Az elmúlt hónapokban érzékeltem, hogy az olvasóim egy részét zavarta, némelyeket kifejezetten irritálta, hogy a teológia mellett társadalmi és kulturális kérdésekről írtam. Volt, aki ezt személyesen szóvá is tette, volt, aki leírta, volt, aki csak másoknak puffogott. Ez a feszültség különösen az LMBTQ-ügyekben írt cikkeim kapcsán jött elő, amelyek jelenleg a politikai idegszálakat is telibe találják. Azok a keresztény testvéreim, akik alapvetően rossz véleménnyel vannak a mostani kormányról, sőt talán egyébként is inkább liberális vagy baloldali elveket vallanak, nagyon nehezen élték meg, hogy a megszólalásaim időnként rímeltek a kormányoldalon lévők megszólalásaira. Megértem, hogy az állásfoglalásom nehéz annak, aki a kormány ezirányú politikája mögött nem helyes társadalompolitikai víziót, inkább ravasz szándékot feltételez. Viszont volt, aki arra figyelmeztetett, hogy nem is dolgom a társadalmi kérdésekben való megszólalás, és volt, aki egyenesen azzal vádolt, hogy kormánypropagandát folytatok. Na ezt meg én éltem meg nehezen, mert aki ezzel vádol, teljesen félreismer engem és a motivációimat. Úgyhogy megpróbálok néhány dolgot a helyére tenni.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Szabados Ádám
Reggeli naplójegyzetek az Exoduszról (35) – Akit arra indít a szíve
„Eljöttek a férfiak és az asszonyok, mindenki, akit a szíve arra ösztönzött, és hoztak kapcsokat, fülbevalókat, gyűrűket, nyakláncokat és mindenféle arany ékszert. Mindenki ajánlott föl valamilyen aranyból készült ajándékot az ÚRnak.” (2Móz 35,22)
A Mózesnek adott parancs így szólt: „Mindenki, akit arra indít a szíve (כֹּ֚ל נְדִ֣יב לִבּ֔וֹ), hozzon adományokat az ÚRnak”. A héber kifejezés nagylelkűségre hajló szívet jelent, vagyis az vigyen adományokat, akinek a szíve erre hajlik, akinek a szívéből jön ez a nagylelkűség. Isten nem akar kényszerű adományokat a szent dolgokra. Azt akarja, hogy az ugyanúgy a nagylelkű szív ajándéka legyen, ahogyan az ő kegyelme is az. Isten szíve szándékai és a nép szíve szándékai között húzódjon a nagylelkűség aranyfonala, és e kettő találkozzon a szenthely készítésekor.
Miért vetítenek ördögöt a falamra? – Válasz Izsák Norbertnek
Izsák Norbival régóta ismerjük egymást, ezért – ha nem is vagyunk szorosabb kapcsolatban – nem szívesen szállok vele nyílt vitába. De mivel Miért küzd a teológia a saját démonaival? címmel válaszolt az írásomra, én is szeretném egy válasszal megtisztelni őt. Mindig jóleső megnyugvással olvasom az olyan kritikákat, amelyekből érződik, hogy bár egyetnemértésből születnek, nem sértettségből táplálkoznak, és noha szembeszállnak a gondolataimmal, nem projektálnak, hanem először megértésre, utána az érvek tiszteletteljes ütköztetésére törekszenek. Izsák Norbi nekem írt posztja a címet leszámítva jól indul (ekkor kezdtem az előbbi bekezdést is fogalmazni), de amint Norbi (saját bevallása szerint is) fáradni kezd az írásban, jönnek a felszínre a számomra érthetetlen előítéletei, amelyekkel a cikkemet olvasta. Ezt leginkább talán ez a bekezdés szemlélteti: „Nagyon nem értem az első mondatot és nagyon nem értek egyet vele”.
Kávé, sör, nyilvános vita
Kialakult egy furcsa beidegződés a vitákkal kapcsolatban. Ennek a lényege az a sokakban meglévő meggyőződés, hogy a nyilvánosság előtt folyó disputáknak előbb-utóbb valamiért a nyilvánosságtól elzárt kávézásba, sörözésbe kellene fulladnia, és ha ez nem történik meg, az valami nagyon-nagyon szomorú dolog. Mintha már maga a nyilvános vita a nézeteltérések félresiklása volna, amit koffeinnel vagy malátával – vagy a személyes társalgással, amit e kettő oldottabbá tesz – helyre kellene zökkenteni. Sőt, mintha maga a nézeteltérés lenne helytelen, valami kapcsolati konfliktus, amit a személyes találkozásnak mihamarabb el kellene rejtenie, nehogy törés keletkezzen a valóságban.
Ószövetség: a 3000 éves Netflix – Hamar Dávid vendégposztja
A Szabados Ádám és Sytka (Sitku Tibor) között folyó vita az elmúlt napok érdekes eszmecseréje volt. Azóta is azon gondolkodom, hogy hol a helye a pszichológiának egy lelkész szolgálatában. Van azonban egy gondolat, amivel magam is vitába szállnék. Olyan emberként írok, aki maga is részesült terápiás segítségben, vagyis megtapasztalta a pszichológiai tudásban rejlő erőt. Az Ószövetség viszont a szívem csücske, és ezzel a könyvvel kapcsolatban véleményem szerint óvatlan túlzásokba esett Sytka az egyik cikkében.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK