„Gúmbédenszbend”

2017 ápr. 20. | Divinity, Elmélkedések | 8 hozzászólás

A nyolcvanas évek elején édesapám egyik nap egy Goombay Dance Band bakelit lemezzel jött haza. A következő években karcosra hallgattam. Ezt most azért merem bevallani, mert divatba jött megint a nyolcvanas évek zenéje, és kevésbé ciki leírni, hogy ez a muzsika fontos része volt az életemnek. Nemrég tudtam meg, hogy német (!) együttesről van szó, mint a Boney M (arról se tudtam, hogy német, de most már értem, miért nem hallottak róla amerikai ismerőseim). A „Gúmbédenszbend” nekem az Eldorádó, a jamaicai nap, a Marakesh meg a Robinson Crusoe szigete utáni romantikus vágyakozást jelentette. Gyerekkoromban a szívem közepét találta el, és még most is ráismerek a keserédes, bús, meleg érzésre, amit a lemezjátszó mellett éreztem egy-egy esős délutánon. Édesapám emléke szakította fel bennem ezt a régi sebet. (Tegnapelőtt volt a hagyatéki tárgyalás.)

De ez egy jó seb. C. S. Lewisra az északi mítoszok hatottak így, rám igénytelenebb dolgok, mint például ez a limonádé német együttes. A Winnetou is német volt, őt sem ismerik az amerikaiak, pedig mi a vasfüggöny mögött a Winnetou-n keresztül ismertük meg a vadnyugatot. Érdekes, sokszor mennyire nem attól függ egy emlék érzelmi mélysége, hogy az emléket kiváltó alkotás igényes-e. Máté Péter sem volt egy Debussy, mégis egy egész ország sírt, amikor belehalt a függőségébe. Mondjuk elképesztően jó hangja volt. Ma is egy idő után meg akarnám ölni magam, ha sokat hallgatnám a számait. (Elmegyek, elmegyek… Most élsz… Az út végén… Hull az elsárgult levél… Egyszer véget ér a lázas ifjúság…) Ugye? Máté Pétert hallgatva azonnal értékelni kezdem az evangéliumot. Aki az „út végén” vár, az Isten! – mondta édesapám, amikor a rádióban ment a szám. És tényleg! Közvetve a Goombay Dance Band is az evangéliumra mutat, a maga nosztalgikus, romantikus, giccses melódiáival. Az énekekben megfogalmazott elvágyódásra a jelen világnak ugyanis nincs orvossága. Az Eldorádó nem itt van, és a jamaicai nap sem itt süt. A vágyódás mégis valódi.

Édesapám cinizmustól mentes lázadó volt: a rendszerváltásig szinte minden vonzotta, ami a szocialista vasfüggönyön túl volt. Azt hiszem, a Goombay Dance Band lemez megvásárlása is ilyen virtuális határátlépés volt számára. Ha meghallom valamelyik számot, édesapám, a gyerekkorom, az elvágyódás, az elveszett világok fájdalmas emléke tör elő bennem, a horizonton alábukó nap, a paradicsom utáni olthatatlan vágy, az, hogy kell lennie valahol egy Nyugathonnak, ahol soha nem megy le a nap, egy helynek, ahol minden aranyból van, egy hazának, ahol az ember nem érzi magát idegenben, egy Istennek, aki sátrat von fölénk. C. S. Lewist is Istenhez űzte a romantika. Mert lehetetlen, hogy ezek a mély vágyódások, ezek a beazonosíthatatlan, keserédes tőrdöfések, amiket néha a legkevésbé várt irányból kapunk, ne jelezzenek valamit. Valamit, ami túlmutat rajtunk, túlmutat az anyagi világon, túlmutat a jelen koron, túl mindazon, ami itt és most van. Lelkünk sebe az örökkévalóságra nyílik.

És bármilyen fura is, ezt a sebet még egy 80-as évekbeli német táncegyüttes is kinyithatja. Most megvallottam…

8 hozzászólás

  1. Tamás

    „Lelkünk sebe az örökkévalóságra nyílik” – respekt, ez nagyon ott van.

  2. Gergely Erzsébet

    Eddig semmit nem tudtam a Goombay Dance Band – ról. Viszon, ha dalaik itt –
    ott felhangzottak, mindig szívesen hallgattam. Most a poszt kapcsán beütöt –
    tem nevük a keresőbe. Végre láthatom is őket, miközben ismét élvezem zenéjük
    sajátos hangulatát.

    Többek között ezt írod Ádám:

    „……………….. Mert lehetetlen, hogy ezek a mély vágyódások, ezek a
    beazonosíthatatlan, keserédes tőrdöfések, amiket néha a legkevésbé várt i –
    rányból kapunk, ne jelezzenek valamit. ……………………………..”

    Mint minden ember, én is kaptam életem folyamán különféle „tőrdöféseket” a
    legkevésbé várt irányból, melyek mögött jelzéseket, üzeneteket ismertem fel.

    Most mégis drága édesanyám jutott eszembe. Megadatott, hogy 3 évig gondoz –
    hattam őt. Szellemileg leépülő állapotában is ő tanított engem. Örvendező há –
    laadásra mindenért. Az Úrtól kapott türelmet szemléltette élete. Drága, kicsi
    lénye maga volt az imádkozás. Mindezek mélyen érintettek, de volt ezektől egy
    sokkal különlegesebb jelzés, üzenet, ami „tőrdöfésként” hatott rám, és fokozta
    olthatat vágyam arra a világra, mely túl van a jelen anyagi világunkon.

    Többször láttam arcán és szemében ragyogást, lénye különleges békét árasztott,
    miközben fel és körbenézve kérdezte: – Ugye te is látod ezt a szépséget?
    Habár az én szemeim „csak” őt látták és a kedves szobát amiben voltunk, de
    tudtam, számára megadatott a bepillantás abba a világba, amely örökkévaló.

  3. Katona Simon

    Születésem óta zeneszerető és művelő családban éltem, ahol vasárnapról vasárnapra a baptista „Hit hangjai” című énekeskönyv énekeit kellett tanulni, énekelni. Mai napig a legtöbb éneknek kívűlről tudom a szövegét (nagyon sokat szeretek is belőle), ennek ellenére én rám gyerekkoromban talán nagyobb hatást gyakorolt Vangelis zenéje. Szöveg nélkül is mégis olyan ajtókat tudott megnyitni bennek Vangelis – bizonyos – dallamvilága, amitől olyan érzésem volt mindig, mint ha valahol a Menny kapuja közelében sétálgatnék. Ezt nem éreztem az egyházzenei énekeknél. Ami viszont mélyen megfogott a „Hit hangjai” több énekénél is, a szöveg, ami sokszor nagyon szívbe markoló, költői képekkel beszél Istenről, pl.: „Ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr megfejti önmagát.” Vagy egyes énekek előtörténetei, amiből megszülettek az énekek, pl.: Az Úr irgalma végtelen…stb.
    Volt idő, amikor más zenét hallgattam. Kemény rock zenét, amit a korosztályom hatására kezdtem el hallgatni kamasz lázadó koromban. És emlékszem, hogy megváltoztatta a viselkedésemet (ingerlékenyebb, tiszteletlen voltam…tehát a lázadást segítette elő). Főleg, hogy azt se tudtam egyes zenekarokról, hogy sátánisták. Örülök, hogy ezeket a zeneanyagokat megsemmisítettem a megtérésemkor, és bár nem ez a megtérésem legfőbb jelzője, de mivel a zene mindig is közel állt a szívemhez, ezért Isten a zenén keresztül kommunikál velem sokszor, és nem mindegy, hogy ezt a kommunikációs csatornát kinek engedjük át.

  4. jgabor

    A művészetek között talán a zene az, ami leginkább „hiányművészet”.

    A komolyzenében is számtalan példa van az elvágyódásra („felvágyódásra”), természetesen elsősorban a romantika óta.

    Nagyon szeretem Brahms I. szimfóniáját. Az első tétel alapvetően egy sötét, komor, küzdelmes, fájdalmas, földhözragadt zene, valami olyasmi amiről József Attila ír: „Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba.”
    Aztán egyszer csak mintha felnézne az égre, ahol a sötét felhőkön átszüremkedik a napfény, a világosság. (Az egész kb. csak fél percig tart, jellemző Brahmsra, hogy egy szuszra nagyjából ennyit tud remélni, hinni, örülni.)

    https://www.youtube.com/watch?v=BRdEgS_OHAk (Az említett ég felé nézés ezen a felvételen 9’55-től hallható, de nyilván összefüggésében érdemes hallgatni.)

  5. Bolyki László

    Ádám, köszönöm, hogy ezt megfogalmaztad! Ez a lemez, aminek a fotóját a cikkhez illesztetted, nekünk is megvolt, ahogy Maté Péter és a Boney M is. Örök emlék, ahogy reggelente ágyba vittük a kávét a szüleinknek, majd mi is, mind az öten befeküdtünk melléjük, és bakelit lemezeket hallgatva beszélgettünk. Hiába voltam zenészpalánta, nem értettem, hogy lehet rám ilyen elementáris hatással egy-egy zene. Volt ami feldobott, mint a Gumbédenszbend vagy Golden Gate, volt amit csodáltam, mint Oscar Peterson, volt ami bosszantott, mint a magyar nóták, volt ami gyönyörűséget okozott, mint Mendelssohn e-moll hegedűversenye, és olyan is volt, amitől halálfélelmem volt: Jean Michel Jarre szintizenéje. Egyikről sem tudtam igazán, hogy miért pont azt a hatást váltja ki, amit.

    Nekem sokat segítettek ezek a zenék abban, hogy megértsem, mennyire kiszolgáltatott a lelkem az érzésekhek, hangulatoknak, mennyi kimondatlan/megfogalmazhatatlan érzés lapul a lelkem mélyén, miközben azt hiszem, hogy alapvetően a tudatom fogja a kormányt.
    A legerősebb emlékem Zefirelli Végtelen szerelem című filmjéhez kapcsolódik:
    Abban az időben, amikor a vasfüggöny mögé még nem sok jó zene szűrődött át nyugatról, amikor Quincy Jonesról és az Earth Wind and Fireről még Juhász Előd Zenebutikjában sem hallhattunk, egyszer csak ott volt egy film, amiben Lionel Richie és Diana Ross énekelt egy akkor valószinűtlenül gyönyörűnek tűnő dalt, ráadásul egy szívfacsaróan erős szerelmi történet végén, és akkor még nem is beszéltem a fiatal Brooke Shields földöntúli szépségéről…
    Én pedig a film végére egyszerűen kifordultam önmagamból: zokogtam, bolyongtam a lakásban, úgy éreztem, hogy az én kis szürke életem, hétköznapi valóságom semmit nem ér, így hát belázasodtam és ágynak dőltem. Napokig nem jártam iskolába, totálisan összezavarodtam, halálosan szerelmes voltam a főszereplő hölgybe, folyamatosan ment bennem az Endless Love című dal, és képtelen voltam visszazökkenni a magam kis életébe: a biatorbágyi, sulibajárós, tréninggatyás valóságom úgy viszonyult a film világához, mint az akkori diákszerelmem Brooke Shieldshez. Alaposan bezúzott a Werther-hatás…:)
    Akkor még zsenge ifjú voltam, de már nagyon mély istenélményeim voltak, így még inkább megijedtem, hogy hogyan lehet rám ilyen elementáris hatással egy zene, egy történet és egy színésznő.
    Amit akkor megértettem, az az egész életemre hatással volt: ha a lelkem horgony nélkül sodródik az érzések/ösztönök hullámain, bármilyen nagy „flesst” vagy „flót” élek át, kiszolgáltatottá válok. Akkor vált igazán élővé a Zsidó 6:19-ben megfogalmazott „lelkünk biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé.”
    Azóta rengeteg zene, művészeti alkotás, letaglózó erejű, égig emelő vagy porba sújtó élmény és számtalan „brúksildsz” jött szembe velem, van egy fix pontom, ami nem egy elmélet, hanem ténylegesen működő belső valóság. Az érzéseimet így nyugodtan átélhetem, anélkül, hogy kiélném őket, kiszolgáltatnám magam nekik. Számomra így lett hasznos a Gumbédenszbend és a többi ifjúkori zenei, művészeti élmény.

  6. endi

    meghallgattam pár számot, ezek igényes zenék. régen még a popzene is igényes volt 🙂

    én az iron maiden és hasonlókon nőttem fel, ezeket a keresztények mélyen megvetik, pedig pl az iron maiden az egyik legkomolyabb dalszövegekkel rendelkező együttes (még keresztény szemmel is!). a zenéjük pedig zseniális.

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK