A Szentháromságról szóló teológiai munkák egyik nagy kérdése, hogy milyen viszony áll fenn a bibliai üdvtörténetből megismerhető Szentháromság (üdvtörténeti Szentháromság) és az örökkévalóságban létező Szentháromság (immanens Szentháromság) között. Isten háromságként jelentette ki magát a mi történelmünkben: az Atya elküldte a Fiút, hogy megváltson bennünket, és elküldte a Lelket, hogy összekössön bennünket a Fiúval. De vajon Isten az üdvtörténet előtt (az üdvtörténettől függetlenül) is olyan, amilyennek az üdvtörténetben mutatkozik? Az örökkévalóságban is az üdvtörténetből megismerhető viszonyok léteznek a Szentháromság személyei között? Vajon mi a kapcsolat az üdvtörténeti Szentháromság és az immanens Szentháromság között?

Karl Rahner katolikus teológus nevéhez fűződik az a teológus körökben általánosan elfogadott megállapítás, miszerint „az üdvtörténeti Szentháromság az immanens Szentháromság, és az immanens Szentháromság az üdvtörténeti Szentháromság”. A Rahner-szabály lényege az, hogy Isten örökkévaló lényét csak abból ismerjük meg, ahogyan ő az üdvtörténetben kinyilatkoztatta önmagát, és nincs lényegi különbség aközött, ahogyan az üdvtörténet során megnyilvánult, és aközött, ahogyan az üdvtörténettől függetlenül önmagában létezik.

A Rahner-szabálynak azonban vannak „jobboldali” és „baloldali” értelmezései. A „jobboldali” értelmezés a Rahner-szabályt episztemológiai kritériumnak veszi: Isten belső lényéről nem tudhatunk többet annál, mint amennyit ő önmagáról kinyilatkoztatott. Ha Istent meg akarjuk ismerni, nem tudunk tovább menni a Krisztusban és a Lélek által adott kijelentésnél. A „baloldali” értelmezés a Rahner-szabályt ontológiai igazságnak tekinti: Istennek a világgal való üdvtörténeti kapcsolata az ő belső lényegéhez tartozik. Isten ad extra kapcsolatai azonosak Isten ad intra kapcsolataival, vagyis Isten belső valósága elválaszthatatlan Istennek a világgal való kapcsolatától.

A Rahner-szabály „baloldali” olvasata rendkívül divatos kortárs teológusok körében. Jürgen Moltmann, Philip Clayton, Catherine Mowry LaCugna, Elizabeth Johnson és mások Isten és a világ kapcsolatát szükségszerűnek látják, hiszen a Rahner-szabály értelmében (szerintük) Isten önátadása és szenvedése nem csak az üdvtörténeti Szentháromság, hanem az immanens Szentháromság jellemzője is. Moltmann egyenesen azt állítja, hogy a keresztrefeszítés történelmi ténye Isten örök belső lényéhez tartozik, tehát Isten nem elgondolható a Fiú keresztje nélkül. Ebből következően az is elképzelhetetlen, hogy Istenről a világgal való kapcsolatán kívül beszéljünk. Nem csak azért – ami a Rahner-szabály „jobboldali” olvasata –, mert episztemológiai akadályokba ütköznénk, hanem azért is, mert nincs semmilyen ontológiai különbség az üdvtörténeti és az immanens Szentháromság között, az utóbbi tükörképe az előbbinek.

Kevin Vanhoozer szerint a fő kérdés az, hogy mit jelent a Rahner-szabályban a létige (amit a magyar nyelvben csak odagondolunk). Mit jelent az üdvtörténeti és az immanens Szentháromság közötti azonosság? A „baloldali” olvasatban ez az azonosság ontológiai azonosság: nincs semmi különbség Isten örökkévaló lényege és a történelemben látható megnyilvánulása és cselekedetei között. Ez komoly kérdéseket vet fel, leginkább Isten transzcendenciájával és a teremtéstől való szabadságával kapcsolatban. Moltmann és más „baloldali” teológusok munkáiban Isten lénye belezuhan a világgal való immanens kapcsolatba, örökkévaló lénye függővé válik a világtól. A „jobboldali” értelmezések Isten megismerésében elfogadják a kinyilatkoztatás korlátait, de hangsúlyozzák az Isten és a cselekedetei között fennálló különbséget. Különbség van a Fiú örök léte és a Fiú történelmi halála között. A Fiú egyszer halt meg, a mi történelmünkben, azután, hogy Isten elküldte őt a világba. Az a Fiú halt meg, aki öröktől az Atyánál van, de nem örökké halt meg, hanem az idők teljességében. A meghalt Fiú történetileg azonos az örökkévaló Fiúval, de nem tükörképe neki, hanem cselekvő jelenléte.

Milyen módon azonos tehát az üdvtörténeti Szentháromság és az immanens Szentháromság? Mit jelent a Rahner-szabályban szereplő létige? Vanhoozer a kérdés megoldásához Paul Ricoeur francia filozófushoz fordul segítségért. Ricoeur különbséget tett ipse és idem identitás között. Idem azonosság az, amikor valami számszerűen ugyanaz (például két dolog megismétlődése), mely ténylegesen nem két dolog, hanem egy és ugyanaz a valóság. Ipse azonosságról ezzel szemben akkor beszélünk, amikor például egy személy életének két pontját történeti értelemben összekapcsoljuk, és elismerjük a narratív folytonosságot, a személy önmagával való azonosságát. Az idem azonosság az ismétlés miatti önazonosság, az ipse azonosság a dolog/személy történeti folyamatban önmagával való azonossága, állandósága.

Ha az idem és ipse azonosság közti különbséget a Szentháromság esetében alkalmazzuk, mindjárt világosabban látszik a Rahner-szabály két lehetséges értelmezése mögött meghúzódó különbség. Ha az üdvtörténeti és immanens Szentháromság között meglévő azonosságot idem azonosságnak tekintjük, akkor a „baloldali” értelmezésekhez jutunk el, melyekben az üdvtörténetben gyakorlatilag megismétlődik mindaz, ami az örökkévaló Szentháromságban mindig is jelen van (pl. a Fiú halála). Ha viszont ipse azonosságként tekintünk a létigére, akkor a Rahner-szabály egyszerűen csak annyit állít, hogy az üdvtörténetben ugyanaz a Szentháromság cselekszik, amelyik az örökkévalóságban van, de az örökkévaló Szentháromság nem redukálható az üdvtörténetben megismerhető cselekedeteire. Történeti folytonosság áll fenn az immanens Szentháromság és az üdvtörténeti Szentháromság között, hiszen az üdvtörténetben az immanens Szentháromság cselekszik, ebből azonban nem következik, hogy az immanens Szentháromság mindig is az volt, amit az üdvtörténetben cselekedett. Isten kapcsolatra lépett velünk a Fiú és a Lélek által, de Isten nem azonos a velünk való kapcsolatával, és akkor is Isten, ha ez a kapcsolat nem jön létre.

Ricoeur Vanhoozer által újrahasznosított koncepciója olyan módon nyúl hozzá a Szentháromság körüli modernkori teológiai vitákhoz, hogy ha megértjük a lényegét, védelmet nyújthat az Isten transzcendenciáját megkérdőjelező irányzatok gyors terjeszkedése ellen. Ha most nem is érezzük ennek a kérdésnek a gyakorlati jelentőségét, vigyázzunk, mert ami sokaknak egyelőre érthetetlen intellektuális vitának tűnik, az egy-két nemzedéken belül az Istent tökéletesen immanensnek tekintő panenteizmus győzelméhez vezethet, hacsak az egyház „vízvezetékszerelői” nem találnak megfelelő nyelvezetet a probléma elhárításához. Az ipse és idem identitás megkülönböztetése szerintem éppen egy ilyen nyelvi eszköz.