Közösség

Van egy olyan érv, miszerint Európában az evangéliumi ébredés egyik gátja, hogy a kereszténység hosszú időn át társadalmi, kulturális, politikai tényezőként is viselkedett. Akik ezt hangsúlyozzák, előnyösebbnek vélik a szekuláris társadalmi berendezkedést, az állam és a kereszténység teljes, hermetikus elválasztását, és arra emlékeztetnek, hogy a korai évszázadokban is így állt a helyzet, ezért volt az akkori kereszténység erős és megnyerő. A Római birodalom ellenségesen, de legjobb esetben is közömbösen viseltetett a keresztények iránt, az evangélium mégis futótűzként terjedt és meghódította a lelkeket. Ha a keresztények befejeznék a kultúrharcot és teljesen kivonulnának a kultúra és az államigazgatás területéről, az evangélium megint olyan vonzóvá válhatna, hogy az emberek hinni akarnának benne. A Nyugat posztkeresztény kulturális forradalma tehát kifejezetten előnyös a misszió szempontjából, mondják, mert a keresztényeket visszakényszeríti a kiinduló alaphelyzetbe: a megtűrt, üldözött, marginalizált státuszba. Ebben a gondolatmenetben a kulturális kereszténység az evangelizáció akadálya, a szekularizáció kiteljesedése viszont a következő ébredés előszobája lehet.