Christopher Nolan Odüsszeiája alaposan felkavarta nihilista korunk haladó sablonokba fásult képzeletét. Se szeri, se száma a filmről szóló kifejezetten izgalmas kommentároknak. Az emberiség egyik legjelentősebb ősi történetét már Hóseás próféta korában, sőt azt megelőzően mesélték, a hellenista kultúra alapművének számított, és úgy tűnik, néhány progresszív sibbólet falován keresztül Nolannak sikerült visszacsempésznie azt a mi korunkba is. Érdekes lenne kikérni a korai keresztények véleményét olyan modern történetekről, mint mondjuk Cixin Liu Háromtest-trilógiája, vagy éppenséggel Nolantól az Eredet vagy a Csillagok közt (a szakmányban legyártott egyenprodukciókat most hagyjuk, nem is nagyon emlékszünk rájuk), de erre érthető kronológiai okokból nincsen módunk. Azt viszont megkérdezhetjük, hogy vajon mit szóltak Homérosz nagy eposzához, az Odüsszeiához, hiszen a Földközi-tenger medencéjében a kereszténnyé lett görögök és egyéb nemzetségek is jól ismerték azt. Vajon mit gondoltak Jézus követői a küklopszokról és a szirénekről, Szkülla és Kharübdisz veszélyeiről, vagy mondjuk Teiresziászról, a vak jósról? Hogy viszonyultak magához Homéroszhoz? Megmutatom.

Mi köze Jeruzsálemnek Athénhoz?

A korai keresztények határozottan és végérvényesen elvetették a görög többistenhitet, és a Szentírást úgy olvasták, mint ami igazság és jóság tekintetében messze meghaladja a görög bölcseletet. Szent Ágoston az Isten városának számos kötetét szánta annak igazolására, hogy mennyivel különb az evangélium reménysége a pogányok babonáinál, beleértve a démonistenekről szóló történeteket, amelyek megragadták a görögök és a rómaiak képzeletét. Fiatalon ő is szívesen járatta az eszét Trója égésén és a falovon, „édes ajkú mesternek” tartotta Homéroszt, de szenvedett a görög nyelv miatt, ezért elsősorban Vergilius római értelmezésében ismerte a trójai háború történetét (Szent Ágoston vallomásai, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 41). Később keresztényként is bizalmatlanul viszonyult Homéroszhoz, aki „romlott embereket ékesített isteni jegyekkel, nehogy bűneik közönséges bűnökként szerepeljenek a köztudatban.” (Uo., 43. Ágoston szerint „ebbe a pokoli örvénybe lökik be a gyermekeinket, s még fizetnek, hogy ilyeneket tanulhassanak” (Uo.).

Nolan filmjének egyik legmegrendítőbb jelenete Trója elpusztítása és Pallas Athéné szobrának lefejezése, amely a látványos győzelem ellenére úgy tűnik, egy egész civilizáció végét is jelezte. Ágoston Trója felgyújtását Róma pusztulásával hozza párhuzamba, amelyet kortársai közül sokan annak tulajdonítottak, hogy a kereszténység lecserélte a régi isteneket, amelyekben a rómaiak bíztak. Az egyházatya szerint azonban a kereszténységet bírálóknak is fel kell tűnjön, hogy a barbárok betörésekor azok maradtak életben, akik a keresztény templomokba és vértanúk helyeire menekültek, még ha maguk nem is voltak keresztények. Ha valaki, hát Krisztus segített, nem a tehetetlen bálványok. „A rómaiak örültek, hogy íme, ilyen istenekre bízták rá a város megőrzését. Micsoda óriási, szánalomra méltó tévedés.” (Szent Ágoston: Isten városáról I, Kairosz Kiadó, Budapest, 2005, 65)

Ágoston szerint „Trója nem azért pusztult el, mert Minervát [Pallas Athénét] elveszítette. Bizonyára valamit Minerva is elveszített, hogy ő is elveszhetett? Talán csak nem az őreit veszítette el? Valóban azokat veszítette – ez az igazság. Mert csak azoknak megölése után lehetett ellopni. Ugyanis nem a szobor őrzi az embereket, hanem az emberek őrzik a szobrot. Tehát miként lehetett a haza és a polgárok őrizőjeként tisztelni azt, aki nem tudta az övéit sem megoltalmazni?” (Uo.) Odüsszeusz és a trójaiakat megtévesztő Sinon csalása Ágostont inkább a szkeptikusok csalárd érvelésére emlékeztette, akik megérdemelnék, hogy Herkules megfojtsa őket barlangjában, mint az ámító Cacust (Vanyó L. /szerk./: Aurelius Augustinus: Fiatalkori párbeszédek, Szent István Társulat, Budapest, 1986, 80). Ez utóbbi érzületet mintha Nolan is megfogalmazná, amikor Odüsszeuszt először PTSD-s lelki utazásra, majd a film végén száműzetésbe küldi, mert fondorlattal szegte meg az isteni törvényt.

A görög hitvilághoz való elutasító hozzáállás illusztrálásaként gyakran idézik Tertullianus híres mondását: „Mi köze Jeruzsálemnek Athénhoz?” Tertullianus az írásaiban kifejezetten ellenségesen viszonyul a görög filozófiákhoz és mítoszokhoz. Ő maga is utal azokra, tehát ismerte őket, de amikor említést tesz róluk, a keresztény hitet ellenpontozza velük. Apologeticum című művében például a keresztényeket ért hamis vádakat szándékosan állítja szembe azokkal a brutális jelenetekkel, amelyekkel az Odüsszeiában találkozunk. „No de hát ki bukkant valaha is az említett ok miatt nyöszörgő csecsemőre? Ki őrzött meg a bírónak Cyklops- vagy Sirén-koponyákat azonmód véresen, ahogyan megtalálta?” (Vanyó L. /szerk./: Tertullianus művei, Szent István Társulat, Budapest, 1988, 75) A keresztényeket a szeretet vonzza, nem a pogány vadság és kegyetlenkedés.

Athénagórász második századi apologéta gyakran idézi Homéroszt, de ő is inkább azért, hogy bírálja. Egy alkalommal ezt írja: „Némulj el Homérosz, az Isten nem tombol.” (Vanyó L. /szerk./: A II. századi görög apologéták, Szent István Társulat, Budapest, 1984, 384) Máskor „beképzeltnek” és „tébolyodottnak” nevezi Homéroszt, aki „nem tiszta, hanem eltévelyedett szellem hatására” írta költeményeit (Uo. 464). Ezt igazolja Athénagórász szerint, hogy „mikor az igaz Isten nevében mind a mai napig ki-kiűznek egy-egy megszállottból valami démont, akkor épp ezek a csalfa szellemek vallják meg, hogy ők démonok, kik mindaddig e költőkben működtek” (Uo., 464). Ugyanakkor elismeri, hogy Homérosz sokistenhite ellenére a keresztényekhez hasonlóan vallotta, hogy van a halál után valamiféle ítélet, hiszen így szólt: „Hantolj el mielőbb, jussak Hádész kapuján túl!” (Uo., 496)

A halottak feltámadásáról szóló harmadik könyvében Athénagórász felteszi a kérdést: „Mi értelme volt annak, hogy Homérosz megírta a trójai háborút és félrevezetett sokakat?” (Uo., 497) Majd a könyv végén lesújtó választ ad saját kérdésére: „Homéroszt, Hérodotoszt és a többi költőt öntudattal emlegetik, az enyészhetetlen és egyetlen Isten dicsőségét viszont nemcsak elfeledték, de egyenesen meggyalázták: sőt üldözni kezdték és napról napra mindmáig üldözik az ő tisztelőit is. Akik hangzatosabban sértegetik Istent, azokat megjutalmazták s tiszteletben részesítették, akik pedig erényességre törekedtek és szentül éltek, azokat megkövezték vagy halálra juttatták, s mind a mai napig iszonyatos bánásmódban részesítik. – Így közel sem véletlen, hogy Isten bölcsességét elveszítették, és az igazságot nem találták meg.” (Uo., 522)

Tatianosz szintén a második században ír Homéroszról. Beszéd a görögök ellen című művében egyenesen oktalanságnak nevezi a görög költő mitológiáját: „Ti ócsároltok ugyan minket, de csak hasonlítsátok össze mítoszaitokat a mi elbeszéléseinkkel. Mint beszélik, Deiphobosszá vált Athéné Hektor miatt, és a bozontos Phoibosz Admetosz miatt legeltette a hátrafordított patájú barmokat, s öregasszony alakjában jött Szemeléhez Zeusz felesége. Amikor ilyeneket énekeltek, hogy nem nevetitek el magatokat? […] Tehát a saját nevezetes dolgaitokra való tekintettel minket is olyanoknak vesztek, mint akik veletek versenyt mitologizálunk. Nem mi esztelenkedünk azonban, hanem a ti vallásotok oktalanság.” (Uo., 337)

Tatianosz szerint a bibliai világkép ősibb, mint a homéroszi mitológia (ezt Tertullianus is hangsúlyozza), márcsak azért is, mert Mózes könyvei időben előbb születtek, mint Homérosz költeményei. „Kiindulási pontunk […] hogy a mi tanításunk nemcsak a görög műveltségnél, de még az írás feltalálásánál is sokkal korábbi.” (Uo., 345) „Tegyük fel, hogy Homérosz nem későbbi az ilioni eseményeknél, fogadjuk el, hogy a trójai háború kortársa volt, sőt, hogy Agamemnon seregében harcolt, és ha még valakinek úgy tetszik, még az írás feltalálásánál is régebbi. Akkor az is világos, hogy az említett Mózes Ilion elfoglalásánál is sok esztendővel korábban élt, sokkal korábban Ilion alapításánál […] A bizonyítás végett tanúkul hívom a káldeusokat, főníciaiakat, egyiptomiakat, s még kiket idézzek meg?” (Uo., 351)

Hogy mennyire tarthatatlanok a görög hiedelmek, azt Tatianosz egy akkori értelmezési kísérlet által is megmutatja. „Higgyetek ma nekem, görög férfiak, ne allegorizáljátok se mítoszaitokat, se isteneiteket! De még ha vállalkoznátok is erre, isteneiteknek vége, nemcsak mi miattunk, hanem miattatok is. Démonjaitok vagy valóban olyanok, mint amilyeneknek mondjátok őket, akkor gyatrák, vagy átvitt értelemben magyarázva nem olyanok, mint amilyeneknek mondjátok azokat. Nem vagyok hajlandó imádni az elemek lényegét, ahogyan embertársaimat sem. Metrodórosz Lampszakosz Homéroszról írt munkájában annyira igyekszik átvitt értelemben magyarázni mindent. Azt állítja, hogy sem Héra, sem Athéné, sem Zeusz nem azok, amiknek hiszik őket azok, akik templomokat és ligeteket szentelnek nekik, hanem természeti valóságok és az elemek rendjét jelentik. Hektórt és Akhilleuszt, nyilván Agamemnónt és röviden a görögöket és a barbárokat Helénával és Poszeidoniosszal együtt ugyanazon természetből származtatjátok, csak a költők találmányai a különböző személyek, akik valójában nem is léteznek. Mi mindezeket fenntartással mondjuk. A mi Istenről alkotott felfogásunkat káromlás mégcsak összehasonlítani is azokéval, akik a sárban és az anyagban hemperegnek.” (Uo., 337-338)

Ez a gondolatmenet azért különösen érdekes, mert a pogány sokistenhit, a kereszténység és a materialista leegyszerűsítés egyszerre jelenik meg benne. Tatianosz nem ért egyet a homéroszi mitológia demitologizálásával, de élesen megkülönbözteti annak természetfeletti világképét a keresztény világképtől. Egyetért a materialistákkal abban, hogy a homéroszi istenek tarthatatlanok, de vitába száll velük abban, hogy a görögök sem hittek volna bennük. Homérosz világában az istenek nem csupán a természeti jelenségek allegorikus megjelenítései, ahogy Metrodórosz állítja, de éppen a tény, hogy egyes filozófusok így akarják beállítani, mutatja, mennyire ostoba az a világkép, amely ilyen gyatra istenekkel tölti be a világunkat.

Hyeronymus (Szent Jeromos) ezért mondja, hogy míg a római vezérek az olyan hős hadvezéreket utánozzák, mint Camillus vagy Scipio, a filozófusok Püthagoraszt, Szókratészt, Plátónt és Arisztotelészt, a költők Homéroszt, Vergiliust, Menandert és Terentiust, a történetírók Tuküdidészt, Hérodotoszt, Sallustiust és Liviust, addig „a püspökök és presbiterek szeme előtt az apostolok és az apostoli férfiak lebegjenek példaként” (Szent Jeromos: Levelek I., Szenzár Kiadó, Budapest, 2005, 251).

Tudatlanságból bedugják füleiket

Homérosz radikális elutasítása azonban korántsem általános, de még csak nem is a többségi álláspont. Az ókeresztény szerzők jellemzően elismerték Homérosz költészetének nagyságát, és ugyanúgy felhasználták gondolataik kommunikálásában, ahogyan Pál Aratoszt, Menandroszt vagy Epimenidészt.

Alexandriai Kelemen képzeletét magával ragadja Odüsszeusz kalandos utazása, és a keresztény élet számára hasznosítható parabolákat lát bennük. „Meneküljünk hát a régi szokástól” – írja – „meneküljünk mint veszélyes kőszirttől, olyantól, mint akár a fenyegető Kharübdisz, vagy akár a mesebeli szirének. Szorongatja az embert, eltérít az igazságtól, elvon az élettől; csapda, szakadék, verem és mértéktelen vágyakozás a rossz szokás. »Ott ama hullámtól, meg a füsttől tartsd a hajónkat!« Meneküljünk, harcostársak, meneküljünk ettől a hullámtól! Tüzet okád a csontokkal és tetemekkel borított hitvány sziget; s azon dalol az élvezet, a csábító kéjnő, aki a közönséges zenében leli gyönyörűségét: »Jer, te dicső Odüsszeusz, jer akhájok nagyszerű dísze, állítsd csak meg a bárkádat, hogy halljad a hangunk!« Téged dicsér, hajós, és oly híresnek mond; ám a hellének hírnevét magának akarja megszerezni ez a parázna nő. Hagyjad őt, hogy a halottakban tobzódjék! Neked pedig az égből jövő Lélek segít. Kerüld el az élvezetet, mert megcsal! »Tőrbe ne csaljon az asszony sem ringó derekával, s hízelgő fecsegéssel gazdag csűrt szimatolva«.” (Alexandriai Kelemen: Protreptikosz, JEL Kiadó, Budapest, 2006, 177)

„Kerüld el hajóddal ezt az éneket” – folytatja Kelemen – „mert halált hoz! Csak akarnod kell, és győzedelmeskedsz a pusztuláson; s mert a fához vagy kötve, minden romlástól megszabadulsz. Az Isten Igéje kormányoz majd téged, és a mennyei kikötőbe juttat el a Szent Lélek. Akkor majd felismered az Istent, beavatást nyersz a szent misztériumokba, és azokat a mennyei titkokat élvezed, amelyek számomra láthatóak, »amit fül nem hallott, ami az ember szívébe föl nem hatolt« (1Kor 2,9). »Két napot látok fenn az égen, úgy hiszem, és Hétkapus Thébát is kettőt…« – mondta valaki bakkhoszi elragadtatásban, teljes tudatlanságban részegeskedve, a bálványokban bizakodva. Én azonban megszánnám ezt a részegeskedőt; és az ilyen esztelenül gondolkodót a józan üdvösségre hívnám, mert az Úr is a bűnös megtérését, nem pedig a halálát fogadja szívesen.” (Uo., 178)

Kelemen Szőttesek című főművében is használja Odüsszeusz és a szirének példáját, de majdhogynem a fordítottjaként annak, ahogy a Protreptikoszban. Ezúttal nem a fülek bedugaszolásában látja a bölcsességet, hanem abban, ha valakinek nyitva van a füle a hallásra. „De láthatóan a legtöbben azok közül, akik fölveszik a nevet, műveletlenül követik az Igét, miként Odüsszeusz társai, de nem a sziréneket, hanem a ritmust és a dallamot kerülik el. Tudatlanságból bedugják füleiket, mert tudják, hogy ha egyszer meghallgatták a görög tanításokat, utána majd nem lehet részük a hazatérésben. Az, aki leszedi a virágok legjavát a hittanulók, kivált a görög hittanulók hasznára – »az Úré a föld, és benne minden« (Zsolt 23,1) –, ne ódzkodjék a tudásvágytól értelem nélküli állatok módjára, hanem a lehető legtöbb támogatást nyújtsa hallgatóinak. Egyébként csak annyiban foglalkozzék velük, amennyire hasznukra válik, hogy miután megkapták és birtokolják, haza tudjanak térni az igazi filozófiához, mert a lélek legerősebb meggyőződése, a legnagyobb bizonyosság birtokában vannak.” (Sztrómateisz – Szőttesek V-VI-VII-VIII. könyv, JEL Kiadó, Budapest, 2024, 182)

Homérosz olvasása nem veszélytelen utazás, de az Ige követését gazdagabbá teheti, ha egy keresztény ismeri az Odüsszeia világát. Egyfajta „költői lélekvezetés” (ποιητικὴ ψυχαγωγία), amelyet sokak számára függöny takar el (Uo., 26). Ez egészen más hozzáállás, mint amit mondjuk Athénagórásznál látunk, de ha belegondolunk, apologetikai munkájában ő is azért hivatkozhatott Homérosz műveire, mert olvasta azokat. Ugyanakkor Kelemen is meghaladja a görög mitológiát, sőt, magát a görög vallást. „Minek soroljam Télemoszt, aki a Küklopszok jósa lévén Polüphémosznak jövendöl az Odüsszeusz bolyongásai során történt eseményekről, vagy az athéni Onomakritoszt, vagy Amphiareószt, aki a hét emberrel vonult Théba ellen Trója elfoglalása után egy emberöltővel…” (Sztrómateisz – Szőttesek I. könyv, JEL Kiadó, Budapest, 2024, 163)

A jóslás kapcsán Kelemen az Odüsszeiában felbukkanó Teiresziásznak fogalmaz meg evangéliumi üzenetet: „Jöjj hozzám te is, öreg! Hagyd el Thébát, s a jóslatokat, vesd el Bakkhosz ünnepét, és vedd utad az igazság felé! Nézd, olyan fát adok neked, amire támaszkodhatsz. Igyekezz, Teiresziász, és higgy! Látni fogsz, mert Krisztus a napnál ragyogóbb világosságot gyújtja, amelyben a vakok szeme ismét lát. Menekül majd tőled az éjszaka, elfut a tűz, és eltávozik a halál. Látni fogod az egeket, öreg, csak Thébára ne tekints!” (Protreptikosz, 179)

Teiresziász megtérésre hívása hídépítő apologetika. Kelemen a görögök saját történeteit hasznosítja az evangélium számára. Teiresziász – „a ráncos csecsű vén”, ahogy T. S. Eliot nevezte – azonban nem egyszerű kellék a misszióhoz. Alakja költői erővel fogalmazza meg a pogányság elveszettségét. A képzeletet megragadva magába sűríti annak a sötétségét, hogy a látó, akitől Odüsszeusz a Hádészben tanácsot kap, kétféle értelemben is vak: nem látja a földi világot, és nem látja a mennyeit sem. Kelemen missziós öleléssel áthívja az öreg Teiresziászt a fényre.

Amikor Nazianzoszi Gergely az aposztata Julianus császár keresztényüldöző uralmát védelmezőknek próbálta elmagyarázni, miért nem szabad hinniúk Julianus hódolóinak, akik őt emberségesnek állítják be, Szkülla hat szörnyű fejét hozza példának, aki mellett Odüsszeusz is elhajózott. A tengeri szörny „felső része kedvesnek és kellemesnek tűnt, nem volt visszataszító, hiszen emberi nemünkhöz tartozó leány volt ez; fejei azonban kutyáéra és vadállatokéra hasonlítottak, nem volt bennük semmi jó és szép, egész hajókat törtek össze, nem voltak kevésbé veszélyesek, mint a szemben lévő Kharübdisz” (Vanyó L. /szerk./: A kappadókiai atyák, Szent István Társulat, Budapest, 1983, 353) A keresztényeknek ugyanolyan ébereknek kell hát lenniük, mint a hajósait féltő Odüsszeusznak.

Athanasziosz, Alexandria negyedik századi püspöke Beszéd a hellének ellen című művében „a költők legkitűnőbbikének” nevezte Homéroszt (Vanyó L. /szerk./: Szent Athanasziosz művei, Szent István Társulat, Budapest, 1991, 54). Athanasziosz persze kritikus a görögök világképével szemben, de az evangélium átadásában hasznosnak tartja a Trója-mondakörre való hivatkozást. Paradox módon pont annak abszurditásai miatt. Athanasziosz azt mutatja meg az ősi történet által, hogy a kiváló görög költők rengeteg koholmányt gyártottak az istenekkel kapcsolatban, amelyekről épp az ő szavaik rántják le a leplet. Ha a költők – akik közül Homérosz a legkiválóbb – „tudták volna, hogy Zeusz és társai istenek, soha olyan cselekedeteket nem tulajdonítottak volna nekik, amelyek azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem istenek” (Uo.)

Athanasziosz azt tartja önleleplezőnek, hogy miközben a hősökről a költők nem hazudoztak, az istenekkel kapcsolatban rendre olyan dolgokat írtak le, amelyek nem illenek istenekhez. „Odüsszeuszra ráfoghatták volna, hogy ostoba”, mégsem tették, az istenekkel kapcsolatban azonban rendre hazudoztak. Az emberekkel kapcsolatban igazat állít Homérosz, az istenekkel kapcsolatban viszont olyan dolgokat, amelyek emberekre igazak, istenekre nem, Athanasziosz szerint ez mutatja meg, hogy az istenekről szóló mítoszok koholmányok. Homérosz tehát indirekt módon leleplezi az isteneket.

Nagy Szent Baszileiosz, Athanasziosz kortársa ennél is kedvezőbb véleményt fogalmaz meg Homéroszról. Egyik traktátusában azt fejtegeti, hogyan olvashatják a fiatalok haszonnal a pogány szerzők műveit. Ebben az Odüsszeia világnézetét úgy mutatja be, mint amelyből az ifjak erényeket tanulhatnak. „Homérosz egész költészete az erény dicsérete, ahogy egy okos embertől hallottam, aki jól ismerte a költő gondolkodását. Nála minden erre utal, néhány jelentéktelen részletet kivéve. Különösen ott, ahol a kephalének királyáról [Odüsszeuszról] beszél. Leírja, hogy ruhátlanul menekült meg a hajótörésből. A királyleány először tartózkodó tiszteletet érzett, mikor magánosan látta a ruhátlan idegent. De megszűnt szégyenérzete a meztelen láttán, mert Odüsszeuszt a költő ruha helyett erénnyel ékesítette fel.” (A kappadókiai atyák, 218).

Baszileiosz Odüsszeusz erényességét példának tekinti a fiatal keresztények számára is. „Ezekkel a szavakkal Homérosz szinte kiáltja felénk: Emberek, törődjetek az erénnyel! Ez a hajótöröttel együtt kiúszik a tengerből, és a szárazföldre jutott ruhátlant tiszteletre méltóbbá teszi, mint a boldog phaexok.” (Uo., 218) A phaexok (vagy phaiákok) azok a hajósok, akik Odüsszeuszban az erényt tisztelik, és végül Ithakába segítik őt. Baszileiosz tehát valamiféle folytonosságot lát a görögök és a keresztények erényessége között, és inkább „néhány jelentéktelen részletet” tart csak kifogásolhatónak a Homérosz által dicsért jellemekben. Baszileiosz hasonló nyitottságot mutat Homérosz költészete iránt, mint a mai keresztények Shakespeare drámái, Aquinói Szent Tamás Arisztotelész filozófiája, vagy Ágoston és Jusztinosz Plátón bölcselete iránt.

Apropó Jusztinosz. Amikor Első Apológiájában a császárnak, a római szenátusnak és néhány második századi filozófusnak a halállal kapcsolatos keresztény reménységet magyarázza, épp Odüsszeusz az egyik példája. „A halottidézés és az ártatlan gyermekek belső részeinek megtekintése által végzett jóslások […] meggyőznek titeket arról, hogy a halál után is érzékel a lélek, és hogy a halottak lelkei embereket tartanak fogva vagy dobálnak, ezeket démonoktól megszállottaknak vagy ördöngőseknek mondja mindenki, meg az is, amit nálatok Amphilókhosz, Dodona vagy Pithón jóslatának neveznek, és megannyi más ezekhez hasonló, lejegyzett mondások, akár Empedoklésztól, akár Püthagórásztól vagy Plátóntól és Szókratésztől, és a Homérosz által emlegetett üreg, meg Odüsszeusz alászállása ezen meg hasonló más titkok kifürkészésére. Minket is így fogadjatok el, mert mi, nem kevésbé mint ők, hittünk az Istennek, sőt még jobban, mert abban is reménykedünk, hogy halott, földbe temetett testünket egykor visszanyerjük, mivel állítjuk, hogy Istennél semmi sem lehetetlen.” (A II. századi görög apologéták, 78-79)

Jusztinosz ugyanakkor megemlíti, hogy Szókratész lényegesen közelebb állt a keresztény felfogáshoz, amikor Homéroszt és a többi költőt száműzni akarta Athénből. Szokratész elvetette az isteneket és azt tanította, „hogy kerüljük a gonosz démonokat és cselekedeteiket, amiket a költők beszélnek róluk” (Uo., 128). Szókratész Pálhoz hasonlóan arra buzdított, hogy az athéniek az ismeretlen Istent kutassák. Jusztinosz szerint Szókratész részlegesen ismerte Krisztust, amikor azt hirdette, hogy Homérosz istenei helyett a mindenség atyját és uralkodóját kell megtalálnunk. Bár Istent nem az emberi értelem találta ki, Szókratész az egyik bizonyíték, hogy az értelmes vizsgálódás is felé terel.

Az ókeresztény szerzők tehát nem egységesen viszonyultak a homéroszi mitológiához. Az Odüsszeia megdolgoztatta a képzeletüket, rendszeresen utaltak rá, de míg némelyek inkább a keresztény hit különbségét hangsúlyozták, mások bátran felhasználták a trójai mondakör elemeit a hit közvetítéséhez, beleértve Odüsszeusz bolyongását. Egyesek azért dugaszolták be a füleiket, hogy ne hallják a szirének végzetes énekét, mások szerint a görög irodalomtól való elzárkózás pont nem a sziréneket, hanem a ritmust és a dallamot kerülik el, s műveletlenné teszik a hívőket. A keresztfa árbocához kötözve szerintük érdemes meghallgatni a dallamot is. Az ókeresztény szerzők egy dologban azonban biztosan egyetértettek: az evangélium igazsága messze felülmúlja a görög istenek mitikus világát. Erények jöhetnek Athénból, de az üdvösség fénye Jeruzsálemből ragyog fel.