Néhány hete az Evangéliumi Fórumon hangsúlyosan foglalkoztunk a kérdéssel, hogy vajon milyen jövő vár ránk, és hogyan készüljünk erre a jövőre evangéliumi keresztényekként. Az esti előadások és a reggeli igehirdetések meghallgathatók az EF honlapján. Reggelente Győri Péter Benjámin evangélikus esperes hirdette az igét a Jelenések könyve alapján. Az első esti előadást Hamar Dávid, az Agóra Corvin gyülekezet lelkipásztora tartotta Keresztény hit egy forrongó világban címmel, a második előadást én mondtam el Vezetők, pénz, szex, hatalom címmel, a harmadik előadást Táncolni a romokon címmel...
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Divinity
A szekularizmus hozna ébredést?
Van egy olyan érv, miszerint Európában az evangéliumi ébredés egyik gátja, hogy a kereszténység hosszú időn át társadalmi, kulturális, politikai tényezőként is viselkedett. Akik ezt hangsúlyozzák, előnyösebbnek vélik a szekuláris társadalmi berendezkedést, az állam és a kereszténység teljes, hermetikus elválasztását, és arra emlékeztetnek, hogy a korai évszázadokban is így állt a helyzet, ezért volt az akkori kereszténység erős és megnyerő. A Római birodalom ellenségesen, de legjobb esetben is közömbösen viseltetett a keresztények iránt, az evangélium mégis futótűzként terjedt és meghódította a lelkeket. Ha a keresztények befejeznék a kultúrharcot és teljesen kivonulnának a kultúra és az államigazgatás területéről, az evangélium megint olyan vonzóvá válhatna, hogy az emberek hinni akarnának benne. A Nyugat posztkeresztény kulturális forradalma tehát kifejezetten előnyös a misszió szempontjából, mondják, mert a keresztényeket visszakényszeríti a kiinduló alaphelyzetbe: a megtűrt, üldözött, marginalizált státuszba. Ebben a gondolatmenetben a kulturális kereszténység az evangelizáció akadálya, a szekularizáció kiteljesedése viszont a következő ébredés előszobája lehet.
Legjobb olvasmányaim 2022-ben
Könyvek tekintetében ez az év számomra kifejezetten gazdag volt, és most talán az átlagosnál is nehezebb kiválasztanom a legjobb olvasmányaimat: a bőség zavarában szenvedek. Mégis megpróbálom, a szokásos hármas felosztásban: teológia, spiritualitás, kultúra. Ez a hármas felosztás onnan lehet ismerős, hogy ott van a Divinity fejlécében is (Szabados Ádám teológiáról, spiritualitásról, kultúráról).
Tiresias, „a ráncos csecsű vén”
Majdnem vége az évnek, de mielőtt lepereg, hadd említsem meg, hogy éppen száz éve, 1922-ben jelent meg T. S. Eliot The Waste Land (Átokföldje) című verse, amely a modernista költészet egyik legnyugtalanítóbb alkotása, sőt, talán az egész huszadik századé is. Erosz nyomában (Harmat, 2008) című rövid esszékötetemet is részben ez a költemény ihlette. Eliot és az Átokföldje jelentőségét akkoriban így fogalmaztam meg:
És akkor rátolták a Télapót a Karácsonyra
Gyerekkoromban Télapó-ügyben igazából csak azt kellett észben tartanunk, hogy a december 6-án érkező Télapó valójában a Mikulás. Mert ugye a kettő ugyanaz, de mégsem ugyanaz. Amikor Rossa Ernő megírta a „Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el kedves Télapó” kezdetű éneket, eleinte mindenki tudta, hogy az egy kommunista nóta. Olyan, mint a Munkásőrinduló, a Dal a felszabadulásról, vagy más fülbemászó dallamú mozgalmi énekek, amelyeket szintén ő írt. A Télapó megalkotása is része volt a kultúra vallástalanításának, amit nem lehetett elég korán elkezdeni. Így már az óvodában énekeltük Donászy Magda versét is: „Télapó itt van, hó a subája / Jég a cipője, leng a szakálla…” Bennem ekkor vált ketté az otthon és a külvilág. Ekkor formálódott az az összekacsintós öntudat, amely tisztán érti, hogy a két szótár univerzumokat választ el egymástól. De ha meg tudtam őrizni a nyelvet, akkor azért minden rendben volt. Legalább december 6-án.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK