarika hatását kelti, noha a legvégső szándék nyilván jó (keresztény közösség).
Nem látom, hogy – a tiszta állásfoglalás (f)elismerésén túl – van-e ok örülni, vagy hogy végső soron hová is tartanak a folyamatok…
Kedves Miklós!
Szakadásügyben Szent Pál apostol szavait mérvadóknak tekinthetjük: „Mert először is azt hallom, hogy amikor összejöttök a gyülekezetben, szakadások vannak közöttetek, és ezt részben el is hiszem. Mert szükséges, hogy legyen közöttetek szakadás is, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek közöttetek.” (1Kor 11,18-19) Vagyis a szakadás egyszerre szomorú, másrészt viszont szükséges. Júdás apostol azt mondja a szexualitás terén eretnekségeket az egyházba csempészők kapcsán: „Ezek szakadásokat támasztanak, testi emberek, akikben nincsen Szentlélek.” (Júd 19) Amikor ilyen helyzet áll elő, egy rosszabb van csak a szakadásnál: a nem szakadás. Mert az azt jelentené, hogy az egyház testébe bele lett gyúrva az eretnekség.
Az 1054-es nagy egyházszakadás előtt volt már egyházszakadás a kereszténységben. A Kr. u. 4. század közepén Szent Jeromos mondta: „Felnyögött a világ, mert ariánus lett!” Ez volt az az időszak, amikor a püspökök nagy többsége ariánus hitvallásokat fogadott el, és még a római püspök is aláírásával látott el egy ilyen zsinati hitvallást. Ha nincsenek olyan püspökök, mint a bátor Athanasziosz, és az ortodoxok nem válnak el határozottan az ariánusoktól, akkor ma talán Krisztus istensége és a Szentháromság kérdése is adiafora lennének a kereszténységben. Ami gyakorlatilag a hit halálát jelentené.
Az Anglikán Közösség átrendeződése szomorú fejlemény, mert az anglikánok egy része eretnek tanítások fogságába esett. Örömteli viszont, hogy az Anglikán Közösség nagy többsége ragaszkodik az ortodoxiához és megteszi a szükséges lépéseket. Az igazán szomorú az lenne, ha bátorság helyett enervált passzivitást látnánk.
Kedves Ádám,
Pontosítok, hogy ne legyen félreérthető a gondolatom. A szakadásban a tömeges különválást, a tisztulásban (hiteles, ortodox álláspont tovább követése) az egységességet látom ‘gyakorlatilag’ érvényesülni.
Elsőre példa lehet az ariánus/…/lutheránus/stb. új hitelvű egyházak (felekezetek) létrejötte, utóbbira pedig a belső megújulás, és a felekezeten belül maradás (pl. Szent Ferenc mozgalma – szemben pl. Luther mozgalmával -, vagy Loyolai Szent Ignác és társai válasza a reformáció jogos kritikai pontjaira, egyszersmind a kritikát követő gyakorlati (szakadó) lépésekre.
Nem látom be (megjegyzem én hangsúlyosan katolikus részről pláne problémásnak tartom, mivel közmegítélés szerint kötöttebb-hierarchikusabb felépítésű felekezet), miért lett immáron a szakadás bevettebb gyakorlat a kizárásnál (egyházfegyelem)…
Ezzel összefüggésben, az ellenható szándékú egységtörekvés álságosságát a polkorrekt magatartás erőltetésében vélem tetten érni.
Az eretnek az eretnek. Az ortodox az ortodox. Vagy számít az evangéliumi igazság, vagy pedig akkor mi a lényege a hitvallásnak…?
Nyilván minden szereplő a saját álláspontját és a többiekét is sajátosan kategorizálja. Ez ad alapot a (lehetőleg tudományos szintű, hangvételű) vitára.
De manapság már kb. semmi nincs a nevén nevezve. Ezért is üdítő persze mindig, amikor valakik világos állásfoglalást tesznek tévtanokkal szemben. De a végletes megoldásig kell jutni, hát nincs belső eljárásrend, nincs (általában) szándék belsőleg megoldani a problémákat? Vagy ilyen mértékű (személyi támogatottságú) az elhajlás? Tényleg többségbe került volna a woke (pl. a Church of Englandben)?
Te mennyi esélyt adsz, mennyire látod reményteljesnek vagy működőképesnek, egyáltalán hogyan látod az ökumené (mint „program”) kérdését?
Előre is köszönöm, ha válaszoddal megtisztelsz.
Miklós,
ha jól értelek, akkor a kérdésed arra vonatkozik, hogy nem lenne-e jobb az eretnekségektől való belső megtisztulás, az egyházfegyelem, mint a szakadás. Ha ez a kérdésed, akkor az én válaszom is az, hogy de, sokkal jobb, ha időben megtisztul az egyház (vagy egy-egy felekezet) a hamis tanításoktól, mint az, hogy a hűségesek hagyják el a felekezetet. Csak sajnos könnyen előállhat olyan helyzet, amikor ez már nem lehetséges, elmúlt a megtisztulás lehetőségének a kairosza. Ilyenkor több évtizedes belháború és amortizáció helyett jobb választás a szétválás.
Kedves Ádám,
Igen, erre vonatkozott.
„Csak sajnos könnyen előállhat olyan helyzet (…) több évtizedes belháború és amortizáció…”
Ez a folyamat miért lehetséges?
Kezdetekkor (az apostolok korában) nagyon hangsúlyos volt az evangéliumhoz való ragaszkodás, nyíltan dorgálták a tévelygőket, megbízható apostolutódokat avattak, folyamatosan az ortodox tanok felé terelték a alapított közösségeket, gyülekezeteket, hithirdetőket.
Később (egyházatyák korában) már széttartóbb helyzetet látunk (ld. arianizmus, stb.), nagyobb teret nyernek a konkuráló erők (hatalmi harcok is, stb.), de talán itt is tetten érhető a tévtanok követői részéről a tömeges elkülönülés (viszonylag rövid időn belül) a belső megtisztulás rovására.
A 20-21. századra, pláne a reformáció önigazoló érvelése (a bibliai alapokhoz való visszanyúlás, hitelességnyerés) fényében hol bontakozhat ki a szakadás magva?
A papok (a mindenkori papi rend) képzést kapnak, tanítják-tesztelik-engedélyezik a működésüket. Egy tévtanítót miért nem váltanak le (vagy eleve zárnak ki, nem engedik pályára)?
A gyülekezeti hívek a papoktól (is) hallják az evangéliumot (elvileg ortodox tant). Nyilván (ma a hozzáférhetőség miatt pláne) a hívek amúgy is kb. ismerik az evangéliumot (papoktól függetlenül is), vagyis fel kell, hogy tűnjön, ha tévtanokat hirdetnek nekik. Ha pedig a hívek térnek el, a pap dolga felmutatni az evangélium tanítása és a hívek által behozott tévtanok között fennálló különbséget.
Ergo hiába tombol a külső, világi kulturális hatás, egy-egy gyülekezetnek (logikusan) ellenállónak kellene lennie.
Mégis tévtanító (sőt, eleve evangéliummal szembemenő életmódú) papok működhetnek, ráadásul akár hosszasan, egyházfegyelmi retorzió nélkül, és olyanok kerülnek felsőbb, döntő pozíciókba (kinevezés, választás, szavazás útján, felekezeti sajátosságok szerint), akik nem hajlandók a belső megtisztulásért tenni (sőt, akár programként hajtanak végre tudatos elhajlásokat), valamint a gyülekezet tömegbázisa sem követeli a belső tisztulást (esetleg elszivárog)…(?)
Évtizedes belső amortizációk.
Hol ragadható meg a probléma forrása? Van ilyen pont egyáltalán? Létezhet megoldás (vagy csupán a tevőleges sodródás – pl. szakadás, végül – marad)?
Kedves Miklós,
úgy látom, hogy a történelem során a gonosz mindig igyekezett az egyház (szentek közössége) fölött hatalmat szerezni, és valamilyen módon kisiklatni azt. Ennek egyik módja a vezető pozíciók megszerzése, mert a tekintélyük segíthet az egész közösséget foglyul ejteni. Éppen ezért egy monolitikus és hierarchikus szervezetben pár emberen tud állni, vagy bukni az egészséges tanítás. Van is ma ilyen szervezeti egységesítési törekvés a világban a kereszténységet illetően. Mert amit szervezetbe tudsz tömöríteni, azt könnyebb uralni.
Viszont nem szervezeti egységért imádkozott Jézus urunk, hanem szellemi és szívbéli egységért. Ez pedig a Szentlélek munkája, ami különböző szervezetekben, gyülekezetekben (és azok között) is meg tud valósulni, ha Isten Szelleme úgy akarja.
A felekezetek létrejötte vagy szakítások pedig szükségesek, az egészséges rész megóvása érdekében (vö: Márk 9:43-48).
A szentek közössége olyan mint a jelképünk is, az ikhthüsz, a hal. Nehéz megfogni, mert könnyen kicsúszik az ember kezéből. Ez nem csak egy Istentől kapott adottság, hanem Isten Szellemének vezetése. Mert egyedül Jézus az Úr a szentek fölött. Nem a felekezetek elnökei, nem a Canterbury érsek, és nem a pápa. Ha a tekintélyek eltérnek Krisztustól, és nem térnek meg, akkor a szolgálatuknak vége. Vagy egyénileg, vagy ha a szervezethez ragaszkodnak, akkor a szervezettel együtt. Hasznos tud lenni a szervezet, ha jól működik, de a jelentősége egyébként jóval kisebb, mint a közösségnek (vö: Máté 18:20).
Ádám, köszönjük a cikket!
Miklós,
ezek fontos kérdések, és Krisztus Egyházának természetét érintik. Az evangéliumi válasz lényegét tekintve megegyezik a régi ortodox és régi katolikus válasszal: nem beszélhetünk igaz egyházról ott, ahol az apostoli tanítástól lényegi kérdésekben eltérnek. A szervezeti egység alapvető különbségeket is elfedhet, összemaszatolhat, ezért nem lehet abszolút cél. Az egységünk alapja az apostoli tanítás és a Krisztus Lelke általi közösség.
Ehhez kapcsolódik ez az írásom: Mi a valódi apostolica successio? Részben kapcsolódik ide Az apostolok hagyománya (KRE-L’Harmattan, 2021) című könyvem is, amelyben azt vizsgálom, hogy van-e legitim, megbízható és normatív hagyomány az egyház életében, és ha igen, hogyan lehet azt körülhatárolni. A válaszom röviden az, hogy az egyház normaadó hagyománya az apostolok tekintélye által megerősített eredeti, apostoli hagyomány.
Azért hangsúlyozom az apostoli tanítás szerepét, mert már az ősegyházban is jelentkezett az attól való eltérés, és az emiatti szakadások problémája (pl. 1Jn, Jel 2-3, Gal, Júd).
Kedves Ádám!
Köszönöm.
A Mi a valódi apostolica successio? c. írásoddal teljesen egyetértek – elvben -, de sajnos pont a gyakorlatra vonatkozó felvetésemre nem képes választ adni az elvi igazsága.
Hiszen ideális esetben a kézrátételnek és a hithűségnek elválaszthatatlannak kellene lennie. Mégsem így történt-történik a mindennapok gyakorlatában.
Ebből is adódóan mind katolikus, ortodox, és protestáns vonalon pl. jelen pillanatban is aktívan képes romba dönteni a woke-hazugság a keresztény tanítást elvben képviselő (érintett, megfertőzött) gyülekezeteket, s akár az érintett felekezetek legfelsőbb szintjére is begyűrűzve akár még nagyobb méretű károkat általában is képes okozni.
Egyszerűen belegondolva, olyan könnyű lenne ‘csak ragaszkodni az eredeti tanításhoz, és azt továbbörökíteni’. Mégis oly könnyen eltorzul, elveszik a hithűség… Mintha nem működne valamiféle gyülekezeti immunrendszer.
Az egységet amúgy csakis tanbeli egységként értelmezem. Forma, megjelenés tekintetében lehetnek sajátosságok (pl. egy japán vagy egy nigériai vagy egy brazil keresztény gyülekezet is látszatra eltérő képet mutathat), de a hitvallás lényegének, a szent cselekmények mögötti tartalomnak meg kellene egyeznie. (Az ökumenikus misék, áldozások számomra ezért is fából vaskarika jellegűek, hiszen ahány résztvevő, az értelmezés vonatkozásában annyi eltérő tartalmi történés…)
A könyvajánlást külön köszönöm.
Kedves wkm,
Köszönöm, részben egyet is értek (pl. a Szentlélek közreműködése vitathatatlanul fontos), de – mint fentebb megfogalmaztam – nem érzem kielégítő válasznak a „hogy lehet így elszúrni?” kérdésre.
A szervezet-kialakítás szerintem emberi dolog (az ősi törzsi hierarchikus szerveződéstől mindmáig tetten érhető), de a tévtanok attól még tévtanok. Mindig adott az összevethetőség (az eredeti, igaz forrás vs. az aktuális tanítások), mindig adott a cselekvés lehetősége (nyilván először bibliai példákkal való érvelő meggyőzés, de legvégül – ha már nem marad más lehetőség – az eretnek tant képviselő gyülekezetből való kizárása).
Manapság felmerül bárhol(!) is a tévtanítók (papi funkcionáriusok), tévtant képviselők (gyülekezeti tagok) kiközösítése az adott közösség tisztán tartása végett…?
Megkockáztatom, hogy a toleráns passzivitást követő megkönnyebbülő szakadás folyamatábra valahogy könnyebben tetten érhető, sajnos.
Kedves Miklós,
látok arra példát, hogy tévtanítókat – vagy olyanokat, akik ragaszkodnak bűneikhez – fegyelmeznek, és akár ki is zárnak a gyülekezetből. De nyilván van sok olyan eset is, amikor ezek megtűrtek maradnak a közösségben.
Minél hierarchikusabb egy felekezet, annál kevésbé tud a fegyelmezés működni ott, ahol a vezetők érintettek ezekben a tisztátalanságokban. Demokratikusabb közösségek talán könnyebben fellépnek egy vezetővel szemben ilyen esetben, de ilyen közösségekben lehet, hogy kisebb hatalommal is jár egy-egy pozíció.
Ettől függetlenül nem gondolom, hogy egy demokratikusabb közösség általában jobban működik.
Örülök a döntésnek. Az angliai Church of England már évtizedek óta eltávolodott a hiteles keresztény tanítástól. (Tudomásom szerint már 1999-ben megtagadták az örök kárhozatra vonatkozó egyházi tanítást…). Richard Swinburne, a nagy keresztény analitikus filozófus már évtizedekkel ezelőtt kilépett az anglikán egyházból és helyette ortodox keresztény templomba jár…
Szomorú, hogy ki kellett szakadniuk, de hálát adok a bátorságukért és a szép, tiszta hitvallásért. Nincs még elveszve a világ! Köszönöm, hogy olvashattam. Más. Holnap lesz Paivi Räsänen pere. Imádkozzunk érte. 7 éve vegzálják bibliás hite miatt.
Lehet tudni, hogy NT Wright mit gondol a helyzetről? Ahogy eddig láttam, ő mindig próbált lojális maradni, most viszont döntenie kell.
Hadd emlékeztessek a GSFA 2023 februári nyilatkozatára — ami szerintem egy irányban mélyebb is, mint a GAFCON friss kommünikéje —
https://www.thegsfa.org/news/ash-wednesday-statement-of-gsfa-primates-on-the-church-of-englands-decision-regarding-the-blessing-of-same-sex-unions
Különösen az 5. pontra, ami sajnos előrelátónak bizonyult:
„GSFA Primates will carefully work with other orthodox Primates to provide Primatial and episcopal oversight to orthodox dioceses and networks of Anglican churches who indicate their need and who consult with us. This is to ensure that the faithful all across the worldwide Anglican Church but who find themselves in revisionist Provinces receive the pastoral oversight, guidance and care of a global, connectional Church which the Anglican Communion is meant to be.”
Itt konkrátan felajánlották az orthodox egyházkerületeknet és gyülekezetek hálózatának, hogy jelezhetik a szükségüket orthodox prímási és püspöki felügyeletre.
„…..a szexuális együttlét egyetlen megfelelő közege egy férfi és egy nő kizárólagos, élethosszig tartó házassága……” – a történelem fintora hogy az anglikán egyház pont azért jött létre mert nem akart élethosszig tartó házasságot VIII. Henrik. Most azt az igazságot védik némelyek aminek tagadása mentén jöttek létre. Ez csak mint érdekesség, nyilván az alapelv tiszteletre méltó.