Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
A Tűzfal podcast tizenharmadik részében minden idők egyik legismertebb képéről minden idők egyik legismertebb története alapján beszélgetünk. Két apa két fiúról, elveszettségről, megtaláltatásról, Isten apai szívéről. Az epizódot az előző részekkel együtt megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is. Ha tetszett, kedveljétek, osszátok, és iratkozzatok fel, hogy elsőként értesüljetek az új epizódokról!
Néhány éve egy cikksorozatban körüljártam, hogy az Ószövetség milyen előképekkel építi fel azt a narratív keretet, amelyben Jézus halálát az Újszövetség értelmezi. Egy másik hosszabb cikksorozatban harminc példán keresztül azt mutattam meg, hogy az egyházatyák számára magától értetődő volt a helyettes bűnhődés, vagyis hogy Jézus a halálával a bűneink jogos büntetését szenvedte el. Az alábbi cikksorozatban pedig azt vettem sorra, hogy az Újszövetség legfőbb apostolai és evangélistái hogyan értelmezték Jézus halálának jelentését és jelentőségét. Péter, János, Pál, a Zsidókhoz írt levél szerzője, valamint Máté, Márk és Lukács egyaránt helyettes bűnhődésként értelmezték azt. Itt egyben olvasható mindegyik rész.
„Ekkor megjelent az ÚR dicsősége az egész nép előtt. Tűz csapott ki az ÚR színe elől, és megemésztette az oltáron az égőáldozatot és a kövér részeket. Amikor látta ezt az egész nép, felujjongott, és arcra borult.” (3Móz 9,23b-24)
Vajon lakhat-e Isten Izráel népe között? Ez volt annak a napnak a nagy kérdése. Vajon elfogadja-e JHVH az engesztelő áldozatot? Működik-e a papság rendszere? Megjelenik-e Isten dicsősége? Együtt sátorozhat-e a szent Isten a tisztátalan néppel? Lehetnek-e fiak, és Isten lehet-e atyjukká?
Ha tanítványok vagyunk, akkor a teljes Krisztust kell követnünk és a teljes Krisztust kell hirdetnünk. Azt, aki az Isten országa elközelítését jelentette be, és azt, aki megtérésre hívott és benne való hitre. Azt, aki meggyógyította a betegeket, és azt, aki megbocsátotta a bűnöket. Azt, aki kiűzte a démonokat, és azt, aki figyelmeztetett azok visszatérésére. Azt, aki előtt János összeesett, mint egy holt, és azt, aki a kezét rátéve azt mondta neki: Ne félj! Azt a Krisztust kell hirdetnünk, aki szerint a paráznák megelőzik a farizeusokat az Isten országában, és azt, aki szerint a megtéretlen...
Valaki azt írta az egyik Jézus haláláról szóló posztom kapcsán (kissé epésen, de nem teljesen indokolatlanul), hogy beakadt nálam a lemez. Igaza van! Nagyhéten a szívem közepét találta el a Krisztus helyettes engesztelő áldozatát ért gúnyos támadás, belém mart és kiélesített. Úgy éreztem, most egy ideig én sem akarok másról tudni, csak Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. Azt éreztem, hogy nem hagyhatom annyiban, nem maradhat megválaszolatlanul, hogy a hitem legdrágább kincsét, Jézus bűneimért folyt vérét közönségesnek tartsák, Isten igazságát, amely a golgotai kereszten magára vette az adósságaimat, vérszomjnak nevezzék, és a kegyelem legcsodálatosabb, legszentebb, legfelszabadítóbb örömhírét éppen Krisztus halálának ünnepén a kegyetlenség evangéliumának nevezzék. Ráadásul nem ateista Dawkins-tanítványok, akiktől megszoktuk, hanem az ő vulgáris érveiket egy az egyben felkaroló keresztény prédikátorok. Nem, nem, nem!
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK