John Owen, az ismert puritán teológus mondta egyszer John Bunyanról, a Zarándok útja szerzőjéről: „Egész műveltségemet odaadnám azért, hogy úgy meg tudjam ragadni az emberek szívét, ahogy ez az üstfoltozó.” Hasonlót érzek, amikort Chestertonra gondolok. Nekem is volt olyan pillanatom, amikor minden tanulmányomat odaadtam volna azért, hogy úgy tudjak írni, mint ez az írózseni, vagy ha életemben csak egyetlen olyan könyvet írhatnék, mint a St. Francis of Assisi. Ez a különleges életrajz, amely egyszerre szépirodalom, teológia, kortörténet, de leginkább egy akrobata merészségével megírt, terjedelmes esszé, Assisi Szent Ferenc alakjában számomra a mennyet és a földet kapcsolja össze, mégpedig úgy, hogy mindkettő – egy tarthatatlan, groteszk pozícióba helyezkedve – a másikban tükröződik, engem pedig minden alkalommal úgy nyűgöz le, mint egy kisgyereket.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Kultúra
Evangéliumi „cancel culture”?
Ígérem, nem fogom Javert felügyelőként követni Monostori Tibornak a progresszió népszerűsítéséért végzett munkásságát, de – talán utoljára – reagálni szeretnék egy tegnap megjelent írására, amely ezúttal ahhoz a „cancel culture”-höz hasonlítja az (amerikai) evangéliumi világot, amit szerinte ők (az evangéliumiak) a társadalomban „liberális véleménydiktatúrának” neveznek. A progresszív közgazdász-történész ezt a párhuzamot két ismert teológus (Peter Enns és John Sanders) példájára húzza fel, akiket a kétezres években teológiai okokból elbocsátottak az egyetemi állásukból.
Monostori Tibornak: Más térkép alapján, más irányba haladunk
Itt olvasható Monostori Tibor felebarátom válasza az én neki írt válaszomra. Néhány apró dolog pontosítása és tisztázása mellett (ilyen például az, hogy nem a revizionista exegézis, hanem a progresszív hermeneutika mellett teszi le a voksát, vagyis annak ellenére támogatja az azonos neműek házasságát, amit az apostolok szerinte is tanítottak) számomra a lényeg a végén van, és ő is ebben látja a tétet:
Furcsa, barbár kor volt
Amikor disztópikus filmekben elképzelt jövőbeli társadalmak furcsaságait tárják elénk, vagy történelmi filmekben régi korok elborzasztó szokásain szörnyülködünk, a múlt és a jövő borzalmaitól megfelelő távolságban rendszerint megnyugvással állapítjuk meg, milyen nagy utat tettünk előre, és milyen tisztán látjuk magunk előtt a jövő veszélyeit. De vajon mit gondoltak volna azok, akik számára a mi világunk lett volna egy jövőbeli disztópia, és mit fognak gondolni rólunk azok, akik a jövőből tekintenek vissza ránk és a szokásainkra? Milyen történeteket és tanulmányokat fognak írni a mi korunkról? Most akár szabadjára is engedhetnénk a fantáziánkat, hiszen rengeteg különös szokás és hit kapcsolódik a 21. századi kultúrákhoz, de azt gondolom, az elemzések két dolgot biztosan ki fognak domborítani, amikor a földgolyó nyugati felének társadalmait próbálják megérteni.
Byung-Chul Han: A kiégés társadalma
A Különvélemény 13. epizódjában Byung-Chul Han koreai filozófus A kiégés társadalma c. könyvecskéjéről beszélgetünk. Han szerint a 21. századi ember nagy árat fizet azért, hogy kivívta a külső korlátoktól való szabadságát. A mai ember fő problémája nem az elfojtás, hanem a pozitivitás túltengése, amely neurális erőszakká válik – szó szerint az idegrendszerünket kezdi ki. Ez ellen nincs védekezés, hiszen a határtalanság kultúrájában megszűntek az immunológiai reakciók is. Ma semmi nem „idegen”, legfeljebb csak „különböző”, és nem a „kell” a kulcsszó, hanem a „lehet”. A nyugati embert, aki eltörölte az úr-szolga viszonyokat és a külső normákat, a szabadság illúziója teszi kudarcossá és depresszióssá. A Különvéleményben Imrével erről beszélgetünk, valamint arról is, hogy mi a megoldás.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK