A modern bölcseletben viszonylag ritka, hogy valaki a démonok szerepét hangsúlyozná, az ókorban azonban ez nem volt szokatlan. Szókratész „daimónja” semlegesebbet és pozitívabbat jelentett az akkoriak számára, nagyjából azt, amit az isten szó, de Augusztinusz, aki az Isten városa huszonkét kötetéből legalább kettőt a gonosz démonok munkájának szánt, egyértelműen negatív jelenségként tárgyalja a démonok tevékenységét. Az egyházatya az apostolokra támaszkodott, akik bátran írtak a démoni hatásról a megismerésben, illetve megtévesztésben. A 2Thessz 2,9-12 kapcsán ebben a sorozatban is láttuk már, hogy Pál apostol a tévelygést és a hazugságban való hitet részben a Sátán munkájának tulajdonította, akinek egyik jellemző stratégiája, hogy megcsal és megtéveszt. Pál Timóteusnak szintén erről ír: „A Lélek pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak, és olyanokra, akik képmutató módon hazugságot hirdetnek, mert lelkiismeretük érzéketlenné vált.” (1Tim 4,1-2)
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Kultúra
A cinikus tragikus vaksága
A cinikus ember arról van meggyőződve, hogy látja a felszín mögötti folyamatokat, és azok mindig rosszabbak, kiábrándítóbbak, alantasabbak, mint amit mások látnak. Ez sok esetben igaznak is bizonyul, sőt a cinizmus mint világlátás is rengeteg ilyen tapasztalatból áll össze azzá a borús, gyanakvó nézőponttá, ahonnan semmi nem az, aminek látszik. A cinikus észreveszi a dicséret mögött a hízelgést, az ajándék mögött az érdeket, a vallás mögött a hatalmat, a politikus mögött a pénzt, a szerelem mögött a libidót, a kultúra mögött a gazdaságot, a szellem mögött az anyagot, az anyag mögött a semmit. A cinikus úgy hiszi, jobban érti a valóságot, mint mindenki más. A cinikust nem realisták és optimisták veszik körbe, hanem naiv és hiszékeny emberek. A cinikus átlát a valóság Patyomkin-falvain, és tudja, hogy ami mögöttük van, az az igazi valóság, és a valóság mindig rosszabb a látványnál. Mindössze egy baj van ezzel a világlátással: a cinikust képtelenné teszi arra, hogy ténylegesen lássa a világot. Ennek pedig egyetlen egyszerű, de a cinikus szempontjából végzetes oka van, amire C. S. Lewis Az emberiség felszámolása című könyvében mutat rá: ha a valóság teljesen átlátszó, akkor egyáltalán nem látható.
Jézus forradalmai
Megnéztem a Jesus Revolution c. filmet, amely a 70-es évek elején Chuck Smith kaliforniai gyülekezetében kibontakozó, majd onnan tovább terjedő hippi ébredést mutatja be. A filmben Lonnie Frisbee szerepét az a színész játssza, aki a The Chosen sorozatban Jézust. Ez lehet jó választás, tekintve hogy az ébredés idején Lonnie is úgy nézett ki, mint Jézus, csak visszafelé is elsülhet, ha mostantól Jézusban meg a bohém Lonnie-t látjuk visszaköszönni. De ez most a középpontban lévő mellékszál, és nem esztétikai kritikát akarok írni, hanem egy rövid, személyes reflexiót. Az eredeti történetet jól ismertem, a Costa Mesából induló Jézus-mozgalom közvetve az én életemre is hatott, a film mégis meg tudott lepni és őszintén szólva meg is rázott.
Makoto Fujimura: Művészet és hit
A Tűzfal podcast huszonnegyedik részében a művészet és a teológia kapcsolatát egy japán festőművész, Makoto Fujimura szemüvegén át vizsgáljuk meg – a Művészet és hit (Harmat, 2023) című könyv alapján –, és magunk is rácsodálkozunk, mennyi szépség és igazság van ebben a kalandban! Fujimura művészeti krédója bennünket is hitvallásra késztet, mégpedig olyan hitvallásra, amelyben az új teremtés játssza a főszerepet. Az epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!...
Mi maradt Dawkins népéből?
Tizenöt évvel ezelőtt a brit szigeteken még nagy csinnadrattával zajlott Richard Dawkins ateista buszos kampánya, melynek fő szlogenje valahogy így szólt: „Valószínűleg nincs isten, úgyhogy ne aggódj, élvezd az életet!” Két évvel előtte jelent meg az ateista etológus The God Delusion című könyve, mely magyarul az Isteni téveszme címet kapta. A könyv a vallás és a keresztény hit megsemmisítő kritikája akart lenni, és sokakra kétségkívül így is hatott. Akkoriban kifejezetten trendi volt ateistának lenni, és leginkább Dawkins vitte a lángot és verte a tam-tam dobot. Az internet összes bugyrában megjelentek a Repülő Spagettiszörnyről szóló analógiák és az a metafizikai kérdés, hogy vajon ki teremtette Istent. Sokunknak ezek a hasonlatok és érvek őszintén szólva már akkor is rendkívül szerencsétleneknek tűntek, de a mozgalomnak tagadhatatlanul volt belső ereje, lendülete és sodrása.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK