Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Nem volt könnyű hitvallónak lenni a szovjet kommunizmus idején. A Tűzfal podcast hatvannyolcadik részében Arvo Pärt észt zeneszerző Credo és Summa című zeneművein keresztül a Niceai hitvallásról beszélgetünk, és hogy ő hogyan vallotta azt meg a zene nyelvén, ellenséges közegben. A beszélgetést megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Isten megismerése szoros kapcsolatban van a Bibliával. Tudhatunk róla dolgokat, hiszen a teremtésben is kijelentette hatalmát és istenségét, de ez kevés. A Westminsteri hitvallás így fogalmaz: „Bár a természet világossága, a teremtés és gondviselés munkája oly mértékben tanúskodnak Isten jóságáról, bölcsességéről, és erejéről, hogy az ember nem mentegetőzhet, ezek mégsem elégségesek, hogy Istennek és az ő akaratának arra az ismeretére juttassanak, amely szükséges az üdvösséghez.” (I.I.) A Teremtő ezért évezredek óta prófétákon, apostolokon, szentírókon keresztül beszél önmagáról és a velünk kapcsolatos akaratáról. „Isten sokkal nyilvánvalóbban és teljesebben tárja fel magát szent és isteni Igéjében, mint amennyire az szükséges ebben az életben, saját dicsőségére és a mi üdvösségünkre” – mondja a Belga hitvallás 2. cikkelye.
Érdekes hasonlattal kezdődik J. I. Packer Knowing God című könyvének 1972-es előszava: „A bohóc vágyhat úgy Hamlet szerepére, ahogy én vágytam könyvet írni Istenről.” Ebből a vágyból annak idején nagyon fontos könyv született. Packer gyakorlati indíttatású iratfüzérnek, kis értékezések sorozatának nevezi, azonban ma már széles nemzetközi olvasóközönség tanúsítja, hogy jóval többről van szó. Koherens teológiát közvetítő modern klasszikusról, amely az igaz istenismeretre tanít. Időszerűségén semmit nem koptatott az első megjelenés óta eltelt negyvenvalahány év.
„Széírben meg a hóriak laktak azelőtt, de Ézsau fiai elfoglalták a birtokukat, kiirtották maguk elől őket, és a helyükbe telepedtek, ugyanúgy, ahogyan Izráel bánt azzal a földdel, amelyet az ÚR adott neki birtokul.” (5Móz 2,12)
Izráel egyedülálló szerepe vitathatatlan az Ószövetségben. Vitathatatlan az is, hogy az ÚR adta nekik Kánaán földjét birtokul. Azonban érdekes részletek bukkannak fel ebben a fejezetben, amelyeket bibliaolvasókként gyakran figyelmen kívül hagyunk. Ilyen például az, amit a szöveg több környező néppel kapcsolatban hangsúlyoz.
„Tizenegy napig tartott az út a Hórebtől Kádés-Barneáig, a Széír hegyén át.” (5Móz 1,2)
Vajon miért emeli ki a bibliai szöveg, hogy tizenegy napig tartott az út a Sínai-hegytől (a Hórebtől) a Kánaán földje déli határán elhelyezkedő oázisig (Kádés-Barneáig)? Nyilván ezzel jelzi, mekkora a kontraszt a földrajzi távolság és a negyven év között, ameddig Izráel népe ténylegesen vándorolt a pusztában. Szükségtelen volt, hogy ennyi ideig bolyongjanak, a hitetlenségük miatt kellett a pusztában vesztegelniük.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK