A bizonyosság kapcsán körülöttem fellángolt vitát látva déjà vu érzésem van. Mintha ez megtörtént volna már. Ezeket a vitákat húsz-harminc évvel ezelőtt lefolytattam, nem is egyszer. Fiatal hívőként megéltem, hogy a világom globálissá zsugorodott, és mindenféle világnézetek, vallások és bölcseletek lepték el. Telibe kaptam a posztmodernnek nevezett intellektuális mozgalmat is, amely éppen virágkorát élte. A nyugati világ torkig volt a racionalizmussal, helyette az intuíció keleti útjait kereste, próbálta meghaladni a konfliktusokat okozó dualista megközelítéseket, és ezekkel együtt lemondott az igazságról. Ennek egyik oka a pluralizmus mellett az észtől remélt bizonyosság kudarca volt. Abban az időben olyan volt az igazságot keresni, mint amikor valakit bedobnak az óceán közepébe, és azt mondják, hogy tetszés szerint bármelyik irányban elkezdhet úszni, és mivel a partra úgysem fog kiérni, egyszerűen csak élvezze a vizet. Intellektuális és hitbeli fejlődésem jelentős része arról szólt, hogy valahogy mégiscsak kijussak a partra. Mivel sikerült, nem csak együttérzéssel, de reménységgel is figyelem azok küzdelmét, akik most ugyanabban az óceánban találják magukat, amelyben én is vergődtem annak idején.

bővebben