4.1. ÚJ KRISZTOLÓGIAI SZITUÁCIÓ. 1943. április 30-án Bonhoeffer ezt írta barátjának a börtönből: „…teológiai gondolataimon és azok konzekvenciáin csodálkoznál, talán meg is ijesztenének, emiatt hiányzol a legjobban, mert egyébként nem tudok kivel beszélni erről úgy, hogy az a gondolataim tisztázásában segítsen”. Ez az első alkalom, hogy említést tesz a kereszténység vallástalan értelmezéséről, és a fenti mondat több dolgot is jól érzékeltet Bonhoeffer lelkületéből: 1. tisztában volt azzal, hogy a teológiában új vizekre evezett, 2. nem az újítás szándéka, hanem a felelős kérdésfelvetés vezette, 3. érezte a veszélyét annak, hogy gondolatait a szentek közösségétől távol fogalmazza meg.
A teológiai újdonság a krisztológia területén jelent meg, de nem abban az értelemben, hogy Bonhoeffer új Krisztus-képet alkotott volna (szenvedélyesen hitt abban, hogy van eretnekség, és az mindig halálos veszély az Egyház számára!), hanem abban az értelemben, ahogy Krisztus jelenlétét látta a világban – és ennek függvényében a tanítványokét is. Kiindulópontja az a kérdés volt, hogy „Hol van Krisztus ma?” A válasza pedig, amire – úgy tűnik, hosszú hónapok töprengése végén – eljutott, abban állt, hogy: „Kiszorítva a világból, tehát a világ közepén!”
4.2. A NAGYKORÚ VILÁG. A legmeghökkentőbb Bonhoeffer tegeli teológiájában a „nagykorúvá lett világ” fogalma. Ez olyannyira kontrasztos azzal a világégéssel, amelyben a fogalom megszületett, hogy érdemes gyanút fognunk, nem az irónia határán állunk-e. Nem egyszerű azonban a dolgunk, mert Bonhoeffer valóban azt gondolta, hogy a világ a 20. század közepére nagykorúvá lett, és ezt egyértelműen pozitív folyamatnak látta. Miben állt hát a gondolatmenet iróniája? A levelek tanúsága alapján Bonhoeffer maga is lassan találta meg a helyzet teológiai nyitját, bár első pillanattől érezte, hogy merre kell haladnia.
Olvasmányaiból kiderül, hogy Bonhoeffer figyelme ebben az időben a modern tudomány fejlődéstörténetére terelődött. Elsősorban az érdekelte, hogy hogyan hatott a tudomány a kereszténységre és a hit megélésére. Bonhoeffer úgy látta, hogy a tudomány fejlődése rossz, védekező reakciót váltott ki az Egyházból. Istent a „megmagyarázhatatlan” dolgok területére száműztük, kegyességünket és vallásunkat a tudomány által még el nem foglalt területen gyakoroltuk. Ebből az következett, hogy vagy egy vesztes apologetikai küzdelmet vívtunk (liberális teológia), vagy egyfajta kijelentés-pozitivizmusba menekültünk (ortodoxia, neoortodoxia), vagy éppen azáltal kerültük ki a konfliktust, hogy a vallást az egyén privát ügyének tekintettük (pietizmus).
Bonhoeffer szemében mindegyik megoldás helytelennek tűnt (beleértve saját Hitvalló Egyházát is), és a céltévesztést éppen a világ leplezte le! A tudomány fejlődése olyan szintre érkezett el, hogy a hétköznapi élet számára az Isten-hipotézis feleslegessé vált. Isten – vagy legalábbis az általunk kreált „deus ex machina” – kiszorult a világból. A világ eljutott arra a pontra, hogy megszabadult ennek a bálványnak a gyámsága alól: nagykorú lett. Ennek a folyamatnak örülnünk kell, mert ez teljesen új helyzetet teremt a számunkra. A világ „nagykorúsága” a történelemben újra a kereszt szituációját állította elő, vagyis Isten megint úgy győz, hogy kiszorítják a világból! Ez a nagykorúvá lett világ iróniája.
4.3. A „DEUS EX MACHINA” ÉS AZ IGAZI ISTEN. A „vallástalan kereszténység” gondolata mögött tulajdonképpen az egy igaz Isten és egy általunk létrehozott isten közötti harc vége, és ezzel egy új lehetőség megragadása áll. A „vallás” a tudomány hézagai közé száműzött Istennel kapcsolatos. A kereszténység azonban nem ehhez az Istenhez, hanem a történelem Urához kapcsolódik! A „vallás” felesleges küzdelmet vívott, mert nem értette meg, hogy a transzcendencia (a túlvilágiság) az immanencia (evilágiság) inkognitójában jelenik meg. „Isten túlvilága itt van az életünk kellős közepében. Az egyház nem a határon áll, ahol az emberi erők felmondják a szolgálatot, hanem a falu kellős közepén. Így van ez az Ószövetségben, s az Újszövetséget ebben az értelemben még mindig nem eléggé olvassuk az ószövetségi alapok felől nézve. Hogy hogyan is fest ez a vallástalan kereszténység, hogy milyen alakot ölt, azon sokat tűnődöm mostanában, s hamarosan megint írni fogok Neked róla.”
A vallástalan kereszténység már nem a határon áll, az Egyház és a világ közötti szférák nagyságáért vívott harcban, hanem a világ kellős közepén. A valódi transzcendencia nem a látható kegyességben, hanem a „másokért élő ember” evilágiságában van jelen. Bonhoeffer a vallástalan kereszténységet az üldözött kereszténység „disciplina arcana” gyakorlatához hasonlította: a hit gyakorlása a kívülállók számára láthatatlan maradt, ők „csak” a szeretetet látták, mely a hétköznapiságban mutatkozott. Ez ugyanolyan elrejtettséget (vallástalanságot) jelenthet, mint amilyen rejtve volt Krisztus hatalma a keresztrefeszítéskor. Úgy élünk, mintha Isten nem létezne, de mindezt Isten jelenlétében tesszük, a transzcendencia teljes tudatában. Erőtlenek vagyunk, hogy legyőzhessük a világot.
4.4. A KERESZT INKOGNITÓJA. Bonhoeffer teológiájának újdonsága nem a transzcendensnek az immanensben való rejtettsége, nem is az inkarnáció inkognitója, hiszen azok egyetemes élettapasztalatok Krisztus eljövetele óta. Az újdonság a világ változásában áll: a nagykorúvá lett világ kiszorította Istent, és mi csak akkor győzhetünk, ha ezt tényként elfogadjuk. „Becsületesek pedig csakis úgy lehetünk, ha belátjuk, hogy a világban kell élnünk – ’etsi deus non daretur’ [mintha Isten nem létezne]. És pontosan ezt látjuk be – Isten előtt! Maga Isten kényszerít rá, hogy belássuk. Nagykorúvá lételünk így vezet bennünket arra, hogy Isten előtti helyzetünket még inkább a maga valójában lássuk. …Isten színe előtt és vele együtt élünk Isten nélkül. Isten megengedi, hogy a kereszten kiszorítsák a világból, erőtlen és gyönge lesz a világban, s éppen így és csakis így van velünk és segít meg bennünket. A Máté 8,17 nyilvánvalóan megmondja, hogy nem mindenhatóságánál fogva segít rajtunk Krisztus, hanem gyöngeségénél és szenvedésénél fogva!”
A vallástalan kereszténység tehát valami olyasmi, ami nem arról szól, hogy az egyház és a kereszténység mekkora területet foglal el a kultúrából, hanem arról, hogy az egyház elfogadja legyőzetését, de azt lehetőségként kezeli. „És itt van a döntő eltérés minden vallástól. A vallás szerint az szabadíthat meg bennünket nyomorúságunkból, ha Isten hatalma megmutatkozik a világban – Isten: deus ex machina. A Biblia viszont Isten erőtlenségére és szenvedésére mutat – csak a szenvedő Isten segíthet rajtunk. Ennyiben tehát elmondhatjuk, hogy a fönt vázolt fejlődés, mely a világ nagykorúságához s egy hamis istenkép megsemmisüléséhez vezetett, lehetővé teszi meglátnunk a Biblia Istenét, aki a világban erőtlensége által vesz hatalmat és hódít teret magának. Alkalmasint itt lehet a ’világi értelmezés’ kiinduló pontja.”
A következő részben arra teszek kísérletet, hogy értékeljem Bonhoeffer gondolatait, és néhány kritikát is megfogalmazzak azokkal kapcsolatban.
***
A cikksorozat eredetileg az El Mondo újságban jelent meg 2006-tól.
Kedves Ádám!
Nagyon örülök ennek a sorozatnak, fantasztikusan tömör és érthető! A Börtönlevelek felületes olvasgatása alapján hajlamos lettem volna Bonhoeffer koncepcióját egyfajta tipikus modern valláscsömörnek betudni, most kezdem látni, hogy mennyivel mélyebb és elgondolkodtatóbb ennél. Várom a folytatást…
Ui. szívesen elolvastam volna A tekintély trónfosztottá vált? c. teljes esszét, de valami technikai malőr van, nem tudtam megnyitni. Gondolom, az e-mail címem, amit be kell írni regisztrációkor, hozzád eljut. Esetleg nem tudnád arra elküldeni? Ha igen, előre is köszönöm. Üdv, B.M.