A próféta még mindig reszketett, de ujja mint régi mesék szent fája lassan a magasba emelkedett, vagy mint kard, mit hős von ki csatában, hogy a lemenő napot is átdöfje, a pengét az alkonyatba mártva, s a meredt ujj szavak nélkül nyögte: „Istenem! Nincsen nálam nagyobb árva!" (Pedig egykor volt tizenkét ökre, Illés vetette palástját rája atyja lett neki, spirituálisa, hogy a szent novícius is lássa, amint tűz száll alá mint egy máglya, elemésztve a király küldötteit, s közben tudja, hogy ez nem mágia.) Most a mennyre szögezte szemeit, s a palást rongyként lógott le combjára, követve a szép, vastag láb ereit, fent meg ránehezedett jobbjára, mint ernyedten himbálódzó keszeg, hosszú átlót formálva baljával, melynek ujjával bökte az eget, szent csendjét baljós szavakra cserélve: „Hol van most Illés Istene?!" „Hol van az, ki fölvitte szekéren, Izráel lovasát s harci kocsiját, tűzzel öntve le a mindenséget?” Hol van atyja, ki itt hagyta fiát, mint Mózes a föld határán Józsuét – az árva mestere után kiált! „Mekkora lélek elég? Mondjuk két? Mennyit kérhetek magányos utamhoz? Mi lesz most a sorsunk, tudhatjuk-é? A Jordánon átkelni újat hoz, de Illés lelke fölment a felhőkbe, ki mondja most meg, mi jó, s mi a rossz? Ó, itt minden oly bús, olyan görbe, hiába győzött a Szent a Kármelen, elfordultak Tőled éles szögben! És ha e palástot fölemelem? Ha rám száll a Lélek kettős mértéke, Mózesként a Jordánt megverhetem? Lehet Illés kenetéből részem? Bevonulhatok vele a szent földre, és Hozzád térhet Izráel népe? Jössz velem, ha érted megyek ölre? Vagy a mennybe vitt tűz már az ítélet, mely elzárja az utat örökre? Van a Jordánon túl kegyes élet? Van ezen a folyón egyáltalán gázló? Vagy itt minden vöröslő csenddé lett?” Még mindig az eget bökte vádlón, ujját oda döfve, ahol a szekér hasított az égen, élén pár ló, melynek sörénye – azt hitte – elég, mert tűzben hullámzott, mint lángoló tó, az ÚR izzó szent haragja, a vég. „Izráel harci kocsisa, a lón! Megadod a Lélek kettős mértékét? S a palástot, a kezemen lógót megtöltöd erővel, hogy a végén én is hatalmas csodákat tehessek, s hozzád vezessem Izráel népét?” Ekkor balja lehullott ernyedten, de fityegő jobbja megkeményedett, s a keszeg-palást rezegni kezdett. A próféta is máshogy remegett, belső hév keltett benne hullámokat, nem félt már, inkább megszeppent. „Ez a Hóreb Istene” – suttogta. „Ez a rezgés, ez a tűz a Rúah-Jah!” „Akkor tán Illés is így gondolta?” „A palástjával a vízre csapjak? Jáhve kel át a Jordánon, mint egykor a szent papok előtt ment a láda? Harcába az ÚR engem is bevon? Lehetek serege élén Jozsué? Ülhetek én is mennyei lovon?" Vihar tombolt, zivatar és zuhé, de két tüzes nap is ragyogott felé, és tudta, ez a nap a búcsúé, de egy másik napnak vette jelét: párja ragadta meg Illés Lelkének, és magasba emelte jobb kezét. Majd lesújtott a Jordán vizére, s száraz lábbal ment át a habok közt, mint Józsuéval Izráel népe. S Jerikóba ment, hol rossz lett a föld, meggyógyította a forrást, mint áldás Garizim és Ébál hegyei közt. Bételbe száguldott onnan tovább, ahol felállították a csúf borjút, s kihirdette a törvény szent átkát. Nem kopasz fejéért állt rút bosszút, amikor a medvék miatt negyvenkét gyermek apja, anyja lett nyomorult; Bétel átkozta Isten emberét, mert egy undok bálványt tisztelt helyette, megvetve Ádonáj szeretetét. A szövetség terhét levetette magáról Jeroboám hűtlen népe, s most utolérte a gonosztette. „Ó, hol van az ÚR, Illés Istene? Szélvészben? Földrengésben? Halk beszédben?” Illésnek szólt: „Elizeust kend fel!” Szaporítson olajat edényben! Hol szobát kapott, támasszon fel holtat! Hozzon reményt, életet Súnémbe! Hol a prófétatanítványok laknak, legyen bőség, finom liszt és főzelék, s a királyok vizet találjanak! Alázza meg magát a szír vezér, leprás, beteg testét megkeresztelve, s belátva, hogy a Jordán többet ér! Nyíljon meg a szolga tekintete, lássa ő is fent az Illés szekerét, és a mennyei szent seregeket! Értse meg Izráel, ki jött közé, ki kapta a Lélek kettős mértékét, ki az, ki fölemelte a kezét! A Kép fontosabb az előképnél, s megérti a próféta titkos nevét, ki megfejti a Hóreb rejtélyét! János megkapta az Illés lelkét, de az ÚR a csendes Szóban követte: Elísá, Jésúá, Immánuél. Ő keresztel tűzzel és Szent Lélekkel. (Szabados Ádám)
Jegyzetek: 1) Rúah-Jah: az ÚR Lelke. 2) Elísá: Elizeus neve héberül; jelentése: Isten megszabadít. 3) Jésúá: a Jósúá (magyarul Józsué vagy Jézus) név változata; jelentése: az ÚR megszabadít. 4) Immánuél: a szűz fiának neve Ézsaiás próféciájában; jelentése: Velünk az Isten.
Gyönyörű! Köszönöm!
„Kezében szórólapát lesz, és megtisztítja szérűjét: csűrbe hordja gabonáját, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Mt 3:12)
Aztaa! 🙂 Nem is tudtam, hogy amikor ama prófétának a történetét tanulmányoztam decemberben…, szóval ,hogy ennyire összefüggenek az előd-utód párosok 🙂 Köszönöm a megvilágosítást! Jaa, és ma a Jn 1,19-34-ből szólt nálunk az igehirdetés János és Jézus kapcsán:) Micsoda egybeesések,vááá! Szenzációs a Szentírás mélységi összefüggéseit olykor felismerni! Hála a tolmácsolókért! További áldott szolgálatokat! (egy lelkes amatőr, de Isten kegyelméből: Lelkes amatőr 🙂 )
Köszönöm! Sokat adott és ad 2021 január elsején is!