Sok keresztény a pogány magyarok szokása szerint fordítva ül a lovon és hátrafelé nyilaz. Abból a helyes állításból, hogy a keresztények ne legyenek világiasak („ne igazodjatok a világhoz”), azt a következtetést vonják le, hogy akkor a világ viszont lehet világias, sőt, a világnak világiasnak kell lennie, valójában ez a dolga, a nevében is ott van, hogy világ. Nem, nem arra gondolok, hogy meghagyják az államnak az Istentől rendelt sajátos szerepet, a félelmet, az adókivetést, a kardot, nem is a kuyperi értelemben vett szféra-szuverenitásra gondolok, amely elismeri a család, az állam és az egyház egymástól eltérő küldetéseit Isten valóságában (és hogy ez a szuverenitás mindhárom esetben elengedhetetlen), hanem éppen arra, hogy a világot ezektől a szempontoktól elválasztva értelmezik. Ezek a keresztények ahelyett, hogy a világ számára közvetítenék az Úr Krisztus parancsát, hogy tegye le a fegyvert („elközelített az Isten uralma, térjetek meg”), az egyház felé közvetítik a világ parancsát, hogy vonuljon félre Krisztus követeléseivel és privatizálja önmagát. Ez a fordított logika azonban maga is világiasság.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
világ
Inthetjük a világot?
Nem a világ felett kell ítélnünk, hanem a saját gyülekezetünk tagjai felett – írja Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek (vö. 1Kor 5,11-13). Persze még ez utóbbi is idegenül hangozhat számos kortárs kereszténynek, azokra gondolok, akik szerint a keresztény gyülekezet szinte egyetlen dolga, hogy ne ítéljen senki felett. Való igaz, az evangélium nem az ítéletről szól, hanem a kegyelemről, és van olyan ítélkezés, amitől tényleg szabadoknak kell lennünk még a gyülekezeteinkben is. Csakhogy akik ezt különösen hangsúlyozzák, valószínűleg elsőként írnak füstölgő posztokat, amikor egy közismerten korrupt, házasságtörő politikus a kereszténységére hivatkozik, vagy épp egy papot kapnak rajta, hogy két mise közt melegbárokban múlatja az időt. Egyfajta konszenzus tehát mégiscsak van azzal kapcsolatban, hogy a belül lévőkön számon kérhetjük a hitvallásuk és az életük közt feszülő következetlenségeket, és nem tartjuk elfogadhatónak, ha egy pap pornófilmekben szerepel, vagy egy keresztény politikus kirámolja a közös kasszánkat. A belül lévők felett ítélünk. De mi van a kívülállókkal? Semmilyen értelemben nem inthetjük őket?
Ha pontosan abban az irányban vagyunk próféták, amerre a világ halad, nem vagyunk próféták
Jézus tanítványi közösségét minden korban prófétai felelősség terheli a világban. Az egyház megkérdőjelez megrögzött szokásokat, elfogadott trendeket, divatos ideológiákat. Szembe helyezkedik társadalmi konszenzusokkal, évezredes meggyőződésekkel, vagy éppen új eszmékkel, amelyek az évezredes meggyőződéseket váltják fel. Valószínűleg erre a prófétai szerepre is utal János két tanúról szóló képe a Jelenések könyvében: „Az én két tanúmnak pedig megadom, hogy ezerkétszázhatvan napig prófétáljanak zsákruhába öltözve.” (Jel 11,3) Az Úr Jézus Krisztusról tanúskodó egyház olyan, mint a fáraó elé álló Mózes, vagy mint Illés, akinek prófétálására három és fél évig bezárult az ég, olyan, mint Jósúa és Zerubbábel, Péter és Pál, Luther és Kálvin, Whitefield és Kierkegaard, Bonhoeffer és Wurmbrand, Francis Schaeffer és Päivi Räsänen. Az egyház Isten két megbízható tanúja egy tőle elfordult világban.
Egyház a világban
A keresztények társadalmi szerepéről néha azért is nehéz beszélgetni, mert nem feltétlenül vannak meg hozzá a fejünkben a megfelelő kategóriák. Sok összetett, bonyolult kérdés még összetettebbé és bonyolultabbá válik, ha néhány alapvető szempont nincs a helyén. Ebben a rövid posztban két egyszerű sémára szeretnék emlékeztetni az egyház természetével kapcsolatban. Az egyik a megjelenésével, a másik a feladatával kapcsolatos. Sok egyéb szempont is van, de ha csak ezt a kettőt szem előtt tartjuk, máris könnyebben tudunk tájékozódni, és talán szükségtelen félreértéseket is el tudunk kerülni. Kezdem az elsővel, ami az, hogy Jézus követői kétféleképpen vannak jelen a világban: összegyülekezve és szétszórva.
Az Isten országa (12) – A búza és a konkoly példázata
Az Isten országa titkát Jézus példázatokkal magyarázta el, amilyen a mustármag, a kovász vagy a magvető példázata. Ezeket a Máté evangéliuma 13. része gyűjti csokorba. Az előző részben a magvető példázata kapcsán láttuk, hogy az Isten országa nem arat az emberek közt osztatlan sikert. A magvető példázatát a búza és a konkoly példázata követi, amely újabb oldalát mutatja meg a titoknak. „A mennyek országa ahhoz az emberhez hasonló, aki jó magot vetett a földjébe.” A Jézus példázatában szereplő ellenség azonban titokban konkolyt vetett a búzamagok közé; a szolgák szét akarják választani egymástól a konkolyt és a búzát, de a gazda figyelmezteti őket: várjanak az aratásig, addig hadd nőjön együtt a gabona és a gaz. Majd az aratáskor az aratók begyűjtik a búzát, a konkolyt pedig a tűzre vetik. Eddig a példázat.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK