Kedves menekülteket segítők! Nagyjából mostanra sokan elfáradtatok és az érzelmi kiégés határán jártok. A teher viszont egyre csak nő. Vannak, akik most mozdulnának rá a segítésre (nagyon helyesen!) és tőletek kérnek tanácsokat, akik pár nap alatt veteránokká nőttetek a szemükben. Talán ti is úgy éreztek, hogy egy örökkévalóság telt már el az első menekült könnyei óta, amin először megrendültetek. Mások anyagi erőforrásokat bíznak rátok, és ti ennek a felelőssége alatt is roskadoztok. És tudjátok, ezt nem lehet a végtelenségig csinálni. Azt is sejtitek, hogy az adakozó kedv el fog apadni, sokan a túlvállalásban meg fognak keseredni, és az emberek, akikről gondoskodni kell, még mindig itt vannak.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Egyén
Öt igei tanács a menekültek megsegítéséhez
Nagyszerű látni, hogy mennyien fognak össze az Ukrajnából érkező menekültek megsegítésében. Ezek a tömegek (vagy egy jelentős részük) most tényleg ránk vannak bízva. Több tízezer menekülő embertársunk vár befogadásra. Ez egy történelmi helyzet, amelyben nemzeti és személyes felelősségünk van. A kérdés inkább az, hogy keresztény egyénekként hogyan tudunk most jól segítséget nyújtani. A teljesség igénye nélkül öt igeverset szeretnék mutatni, amelyek a felelős segítségnyújtásról szólnak.
Bolyki László válasza Monostori Tibornak – vendégposzt
(Az alábbiakban Bolyki László válaszát közlöm Monostori Tibor korábbi cikkére, amelyben a történész a Magyarországi Evangélikus Egyházban szolgálók által kiadott és azóta ezrek által aláírt „Novemberi állásfoglalás” c. dokumentumra reagált. Az én válaszom itt olvasható.)
A szabadság piszoárja
Sok filmsorozat a következő hatalmi képletről szól. Az embereket fogva tartja valamilyen „rendszer”, de aztán jön egy „forradalmár” (ez manapság jellemzően egy férfiakat megszégyenítő, erős, bátor nő), aki tudatára ébred helyzetüknek, és rengeteg áldozat árán végül mindenkit felszabadít. Az aktuális rendszer nem szükséges, hogy olyan kegyetlen vagy brutális legyen, mint mondjuk A szolgálólány meséjének Gileádja, elég ok a lázadásra az is, hogy a rendszer az egyén számára meghatározott életpályákat biztosít. Figyeljük meg: a cél általában nem is egy új rendszer felépítése, hanem a meglévő lerombolása. Bármi áron. Ezeknek a sorozatoknak ugyanis van egy filozófiai alapvetése, amely ezer és ezer láthatatlan fonállal szövi át a mai nyugati kultúrákat. Az alapvetés ez: az egyén nem szabad, amíg bármi akadályozza a maximális önrendelkezésben.
A hit bizonyossága több a racionális bizonyításnál
A bizonyosság kapcsán körülöttem fellángolt vitát látva déjà vu érzésem van. Mintha ez megtörtént volna már. Ezeket a vitákat húsz-harminc évvel ezelőtt lefolytattam, nem is egyszer. Fiatal hívőként megéltem, hogy a világom globálissá zsugorodott, és mindenféle világnézetek, vallások és bölcseletek lepték el. Telibe kaptam a posztmodernnek nevezett intellektuális mozgalmat is, amely éppen virágkorát élte. A nyugati világ torkig volt a racionalizmussal, helyette az intuíció keleti útjait kereste, próbálta meghaladni a konfliktusokat okozó dualista megközelítéseket, és ezekkel együtt lemondott az igazságról. Ennek egyik oka a pluralizmus mellett az észtől remélt bizonyosság kudarca volt. Abban az időben olyan volt az igazságot keresni, mint amikor valakit bedobnak az óceán közepébe, és azt mondják, hogy tetszés szerint bármelyik irányban elkezdhet úszni, és mivel a partra úgysem fog kiérni, egyszerűen csak élvezze a vizet. Intellektuális és hitbeli fejlődésem jelentős része arról szólt, hogy valahogy mégiscsak kijussak a partra. Mivel sikerült, nem csak együttérzéssel, de reménységgel is figyelem azok küzdelmét, akik most ugyanabban az óceánban találják magukat, amelyben én is vergődtem annak idején.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK